2020. március 30., hétfő

Ki meri megmondani neki?


2014. augusztus 12.; teremtuccse.blogspot.hu
2014. augusztus 13.; www.alon.hu
Jelölés: Audi Hungária Médiadíj (az első három írás között – 2015)
 
„Valakinek holnap le kell győzni a sötétséget / Mondd, te kit választanál?”
(Bródy János – Illés együttes, Human Rights /Fehér Album/, 1971 – közreműködik: Mensáros László)
Ki meri – végre-valahára – megmondani neki, hogy nehéz, egyre nehezebb itt(hon) élni? Hogy már szinte lehetetlen, elviselhetetlen e lét-tér. A hét(ezer) sárkányfejű  félelem milliókba fészkelte/fészkeli be magát. Ismét. Nem, nem vagyunk hipochonderek és nincs üldözési mániánk. Egyszerűen csak nem kellünk. Sehol. Sem a köz-, sem a magánszférában. Maroknyian megkaparintották/megkaparinthatták ennek, avagy annak egy részét is (így-úgy) maguknak, klikkbélijeiknek; a körön kívül rekedtek levegője fogytán. Szinte már nincsenek is.
A múlt század első harmadában (is) kitántorgott az, akinek nem volt más választása, vagy akit a hatalom nem küldött harctéri mészárszékre. S a húszas-harmincas években is első-, másod- s ki tudja még, hányadrendűekre osztályoztak bennünket, mint heti piacon a zöldséget. Emez-amaz hibás, állatok elé, avagy komposztnak (se lesz) jó.
Szinte szóra sem érdemes(?) utólag sem, micsoda embertelenségeket, gaztetteket követtünk el? A gonosz segédcsapataiként a vérzivatarban túl is teljesítettük (ismét) a sátáni elvárásokat. Akárcsak a második világvágóhídon, majd – nincs mit szépíteni – sztálinista/rákosista/kádárista módon is. Amarra jószerivel spongyát, „csak” emerre nem?   
Ki meri megmondani neki, hogy már 896 óta – s persze annak előtte is, „hazafelé” – mi mindenen/mindenkin gázoltunk át…
Ki mondja meg neki, hogy van – mert létezik – megbánás, megbocsátás, de először néven kell nevezni a dolgokat, mielőtt a teljes szétesés, -züllés bekövetkezne. S majd jöhet a vezekelés, aztán a megtisztulás, hogy újra neki lehessen lendülni. Makulátlanul. Együtt.
Korrupció, urambátyámrendszer; alkotmányozás, választási törvény, munka törvénykönyve…; tudomány, művészet, agrikultúra, ökumené, oktatás, egészségügy, média, közlekedés…; kisebbség és védelem; sport(szerűség): ahová lépek, ott stadion terem…; egyéb bel-, illetve a külkapcsolatok… Szépen, sorban, türelmesen, empátiával.
Ki meri megmondani neki, hogy valójában ő gyúrta/gyúrja egységessé – „amúgy” a munkaalapú társadalom lelkes szószólójaként, energiáját, kétségtelen, nem spórolva, ám az utóbbi időszakban leginkább szétforgácsolva – a mai magyar társadalmat? A saját emberei éppúgy az ő kreálta béklyóktól szenvednek, némán, mint az ellenségnek kikiáltottak, másképp gondolkodók; hallgatagon, belefáradva immár mindenbe; retteg „mély”- és „magas-magyar” egyaránt. Előbbi a pozíciójáért, kiváltságokért, (viszonylagos) kivételezett helyzetének megtartásáért, utóbbi a puszta létéért. Értelmiségiként, kétkezi melósként, közmunkásként, önhibáján kívül partvonalon túliként, nélkülözőként/hajléktalanként, gyermektelen nyugdíjasként. S akinek sokkal, de sokkal rosszabbul megy, mint bármikor korábban, még vezérről dicshimnuszt zengeni, máig sem rest. Ő maga sem érti, ezt sem, amiként senki más sem.
Ki meri megmondani neki, hogy – máskülönben meg - a szájzárak országa lettünk megint? Kritizálni szabad, de kizárólag csak otthon, szigorúan a négy fal között, a legszűkebb családi körben. Kisebb-nagyobb összejöveteleken – születés(nap), esküvő, halotti tor; lépcsőházi, kertek alji terefere, közösségi közlekedés, munkahely, etc. – kerülendő a magánvélemény, mert a következményei egyre inkább beláthatóak: gyanakvás, feddés, leradírozás.
Ki meri megmondani neki, hogy 1989. június 16-án féltettük, hogy elviszik a szovjetek/oroszok? S ki meri megmondani neki, hogy (egyre gyakrabban) már egyáltalán nem bánnánk, ha magukkal vinnék (kivételesen nem csak három év menedékjogot kapna, mint Edward Snowden…), de ezt az országot/nemzetet hagyják egyszer és mindenkor békében a tovarisok; konyec! Az atomtöltetű, (újra) világhatalmi ambíciókat dédelgető Putyin-dölyfből köszönjük, de nem (sohasem) kérünk!
Ne döfjük hátba se a hazánkat, se az Európai Uniót. Se a demokráciát! Megint a saját kardunkba dőlnénk. Valóságos horror ez a pávakánkán.  
Ki meri megmondani neki, hogy már senki sem mer neki megmondani semmit?
Ki meri megmondani neki, hogy vajon miért nem az egymás iránti szolidaritás – vágya, az abból fakadó teremtő erő –  hatja át a mindennapjainkat? Hogy az egyszeri földi lét hitvallását minden rendű és rangú ember esetében úgy fejezik ki (úgy szokás): szolgálat. Az ötvenéves Illés együttes diagnózisa Ebola-injekció hatású ma is: „A hatalom szeretete, nem a szeretet hatalma” (Bródy János).
Ki meri megmondani neki, hogy az ember nem isten, soha ne is képzelje magát annak, mert akkor az már nem „csak” eltorzult/tébolyodott angyal, hanem maga a szörny?
Ki meri megmondani neki, hogy együtt gondolkodjunk a közös ügyeinkről? Többek között a gyermeknevelésről is; a példamutatásról. Ne úgy jutalmazzam Isten áldását, történetesen nagyfiamat, hogy majd’ egy életre megbüntetem – jószerivel megfosztom az eredendő tisztaságától –  azzal, hogy foci vb döntőjének VIP-páholyába citálom jóságos, mesebeli apukaként, másrészt hazám atyjaként kacsintva az odahaza maradókra; harmadrészt meg porszem(telen)nek tűnve ország-világ előtt. Ezúttal Putyintól – azért a fantasztikus karizmájú Merkel asszonynak sem mindig könnyű! – fényévekre. Kukucs, hahó, itt lennék, kéz- és lábcsókom Angela Dorothea „bácsikám”, Vlagyimir Vlagyimirovics „nénikém”, avagy fordítva; ebben a nagy-nagy kavarodásban… (Sarkítunk, persze, bocs’: de tényleg „így jött le” a királyi, császári kaszniból.)
Ki meri megmondani neki, hogy korrigálni – talán-talán – még mindig nem lenne késő? E világi (mostani) testébe újra engedje be a valahol útközben veszteglő ragyogó szellemét/lelkét, sugározza ismét csak a jót, az emberséget, az Embert; szórja szét a fényt! S vegye a jeleket, a (vész)jelzéseket! Adóvevőként. Izzék megint az alkotó tehetsége, a szűkebb-tágabb közössége(ke)t előrevivő zsenialitása, aminek a talentumon kívül az alappillérei: a lelkiismeret meg a csapatmunka, kohéziós erővel átitatva.
Ki meri megmondani neki, hogy bizonyos megengedő gesztusai, törekvései(?) – sőt: bátorítása – a szélsőjobbnak, az attól való nyílt el nem határolódása milliók, százmilliók számára bántóak, fájdalmasak, félelmeket újraélesztők?
Ki meri megmondani neki, hogy még van – számára is – visszaút a történelem szakadékának pereméről?
Ki meri megmondani neki, hogy a mélybe taszíthat, s ránthat – önnön magával együtt – népet, nemzetet Európa kerékkötőjeként?
Ki meri megmondani neki, hogy bármennyire is nehéz e mai, XXI. századi életjátszma e honban, Európában, a galaxisok Föld névre keresztelt – hétmilliárd lelket számláló – labdacsán, mindenki (kisebb-nagyobb mértékben) felelős saját maga földi-égi emberszobrának a formálásáért, amit nem a saját egocentrizmusa – a kőkemény (fa)fejűsége – alakít naggyá, maradandóvá, hanem az alázat, az alkalmazkodás, a kölcsönösség, s persze az egyéni inspiráció, szikra, kezdeményezőkészség is, melyek így, együtt a közösségi lét-tér minél elviselhetőbbé tételét hívatottak szolgálni.
Ki meri – végre – megmondani neki…?
Szenkovits Péter /2014 nyara/



