Lecsó és galaxis - készülő könyvem előhangja és első fejezete

                                                                       Szenkovits Péter

                                                                       Lecsó és galaxis

-          Rabok legyünk, VAGY hala(n)dók? – Függőségünk lassan pereg –

                                                                (ízelítő a készülő kötetből)

                                                                         

                                                              

                                                                                        Ezt (így) senki más nem tudja megírni, csak én.

                                                                                        Megsúgom: lehet, hogy nem is vagyok rá képes.

                                                                                        Ezért kérem, szurkoljanak nekem/értem!

                                                                                                                    Harasztifalu, 2014. április 30.

                                                                                                     

                                                                        ELŐHANG

Hogy mi áll előttünk, avagy mögöttünk, mi minek a következménye/végződménye, és ez az egész mitől függ, honnan is kell(ene) – érdemes-e (nem anyagi értelemben, persze) szemlélni, szemrevételezni, érzékelni, észlelni, (meg)látni; e témakör is járja át meg át, nem: mert, hiszen nem biztos, hogy át, hanem egyszerűen csak: terjed széjjel, bennem. Bennünk?

Fölsejlik, valahogyan úgy érzem - biztos egy valamiben vagyok most még: a bizonytalanságomban -, hogy amikor e könyv befejezésekor, sokkal inkább persze, félbehagyásakor, mert a téma olyan kifogyhatatlan/végtelen (nem azt állítom: aranybánya, bár, bizonyos szempontból az is),  mint azt együtt/közösen látni fogjuk (ide is pöttyinteném: hamarosan, de a csuda tudja…) – szóval, majd azt mondják, mi ezt már réges-régen tudtuk, hogy ezt megírod, magától értetődik, hogy kézbe vesszük a kötetedet.

Utólag miért is olyan egyszerű – válik egyszerűvé - minden?

Neki-, belelendülni, miért olyan izzasztó; vajon miért?

Egy aforizmám(?) kívánkozik ide: A lustaság fél tehetség – a másik feléért vért kell izzadni.

Hát, nem így van?

De amúgy: meddig is tartok én, már úgy értve, hogy a lénytérképemnek mifélék a koordinátái, a viszonyrendszerei? Elvonatkoztatva, nem lebontva – de nem kellene inkább egy vadonatúj (világ)szótár megalkotásával kezdeni? -, mert ez a lebontva (is) ezt feltételezi, hogy valami valamikor, valaha fölépült.

Te jó ég! Ebben a formában nem vagyok oly’ messze, mitől is; a távolságokat mihez mérjük? Túl, túl, messze túl…

A kapaszkodók, korlátok: védenek, vagy gátolnak? Bezárnak, de úgy, hogy belül – mégiscsak – kinyitnak? Így óvnak.

Jó, jó: az út. De most ki merészelne arra vállalkozni, hogy megadja ennek a (pontos, ugyan már, istenem!) definícióját. Igen, arra, tessék, az oda visz(i), ahol lenni kell(ene).

Mi, mennyire pontos? Precíz, pedáns, akkurátus, gondos, alapos, aprólékos, lelkiismeretes, egzakt, minuciózus, passz, továbbá szabályos, helyes, szabatos, hű, tökéletes, odavágó, hiteles, korrekt, mérvadó, mértékadó, szabályszerű, normális, előírásos, hibátlan, torzításmentes, valósághű…

Íme, hát megleltem… (Fitty-fenét!) Még inkább ott (sem) vagyunk, ahol a part szakad. De mitől? Úgy értem (?) ennek a partja, vagy annak? Mi(t) választ el mitől? Nem lehet, hogy éppen összeköt? Miért is ne?

Kérdészuhatag, avagy vigyázat, kérdés-omlásveszély!

A csudába a védőfelszerelésekkel, végre-valahára a burkok/keretek áttetszőbbek, áttűnőbbek, lehámlanak, mint banánról a héj (lehetne azért szemléletesebb a kép, de mit tegyek, éppen ez ugrott be: hová is? – újabb könyvtárnyi feladvány, titok, talány).

Mint tisztába tevés előtt a csecsemőről lefejtődnek – gondos, óvó kezek közreműködésével – a ruhácskák. Hogy megkezdődhessen a művelet, a salakanyag odakerüljön, ahová való, és tisztaság járja (megint csak?) át – Európát, az européert, meg a többi földrészt, létezőt; de vegyünk akkor már jó mély levegőt, ne habozzunk, hát: a világegyetemet. Nem csak e meglékelt dinnyénket, Földünket, ahol/amelyben most éppen hét milliárd mikro mag igyekszik megtalálni a helyét, a szerepét/feladatát/kényelmét/nyugalmát. Önmagát. Egymást.

Akkor is, ha nem tudatosan teszi.

Élni akar(unk). Emberül.

A lehetetlenre vállalkozunk. De egyáltalán, érdemes-e másra, másképpen?

Légszomj a kaptatón, de ne firtassuk, hogy pontosan hol is járunk (jár a baba, jár – amúgy még sehol!), mert begogyósodunk. Lehet, már meg is történt, vagy újra történik, folyamatos, a józanodás időszakos/időleges; csak függőségeinket, láncainkat veszíthetjük, illetve nyerhetjük meg az éppen aktuális heti kozmosz-lottószelvényeinken, amikről, meglehet, kiderülhetnek, hogy (már megint) elfelejtettük – avagy elfelejtették mások nekünk/helyettünk - azokat kitölteni valami oknál fogva.

Majd talán másik bolygón, csillagrend(szer)ben, rendszertelenségben, ahol – újra – otthonra lelünk, mert ez  a mostani csak (rém)álom… Benne lenni, szinte kitaszítottként. Önmagunk és egymás által is.

A lecsó próbája (mint mindennek, átvitt értelemben is, persze) - az evés. Gyerünk: csapjunk/kóstoljunk csak bele! Hogy közben a szemünkbe is spriccel a lé, el is homályosítja azt időről-időre; ez benne van a pakliban. Le is esszük magunkat, hiába a törlőkendő a nyakban, szalvéta meg az ölben, a patyolatfehér ing/blúz máris nem az.

És ami lepreckelhető (tájszó), azt bizony mi le is preckeljük. És ez még mindig csak egy mikro morgás, hol vagyunk még…?

Amúgy: a lecsó önmaga a szabadság. Jó, jó, egy területen/körzeten belül, de mégiscsak azt (is) jelképezheti.

Hiszen gondoljunk csak bele: annál is többféle lecsó létezik – létezhet – akár a „csillagrendszerekben”, de akár ebben a kis tanyánkon, farmunkon, s csak a saját konyhánkban is, ahol/ahányan ezt el tudják/tudjuk képzelni; szűkíthetünk persze, ahányan el tudják/tudjuk egyáltalán készíteni.

A lecsó önmagában egy galaxis. A lecsó, mint tejútrendszer! Önmaga és világegyetem. Ez ebben – mindenben? – a szép.

Minden, az ég egy adta világon minden benne van e fogalomkörben is.

A függetlenségünk is. Nem kérdés: a függőségünk éppúgy. Honnan/hogyan nézzük?

És lecsó akkor is van, ha nincsenek meg a hozzávalók. Hogy egy vagy két kezünk ujjain föl tudnánk sorolni a megalkotásához szükséges elemeket? Nana!

Hányaveti módon, igen. De részletesen, mélyrehatóan, töviről hegyire, behatóan, kimerítően, istenigazából, istenesen, tüzetesen, körültekintően, gondosan, okszerűen, szőrszálhasogatón, hogy jobban se kell, ától cettig, belterjileg; pontosan, tökéletesen, precízen, jól, hibátlanul, akkurátusan; nagyon, rendesen, kiadósan, derekasan, tisztességesen, istenigazából, istenesen, csúnyán, keményen, cefetül, magyarmiskásan… - már nem.

Hüm-hüm!

Nem azért, mintha alkalmatlanok lennénk erre, vagy szűkagyúak vagyunk; hanem mert a lecsó egyszerűen – mint minden más „eledel” – megfekszi a „gyomrunkat”. Már kreálás és kóstolás előtt. Ergo, nem érdemes habzsoló pókként előzetesen sem „belezabálni”.

Kóstolgatás, fürkészés; az jöhet! Hiszen már abból kapiskálhatunk az egészre – a teljességre, a csorbítatlanra, a komplettre, az osztatlanra, a kerekre, a fogyatkozatlanra…

Alább meg minek is adnánk?

Tehát miféle szabadságjogaink vannak is nekünk, halandóknak „lecsóilag” is?

Ne, tényleg ne legyünk kisstílűek/kishitűek. Most ne, amúgy meg sohase!

Bődületesen nagy a szabadságszeletünk, csak ez nem mindig – s nem mindenkiben – tudatosodik. (Nem tragédia.)

Mert ez egyben azt is jelenti: a felelősségünk határtalan. Igen, igen. Kényelmetlen is lehet, persze, nyomasztó is. De emelkedjünk önmagunk fölé, szemlélődjünk távlatokból. Menni fog, ha hiszünk benne!

S „ha nyakon öntjük” az egészet még azzal is: élet-halál urai vagyunk. Kalkuláljuk bele, hogy minden/mindez keretek – korlátok, foglalatok – között értendő.

Faramuci: a világon minden, de minden végtelen, egyedül a szabadság(unk) szűkre szabott. 

De azzal együtt ám: hogy a határokon belül az is – valójában mégis csak határtalan, végéremehetetlen (valós szó). Tehát még sincs vége; úgy nincs, hogy van. (Nyomjuk le a torkunkon reggelire, tízóraira, ebédre – a vacsora kihagyható…)

Vissza a lecsóhoz!

Vegyük csak kézbe a receptkönyveinket. Sorra-rendre. Belefáradnánk.

A választék – lajstormozhatatlan, regisztrálhatatlan. Milliárdnyi.

És most csak példázatok: ráadásul ugyanabból a lecsóból soha nem tudunk/tudnánk kétszer enni.

De még két egyforma falat sincsen.

Még egyetlen harapaton (van ilyen – már mint szó) belül is más és más (ha picurnyit is) az érzet. Többek között evőeszközfüggő (is). Milyen is az – vegyük éppen ezt – a villa? Hő-, ízérzethullámok; a nyelvünk mely’ részére kerül? Milyen szögben… (No akkor, hát most, rögvest telefonáljunk: van-e még szabad hely az elmeosztály zárt részlegében… Esetleg nem lecsó lesz-e a menü…? Ha nem: miért nem? Ha igen, ki, miből, hogyan készíti? Vagy inkább nézzük meg a bolygóközi menetrendet, hová startol a legközelebbi járat, van-e hely, ha igen, lecsót – s milyet? – szolgálnak-e föl az utasoknak – mennyiért…; hol zárolták, mikor érkezett, fűszerezés… bla-bla-bla-bla-bla… vagy fapados, és nem adnak semmit…)

S ha már itt tartunk, röpdössünk – szárnyaljunk csak tovább!

Paprika. C-vitamin… Talált: Szent-Györgyi Albert! Már ne, hogy alább adjuk nála!

No, itt és most kell becsukni ezt a könyvet, illetve az online-változatot, egyszer s mindenkorra smirgli…

Elnézést, engedékenységet, toleranciát kér a szerző! Egyszóval türelmet.

Hol vagyunk még attól, mire a jó kis lecsónk bemasírozik/beépül a szervezetünkbe?

Az organizmus miképpen reagál rá?

És milyen érdekes, hogy ebben a pillanatban ütközünk falnak, mert a szabadságjogaink ettől a - bevitel utáni - pillanattól megszűnnek. Kész, vége. Legalábbis alapvetően. (Merthogy mit iszunk rá/hozzá – és ezúttal ugyebár csak részben van szó a szimbolikus étekről -, mikor, mennyit, hol, hogyan… lepihenünk-e, fizikai munkát végzünk utána, autóba szállunk, szaladunk /kergetnek/, röpülünk, kilógatnak, megpördítenek, lúdtollat nyomnak-e le a gigánkon…).

De lényegileg – hétköznapi módon (ha vasárnap kerülne is terítékre, bár nem ünnepi eledel, tudjuk, akkor is) – nincs beleszólásunk.

Igen, az alkatunk foglyaivá is válunk ekkortól. Előreszaladtunk, de ha már így alakult, semmiképpen se satírozzuk ki ez utóbbi felvetéseinket sem; talán arra mutathat mindez, amiért e sorok gépbe kívánkoznak: a szabadság (jeleztük, hiszen, még akkor is az, ha valamin belül – nem a fizikai lényünkről van itt szó, természetesen - lehetséges ez) velünk született (nem így neveztük, de ha már itt vagyunk, nevezzük nevén) adottság.

Ha ezt nem ismerjük fel, ha nem tudatosul, akkor abban az esetben is függők – a földi létkörülményeink foglyai - maradunk, ha hetente az Egyenlítő hosszúságának többszörösét száguldjuk végig (kilométerben) légtérben, légidőben, a ma luxusnak nevezett/tartott/vélt körülmények közepette, illetve környezetben múlatjuk a Föld-időt.

Ugyanis ebben/abban az esetben agy/lét szegények voltunk/vagyunk/leszünk. Nincs mese.

Ugye, hogy ez a fránya lecsó mi mindent ki tud hozni az emberből?

És persze még csak a lecsónál sem vagyunk, a pirospaprika egyetlenegy mikrorészecskéjénél sem – amiben, jóllehet, a csepp és a tenger effektusa nyomán, tudjuk, benne van (akár) a makrovilág.

No, vissza a szabadságunk megvonása előtti lehetőségeinkhez/”tehetősségeinkhez”.

Gazdag az, aki azt képes felismerni. A szegény az a legszegényebb (marad), ha képtelen elvonatkoztatni, elrugaszkodni – önmagától. Továbbá: ha a földi gravitációt nem tudja, nem akarja, nem képes legyőzni. Legyünk egyszerűen – egyszeriben – árnyékugrók; már ne hogy berezeljünk! S még csak ne is startoljunk?

Pisztolylövéshez fölkészülni, cél: a teljesség! Alább nem adható! Rajt(a)!

Létárnyékban leledzeni, más, mint maga az élet. Kirekesztem saját magamat az egészből – igen, a lecsókóstolgatás, a változatosság, a sokszínűség/sokrétűség, ne kerteljünk: öröméből. Miért is foszta(t)nánk meg önmagunkat attól, amiért valójában (most éppen) itt, a „tökfödőn” vagyunk?

Élet-halál urai, bátorkodtunk ezt állítani, ezzel hencegni. Mi sem áll tőlünk távolabb, mint a kérkedés, a hivalkodás, a háryjánoskodás, a pöffeszkedés, a szájhősködés, a fitogtatás, a felvágás…

El-elhagyjuk a talajt – még szép! -, de nem a realitásét. (Minden relatív!)

És semmiképpen se gondoljuk az egészet véresen komolyan, mert akkor itt máris abbahagyhatnánk (ha ezt eddig nem tettük meg); de miért is ne zongorázzuk végig azt a művet, ami - természetesen – eleve befejezhetetlen…?

Kizökkent(ett) – vagy éppenséggel visszazökkent(ett) – egy éppen most érkező hír: „Meghalt a magyar határon egy szerb férfi, akit nem engedtek be Magyarországra. Bécsbe szeretett volna utazni a fiához, mert mindenét elvitte a víz. // origo” – 2014. május 20., nem sokkal a déli harangszó után.

Ennyit a szabadságunkról meg a függőségeinkről…

Akkor most – és az ehhez hasonló történések/tragédiák idején - mihez kezdjünk?

Ki tud/képes elvonatkoztatni akkor és ott, amitől – bárhol is – nem lehet. Mert képtelenség. Egy ideig legalábbis.

Baranyi Ferenc Kossuth-díjas lírikus estjét gyorsan be kell „harangoznom”, s éppen most bukkantam rá (egyik, szerintem legfőbb) hitvallására: „Nem ismerek parancsokat, a kényszer bensőmből fakad, tudom, mint vagyok része az egésznek, ezért vagyok szabad!”.

Élet-halál. A szobában (irodában) rekedt egy méhecske. Ki a csuda foglalkozik a létvetületekkel, amikor prompt kell cselekedni?! Befogtam a függönynél – némi hajkurászást követően – a zsebkendőmbe. Hogy ez mit összemajrézott! Nyugalom! – csitítgattam, amíg a másik ablaknál kiengedtem. Eszeveszetten – a korábbinál ki tudja, hány frekvencia különbséggel – döngicsélt, szinte bezsongva. Aztán: uzsgyi!

Önzőség is lehet benne, nem tagadom, hiszen – igaz, utóbb – belém hasított (no, félre mártíromság!), hogy ha majd legközelebb jómagam leszek méhike (létezik ilyen kifejezés, ha most nem is a legtalálóbb ide…), akkor „cserébe” talán engem is kienged valaki – valahonnan valahová.

Gyakoroltam ezúttal is a szabadságjogaimat. Rajtam múlt, teszek-e érte valamit vagy sem. Választhattam. Tízórainál/ebédnél az egyik nejlonzacskóból két hangya oldalgott kifelé, vagy befelé, de azok fölidegesítettek, nem teketóriáztam, összelapítottam őket. A szemetesbe velük, ebadták!

Milyen alapon döntöm én el, hogy méhe mehet, hancsik/homp halálra ítéltetik? 

Lecsó és galaxis.

A variációk száma – a viszonymódokról nem is szólva – végtelen.

És mégsem lehet – mert nem is szabad – éppen ezért (sem) csak úgy nyikhaj módon belevakkantani a légtérbe, a légürességbe: nekem semmihez semmi közöm! Pontosabban az nem igaz, hogy rajtam nem múlik semmi. Így nem igaz!

Bődületes, mi minden függ(het) rajtam/tőlem.

/Előhozakodhatnánk azzal is, mi a lényeges és mi nem az? Újabb (szent)mise…/

Megsértődöm-e ezen vagy azon? (Bocsánat, ha vakvágány. De, nem féltétlenül az.) Ez nem luxus-e? Megtehetem-e az - én helyzetemben? (Aktuális dilemma – csaknem mindig.) Nyelek. Nem tisztességesek, nem korrektek velem, családtagommal, az írásommal, a jelzésemre még csak nem is vakkantanak vissza; lenyelem a békát (mennyi idő is kell hozzá), vagy sem?

Mérlegelés. Az eredmény – olyan megalázó tud lenni…

Egy remek, sokat tapasztalt színésztől hallottam egy ízben, hogy „a mi hivatásunkban nem kifizetődő megsértődni”. Magyarán: muszáj megalázkodni. Jó, alkalmazkodni, kompromisszumokat kötni. Azért ez korántsem ugyanaz…

Ez a muszáj… Nézzük alaposabban meg a jelentéshordozóit! I. (ige) - kell, szükséges, kényszerül (vmire), kénytelen. II. (főnév) - szükség, kötelem, kényszer, kényszerűség, kényszerhelyzet, obligó.

Van mozgásterünk, kétség nem fér hozzá.

Szabad I. (melléknév) – korlátozatlan, akadálytalan, önkéntes, tetszőleges, akadálymentes, kényszermentes / megengedett; független, önálló, autonóm, szuverén, önrendelkezésű / felszabadított / kiszabadított…

Szabad II. (főnév) – természet, zöld.

Szabadelvű (melléknév) – liberális; szabadságpárti, reformpárti, haladó…

Szabadság (főnév) – függetlenség, kötetlenség, korlátlanság, önállóság, autonómia; kiváltság, mentesség, előny, jog, kedvezmény, privilégium, előjog…; lehetőség.

Még valami: szabadságol (ige) – mentesít, fölment, elenged, elbocsát, pihentet.

Mennyire sértődöm meg? Vannak fokozatok, skálák, mértékek. Semmi sem csak fehér vagy fekete. Ne tudnánk?

Hogy micsoda felmentő seregeket tud küldeni az ember saját magáért?! A kreativitás ebben nem ismer határokat.

Lássuk csak az opportunista (melléknév és főnév) kifejezést: megalkuvó, elvtelen, haszonleső, köpönyegforgató / alkalmazkodó. Opportunizmus (főnév) – megalkuvás, elvtelenség, behódolás, lefekvés, köpönyegforgatás.

Vajon miért fordulunk újra meg újra – sorra-rendre - a mindenséghez, ha nem boldogulunk magunkkal és a viszonyainkkal „idelent”?

Vigaszért? Talán; meglehet, el is süllyedt…?

Optimista (melléknév és főnév) – derűlátó, bizakodó, reménykedő / derűs, felhőtlen. Optimizmus (főnév) – derűlátás, bizakodás, reménykedés, bizalom.

De, kérem szépen: minden kezdet – remény!

                                                                        ELSŐ FEJEZET

Senki mástól sem függünk annyira, mint evilági önmagunktól.

Derék definíció. Csak az a bökkenő, hogy nem biztos, hogy (így) igaz. Akkor, hát: hamis(?). Illetve: mégis van/lehet benne valami?

S éppen ez a mifene - etvasz, bigyó – maga (lenne) a minden…

Na, ne már!

Mankó nélkül – nekem – nehezen megy, csak ne teketóriázzak ezt bevallani!

Magyar Szókincstár (MSZ – Rokon értelmű szavak, szólások és ellentétek szótára, főszerkesztő Kiss Gábor, Tinta Könyvkiadó, Budapest, 1998). Földi (melléknév). Az első jelentés: földlakó, evilági, terresztrikus, földünkhöz tartozó. Ellentétje: galaktikus, égi, túlvilági.

Alacsony (növény), kúszó, földben termő. Tapasztalható, átélhető, elérhető, reális. Prózai, anyagias, fizikai, banális, köznapi, közönséges, földhözragadt.

Helyben vagyunk.

Ellentétje: emelkedett, fennkölt, magasztos.

Mulandó (élet), világi. Ellentét: örökkévaló, lelki, spirituális.

A csudába, csak-csak kapiskálom. (?)

Földi (főnév). Honfitárs, hazámfia, atyafi, barát, koma, szomszéd.

/Ez kicsit megkavar(ó)./

Földieper (főnév). Eper, szamóca, komócsin.

Földigiliszta. Most nem a digi-n van a hangsúly; majd arra is rátérünk. Kukac, barázdaféreg, földipióca, esőkukac; ez csuda-klassz szólásmódtan. Na, ja; ez is az MSZ-ből – még jó, hogy nem az MSZMP-ből s nem is a Fideszből meg az MSZP-ből - való… És ami még nyomdafestéket sem tűr, mert európai-emberi mércével nem „befogható”, merthogy se nem európai, se nem emberi. És aki még afelé kacsint – szavaz(ott) -, még azok közül is sokaknak fogalmuk sincsen, mi a mögöttese.

Ne. Ne kerteljünk, mi legalább ne: igen, maga a sátán!

A kirekesztés, a kizárólagosság, a rasszizmus, a populizmus-zuhatag, minden, ami az ellen van, amitől/amiért itt vagyunk e tökházban/tökházon; Bálint Ágnes írónő Mazsolája és persze Manócskája után szabadon.

Ördög, diabolus, démon, gonosz lélek, rossz lélek, Lucifer, Belzebub – kísértő, csábító (MSZ) – mindez a szörnyűség az, amit nem nevezünk meg, mert a mi jó Harry Potterünk és Társai sem illették szavakkal, mert nincs is rá kifejezés, olyan legalább is nincs, ami szalonképes lenne.

Igen, lehet tágítani: a milliárd és milliárd égitesten, az őket összekötő – elválasztó? – (légüres) térben, időben, létben. Dimenziókban, a csuda tudja, hány is létezik?

Kiterjedés – méret, nagyság, terjedelem, méretarány…

Bulgakov ötöt említ a Mester és Margaritában, de az is még csak – erősen valószínű, sőt, bizonyos - a kezdet.

No, de amúgy meg mihez képest?

Egyszerűen – most valahogyan – annyi minden bevillan a kobakba, hogy gépírónők – beírók – hadának tudnék (ha tudnék) párhuzamosan diktálni, szinkronban.

A csuda vigye el, ennek a fránya szóalaknak egyszerűen nem találom a szinonimáit. Jókor, jó helyen nézem-e? Vagy megint nem? Még mindig nem?  

Színjátszó – ez megvan. Melléknévként: színváltó, sanzsan (jé, hát, ilyen is van?), irizáló.

Színjátszó (2). Főnévként: színész, színművész, előadóművész, komédiás, aktor, teátrista.

Színkép – spektrum.

Színlap – plakát, műsor, program, teátrumcédula (ez, ugye, milyen kedves!?).

De: szinkron – na, várjunk csak, mihez is kell?

Igen, a gondolatdömping… (Hogy oda ne rohanjak!)

/Amúgy még a földinél kimaradt az imént - földimogyoró (főnév). Amerikaimogyoró (a Helyesírás című kötet szerint is egybeírandó – szerzők: Laczkó Krisztina-Mártonfi Attila; Osiris Kiadó, Budapest, 2005/

Lássuk csak, párhuzamos (melléknév): paralel, egyenközű, párvonalas (még jó, hogy nem pártvonalas!), közarányú (ehhez kell gógyi), továbbá: egyidejű (csak megvan!), szinkrón (tessék! – de hosszú ó-val), kísérő, másodlagos (nem erre gondoltunk, ugye?!). Hasonló, rokon, megfelelő, analóg.

Bocsánat, de nem tudom abbahagyni; pari (főnév): névérték, paritás, egyenérték.

Pária (főnév): kaszton kívüli, érinthetetlen, megvetett (személy).

Helyben vagyunk – megint!?

Vagy éppen most értünk a kezdetekhez, talán-talán.

No, inkább. A kiindulóponthoz.

Az alapállásunkhoz.

E kötet tengelyéhez. És most hagyjuk is a szókincstárat kicsit, elő a szürkeállományt, mint azt a szeretve tisztelt jó Poirot szokta volt oly’ gyakran említeni. Jó, jó, tudom, az a bökkenő – nem is picurka, hogy nem vagyunk Agathe Christiek, még pontosabban, ne kerteljek már: nincs az a Cavinton-rakomány, amely belém masírozva kihozhatná belőlem valami hasonlót, mint Agathe nénikéből… (Mi ez a bennfentesség? Nem tudom, de jó érzés.)

Mekkora teret töltünk is – akkor, hát - mi itt és most ki/be?

Zsákfalu. Most akkor hogyan/hová/merre - tovább? Zsákutca: vakutca, térjmegutca, kutyaszorító – holtpont, vakvágány.

Kalandozásnak tűnik mindez, de mégsem, mert, és most nevezzük nevén, ne hablatyoljunk már annyit: Föld.

Föld! Föld! Istenem, Márai Sándor… Valójában e pillanatban kellene letennem a pennát, kikapcsolni a számítógépemet, és valami más foglalkozás után nézni – igaz, nem e hivatásomnak érzett/gondolt tevékenységgel keresem a mindennapit; keresném én, de még mennyire! Kerestem is, de…

Nem leltem meg – még - a lényeget.

Most meg fogom?

Igen, igen, már, úgy értem, arra kérek igent, hogy tényleg szorítsanak/szurkoljanak nekem az olvasók, hogy egyszer, könyörgök már, egyszer az életben mondjak ki valami olyasmit, amit még soha senki nem tett – nem nevezett - meg. Így még nem.

Persze, biztosan tudjuk, hogy nem – de az forduljon/fordulhasson át: igenné.

Érthető igenné!

A szerénység mintapéldányát persze nem rólam skiccelték – ez ebben a pillanatban már tiszta sor.

De az még mindig nem világos (az lesz-e valaha is)…

Improvizáljunk is, hiszen attól is vagyunk.

De csak abból lehetséges ám rögtönözni, ami (eddig) belénk épült.

Új (újszerű, modern, mai, ismeretlen, szokatlan – újdonság, újság, nóvum) csak és kizárólag akkor s úgy terem, ha van már miből, tápanyagból, kipattannia! (Jaj, de bölcs is valaki…)

Földi szabadságjogaink – szaladjunk már neki, az ég szerelmére!

Levegőt!

Nem; de igen!

Azaz: nem, most nem József Attiláról van szó! (Pedig szinte mindig aktuális!)

És csak azért is (hogy az ember milyen megátalkodott is tud lenni): lég, légáram, légáramlás, légtömeg, légtest, levegőég, ég, ájer, luft, pneuma; szabad, természet, zöld, erdő-mező; hangulat, közhangulat, szellem, közszellem, közvélemény, tömeghangulat, légkör, atmoszféra, miliő; üresség, űr, semmi.

Levegőzik: szellőzik, szellőzködik, kiszellőzteti magát, lélegzik, lélegzetet vesz – haladunk ám! (a látszat ezúttal nem csal annyira) -, légfürdőzik, légfürdőt vesz, luftol (ez aranyos!), kifújja magát (még ne!!!).

