Olykor-olykor meghülyülünk.
Akkor is, amikor nincs pénzünk, s akkor is, amikor – legalábbis úgy hisszük –
van. Gyarlók vagyunk meg gyanakvók. Emberek. S aztán persze, ha ezt a képünkbe
is vágják, ráadásul korrektül s profin, akkor zavarba jövünk. Jé, hiszen én
szaladgálok, mi kergetőzünk agyalágyultan a színpadon. Ennyire el tudunk szállni?
Igen. Az idiótaság ragadós. Nézzünk körbe, mit érzékelünk utcákon, tereken,
útszéleken mostanság? Üvöltő idétlenséget, esztelenséget majd’ mindenütt.
Jujuj!
Nem a tükörrel van baj. A Nem
fizetek! könnyednek tűnő nápolyi komédia, de benne van – akár cseppben a tenger
– ez az egész mindenség, ami bennünk és körülöttünk kavarog. Kissé kínos ugyan,
hogy a szerző, Eduardo De Filippo ennyire ismer bennünket, Réthly Attila
rendező szintúgy, a pazar szereplőhad nem kevésbé. De talán-talán elindítják
bennünk a hangyát: barátocskám, nem baj, ha néha s ideig-óráig tökkelütött
vagy, elnézzük neked, de ne feledd, előbb-utóbb nem menekülhetsz a valóság
elől, színt kell vallanod! Föl kell ébredned! Ki kell mondanod, jé, én barom,
elragadott a csordaszellem, bőgőkórus stop!
Mertz Tibor Ferdinando
gazdaként hajszálnyira megrajzolja ezt az ívet. S a Weöres Sándor Színház – a karneválteátrum
– egész társulatának a lényege a precizitás. Mindenki és minden a helyén van. Hát,
nem az-e a legnagyobb bökkenő idekint, e korhadó létdeszkákon, hogy szinte
senki és semmi sincs ott, ahová való lenne? Ugye, a példának mekkora ereje van kutyakomédia esetében is? Pontosan, szépen, ahogy a csillag… Igen! S egyszer csak, már lassan vége is a nyárnak, azt veszi észre magában a néző, hogy ez a Nem fizetek! miképpen is szólal meg önnön magában. De sebaj, bocsánatos bűn a kései ocsúdás (az önfelmentés/em/ diszkrét bája, hm), a lényeg, hogy előbb vagy utóbb, de, az ég szerelmére, essen már le a tantusz!
Itt tényleg mindenki abban jó, ami rá szabatott. Okafogyott a sorrendiség. És mégis, azért a vérző szív elsőbbséget élvez. Sodró Eliza. Nem adjuk! A csudát nem, igaza van a direktor úrnak, hadd szárnyaljon! Tehát vérzést kéretik csillapítani, tessék szíves mosolyogni, Kovács Adélnál jó kezekben lesz a művésznő a Radnótiban! Gonda Kata pedig most debütált. Sikerrel. A törzsgárda előtt megint le a (nem „csak” nyári szalma)kalappal! Németh Juditért, Nagy Ciliért, Albert Zsófiért ki ne rajongana? Horváth Ákos, Endrődy Krisztián, Jámbor Nándor, Balogh János: a láncban nélkülözhetetlen szem. Akárcsak Kálmánchelyi Zoltán, akinek – úgyszintén - annyi, de annyi színe van, hogy az elképesztő! Jordán Tamás papja, hu-ha, de penge!
Olykor-olykor meghülyülünk, már csak ilyen emberféleségből faragtattunk. A Nem fizetünk! velencei metszésű tükre – másképpen: friss nápolyi szelete - rádöbbent bennünket arra, hogy végre-valahára térjünk észre!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése