Ki meri megmondani neki?

2014. augusztus 12.; teremtuccse.blogspot.hu
2014. augusztus 13.; www.alon.hu

Jelölés: Audi Hungária Médiadíj (az első három írás között – 2015)

 

„Valakinek holnap le kell győzni a sötétséget / Mondd, te kit választanál?”

(Bródy János – Illés együttes, Human Rights /Fehér Album/, 1971 – közreműködik: Mensáros László)

Ki meri – végre-valahára – megmondani neki, hogy nehéz, egyre nehezebb itt(hon) élni? Hogy már szinte lehetetlen, elviselhetetlen e lét-tér. A hét(ezer) sárkányfejű  félelem milliókba fészkelte/fészkeli be magát. Ismét. Nem, nem vagyunk hipochonderek és nincs üldözési mániánk. Egyszerűen csak nem kellünk. Sehol. Sem a köz-, sem a magánszférában. Maroknyian megkaparintották/megkaparinthatták ennek, avagy annak egy részét is (így-úgy) maguknak, klikkbélijeiknek; a körön kívül rekedtek levegője fogytán. Szinte már nincsenek is.

A múlt század első harmadában (is) kitántorgott az, akinek nem volt más választása, vagy akit a hatalom nem küldött harctéri mészárszékre. S a húszas-harmincas években is első-, másod- s ki tudja még, hányadrendűekre osztályoztak bennünket, mint heti piacon a zöldséget. Emez-amaz hibás, állatok elé, avagy komposztnak (se lesz) jó.

Szinte szóra sem érdemes(?) utólag sem, micsoda embertelenségeket, gaztetteket követtünk el? A gonosz segédcsapataiként a vérzivatarban túl is teljesítettük (ismét) a sátáni elvárásokat. Akárcsak a második világvágóhídon, majd – nincs mit szépíteni – sztálinista/rákosista/kádárista módon is. Amarra jószerivel spongyát, „csak” emerre nem?   

Ki meri megmondani neki, hogy már 896 óta – s persze annak előtte is, „hazafelé” – mi mindenen/mindenkin gázoltunk át…

Ki mondja meg neki, hogy van – mert létezik – megbánás, megbocsátás, de először néven kell nevezni a dolgokat, mielőtt a teljes szétesés, -züllés bekövetkezne. S majd jöhet a vezekelés, aztán a megtisztulás, hogy újra neki lehessen lendülni. Makulátlanul. Együtt.

Korrupció, urambátyámrendszer; alkotmányozás, választási törvény, munka törvénykönyve…; tudomány, művészet, agrikultúra, ökumené, oktatás, egészségügy, média, közlekedés…; kisebbség és védelem; sport(szerűség): ahová lépek, ott stadion terem…; egyéb bel-, illetve a külkapcsolatok… Szépen, sorban, türelmesen, empátiával.

Ki meri megmondani neki, hogy valójában ő gyúrta/gyúrja egységessé – „amúgy” a munkaalapú társadalom lelkes szószólójaként, energiáját, kétségtelen, nem spórolva, ám az utóbbi időszakban leginkább szétforgácsolva – a mai magyar társadalmat? A saját emberei éppúgy az ő kreálta béklyóktól szenvednek, némán, mint az ellenségnek kikiáltottak, másképp gondolkodók; hallgatagon, belefáradva immár mindenbe; retteg „mély”- és „magas-magyar” egyaránt. Előbbi a pozíciójáért, kiváltságokért, (viszonylagos) kivételezett helyzetének megtartásáért, utóbbi a puszta létéért. Értelmiségiként, kétkezi melósként, közmunkásként, önhibáján kívül partvonalon túliként, nélkülözőként/hajléktalanként, gyermektelen nyugdíjasként. S akinek sokkal, de sokkal rosszabbul megy, mint bármikor korábban, még vezérről dicshimnuszt zengeni, máig sem rest. Ő maga sem érti, ezt sem, amiként senki más sem.

Ki meri megmondani neki, hogy – máskülönben meg - a szájzárak országa lettünk megint? Kritizálni szabad, de kizárólag csak otthon, szigorúan a négy fal között, a legszűkebb családi körben. Kisebb-nagyobb összejöveteleken – születés(nap), esküvő, halotti tor; lépcsőházi, kertek alji terefere, közösségi közlekedés, munkahely, etc. – kerülendő a magánvélemény, mert a következményei egyre inkább beláthatóak: gyanakvás, feddés, leradírozás.

Ki meri megmondani neki, hogy 1989. június 16-án féltettük, hogy elviszik a szovjetek/oroszok? S ki meri megmondani neki, hogy (egyre gyakrabban) már egyáltalán nem bánnánk, ha magukkal vinnék (kivételesen nem csak három év menedékjogot kapna, mint Edward Snowden…), de ezt az országot/nemzetet hagyják egyszer és mindenkor békében a tovarisok; konyec! Az atomtöltetű, (újra) világhatalmi ambíciókat dédelgető Putyin-dölyfből köszönjük, de nem (sohasem) kérünk!

Ne döfjük hátba se a hazánkat, se az Európai Uniót. Se a demokráciát! Megint a saját kardunkba dőlnénk. Valóságos horror ez a pávakánkán.  

Ki meri megmondani neki, hogy már senki sem mer neki megmondani semmit?

Ki meri megmondani neki, hogy vajon miért nem az egymás iránti szolidaritás – vágya, az abból fakadó teremtő erő –  hatja át a mindennapjainkat? Hogy az egyszeri földi lét hitvallását minden rendű és rangú ember esetében úgy fejezik ki (úgy szokás): szolgálat. Az ötvenéves Illés együttes diagnózisa Ebola-injekció hatású ma is: „A hatalom szeretete, nem a szeretet hatalma” (Bródy János).

Ki meri megmondani neki, hogy az ember nem isten, soha ne is képzelje magát annak, mert akkor az már nem „csak” eltorzult/tébolyodott angyal, hanem maga a szörny?

Ki meri megmondani neki, hogy együtt gondolkodjunk a közös ügyeinkről? Többek között a gyermeknevelésről is; a példamutatásról. Ne úgy jutalmazzam Isten áldását, történetesen nagyfiamat, hogy majd’ egy életre megbüntetem – jószerivel megfosztom az eredendő tisztaságától –  azzal, hogy foci vb döntőjének VIP-páholyába citálom jóságos, mesebeli apukaként, másrészt hazám atyjaként kacsintva az odahaza maradókra; harmadrészt meg porszem(telen)nek tűnve ország-világ előtt. Ezúttal Putyintól – azért a fantasztikus karizmájú Merkel asszonynak sem mindig könnyű! – fényévekre. Kukucs, hahó, itt lennék, kéz- és lábcsókom Angela Dorothea „bácsikám”, Vlagyimir Vlagyimirovics „nénikém”, avagy fordítva; ebben a nagy-nagy kavarodásban… (Sarkítunk, persze, bocs’: de tényleg „így jött le” a királyi, császári kaszniból.)

Ki meri megmondani neki, hogy korrigálni – talán-talán – még mindig nem lenne késő? E világi (mostani) testébe újra engedje be a valahol útközben veszteglő ragyogó szellemét/lelkét, sugározza ismét csak a jót, az emberséget, az Embert; szórja szét a fényt! S vegye a jeleket, a (vész)jelzéseket! Adóvevőként. Izzék megint az alkotó tehetsége, a szűkebb-tágabb közössége(ke)t előrevivő zsenialitása, aminek a talentumon kívül az alappillérei: a lelkiismeret meg a csapatmunka, kohéziós erővel átitatva.

Ki meri megmondani neki, hogy bizonyos megengedő gesztusai, törekvései(?) – sőt: bátorítása – a szélsőjobbnak, az attól való nyílt el nem határolódása milliók, százmilliók számára bántóak, fájdalmasak, félelmeket újraélesztők?

Ki meri megmondani neki, hogy még van – számára is – visszaút a történelem szakadékának pereméről?

Ki meri megmondani neki, hogy a mélybe taszíthat, s ránthat – önnön magával együtt – népet, nemzetet Európa kerékkötőjeként?

Ki meri megmondani neki, hogy bármennyire is nehéz e mai, XXI. századi életjátszma e honban, Európában, a galaxisok Föld névre keresztelt – hétmilliárd lelket számláló – labdacsán, mindenki (kisebb-nagyobb mértékben) felelős saját maga földi-égi emberszobrának a formálásáért, amit nem a saját egocentrizmusa – a kőkemény (fa)fejűsége – alakít naggyá, maradandóvá, hanem az alázat, az alkalmazkodás, a kölcsönösség, s persze az egyéni inspiráció, szikra, kezdeményezőkészség is, melyek így, együtt a közösségi lét-tér minél elviselhetőbbé tételét hívatottak szolgálni.

Ki meri – végre – megmondani neki…?

Szenkovits Péter /2014 nyara/