Itt van a kutya elhantolva: olyan, de olyan mélyen…

Föld (főnév): földgolyó, földkerekség, földteke, sárgolyó, sárteke, glóbusz, világ; szárazföld, felszín; szántóföld, szántó, parcella, termőföld, termőtalaj, talaj, táptalaj, rög / birtok, földbirtok, telek; ország, tartomány, vidék, határ / haza, otthon, anyaföld (miért homályosodik most a szemüveg mögött? – csapadékos ez a május…) – padló. (Máris a helyünkön vagyunk. Most egy nyomdafestéket nem tűrő óriási káromkodás… Miközben valamit, valamit mégiscsak le kell törölni; no, de ugorjunk! Tényleg! „Könyörgöm, akasszuk föl!” – a Valahol Európából… Honnan is máshonnan?)

Hatalmas luft.

Sártekénken demokrácia van.

Viszonylagos, ez is igaz, de alapvetően ez az égitest(lét) a demokrácia tere(pe)! A légköri úgymond viszonyok alapján legalábbis. Ki az, aki nem vesz/kap levegőt, és még van? Úgy értem: ezen a tákolmányon.

De most (hogyan, hogyan sem?) megfordult, mert helytelen e kérdésfeltevés, így. Azaz inkább: nem pontos.

Szaladjunk neki újra: levegővétel szempontjából egyenrangúság van-e? És szabadság, testvériség?

Ne e mostani – mindenkori - választási törvény fondorlatos előkészítésére gondoljunk éppen; ne legyünk ilyen pitiánerek, kisstílűek! Ettől a légszomjtól most – kivételesen - tekintsünk el.

S ne is arra asszociáljunk, hogy ilyen vagy olyan társadalmi berendezkedés, város meg falu, ipari település, avagy hegyvidéki/tengeri klíma; mindez is megérne néhány millió misét (még szép!), ez sem tagadható, de most emelkedjünk csak még magasabb szférákba.

Minden ember – és most, ebben az esetben halandóról, teremtményről, emberi lényről, emberpéldányról, teremtésről, egyénről, illetőtől, valakiről, személyről, lélekről, főről, páráról, portékáról van szó - lélegzik.

Lélegzetet vesz, respirál, liheg, szuszog, sóhajt, lehel, zihál, szuflál, fúj, fújtat /MEGHAL – visszatérünk rá, ha akarjuk, ha nem… - nem moralizálni, s éppenséggel nem „morbidizálni” szeretnék./

Mi ez, ha nem egyenjogúság?

Ismételjük csak – megint a Magyar Szókincstárra támaszkodva/építve, lélegzet: levegővétel, respiráció, lehelet, szusz, szufla, szuszma (kedves – ámbár szuszmákolunk, tehát, vagyunk!).

Nincs különbség.

Majd még rátérünk, mi minden másban sincs. Kéz, láb, erek, belek (annyira azért nem megyünk bele!) – egyebek, egyebek, egyebek…

Megcsíptük a létfonalat/létvonalat? Legalábbis az egyik legfőbbiket – természetesen, semmiképpen sem az egyedülit, ámbár az egyik nagyon is röghöz kötöttet, ugyanakkor mégis egyetemeset. Úgy értve, hogy e – dinnyemag körüli- légtérben. No-no, nem a mindenségben!

Száz szónak is egy a vége: egy a légtér.

Tudjuk. Véljük, gondoljuk, tartjuk, ismerjük, hisszük, értjük, fölérjük (ésszel), felfogjuk, érzékeljük, érezzük, észleljük; alkalmazzuk, átlátjuk, tisztában vagyunk vele, jártasak vagyunk benne, tudomással bírunk, konyítunk hozzá, tudatában („távlatában” – szp) vagyunk…

Hát akkor mire is döngetik némelyek – sokan – a mellüket, vajon mitől különbek ők a másiknál – nálunk, bárkinél?

Olyasvalamire „jöttem rá”, amit – kivétel nélkül - mindenki tud.

De ennyivel senki sem ússza meg!

„…Előbb tűnjél el az emlékezetemből, akkor leszek szabad…”, ekképpen társalog gondolatban a Mesterrel Margarita. (Mihail Bulgakov A Mester és Margarita – Európa Könykiadó, Budapest, 1975)

Hát, ez is egy irdatlanul széles/hosszú vetület s ki tudná, miféle mértékegységekkel lehetne még jellemezni/sejtetni/körülírni.

Szabadság és emlékezet – függőség és memória. Huh!

                                                                                                                          2014 májusa

                                - folytatása következik, miután hazaérünk Jeruzsálemből -