 

2020. március 29., vasárnap

A kételkedés ereje - Istent keresve jobban megtalálhatjuk egymást

 

„Mindannyian ugyanabban a bárkában vagyunk… evezzünk együtt. Testvérként összetartozunk.” (Ferenc pápa, Urbi et Orbi áldása; 2020. 03. 27.)
„Németország demokrácia, nem a kényszer, hanem a megosztott tudás és az együttműködés éltet, és amelyben átláthatóvá kell tenni, meg kell magyarázni és meg kell indokolni a politikai döntéseket.” (Angela Merkel, 2020. 03. 18.)

Baj. Kór(ság). Terjedő fertőzés. Pusztító járvány/ragály. Fekete halál. Dögvész. Nyavalyatörés. Veszedelem. Katasztrófa.
Fenyegető „vandálkodás.”
Agresszivitás. Ámokfutás.
Sejtszintű – mindenség-méretű harakiri. 
Puccs. Vírusos csicskák/kulik gengszterkedése.  Béklyó.
„Tahókardia. A bunkokrácia foglalkozási betegsége.” (Spiró György: Honderű, komédia két felvonásban, 1997 – Ab Ovo, Budapest)

„– Mi módon küzdött meg a nehézségekkel?” – kérdezte Törőcsik Maritól Galsai Pongrác (újság)író.
„– Türelemmel, szorgalommal, munkával. A tehetségemben való kételkedés erejével. De tudom, hogy még nem sikerült levágnom a sárkány valamennyi fejét. Annál is kevésbé, mivel a levágott sárkányfej újra kinő.”  (Galsai Ponrác: Öltözőtükör – Kozmosz Könyvek, Budapest, 1971)
Mit változtatna meg a világon, ha bármit megtehetne?” – tudakolta Eperjes Károlytól Oláh-Koppány Andrea zsurnaliszta. 
„Szerintem a jóisten annyira szépnek teremtette a világot! Talán felhívnám a figyelmet arra, hogy az emberek a szabad akaratukkal jobban keressék az Istent, mert minél jobban keresik, annál jobban megtalálják egymást.”(10+1 kérdés; Nők Lapja, 2019. március 12.)

Jékely Zoltán Pacsirtavacsora (1948, részlet):
„…verőfényes vasárnap délelőtt, apró madarak flottillája húzott el felettem. Kilenc egység. A télből kivirult fattyú-tavaszban boldogan vonultak a kékség alatt. Pacsirták, zömök, tarlón hízott búbos pacsirták. Pásztorok, szántóvetők és költők madarai. A legszebbet róluk – Róla, a Pacsirtáról – talán Petőfi mondta, állítván, hogy úgy emelkedik dalán, mint fonalán a pók… És Shakespeare adja nevét Rómeó ajkára, amikor  Júliától búcsúzkodik. S ki nem ismerné Szinyei képét, melyen a pacsirta ugyan alig-alig látható, ellenben annál inkább a hatalmas női test, amint idomait fitogtatva heverész a zöld gyepen…
…Addig, amíg az új rakomány pörkölődött, hozzáláttunk a vacsorához. – Csak úgy kézzel, uram, ne restellje – ragadta meg a combjánál fogva az egyiket. – A salátát közben villázhatja… Pacsirtaevésnél ez a szabály. Meglátja, majd az ujját is megszopogatja utána!”  (Jékely Zoltán összegyűjtött novellái, Magvető Könyvkiadó, Budapest; 1986)

„Akármilyen géneket öröklünk is a szüleinktől, amit megeszünk, az befolyásolja, ahogyan ezek a gének az egészségünkre hatnak. Ez az erő lényegében a saját kezünkben – és a tányérunkon – van.” „…vezető halálokaink és degeneratív betegségeink legtöbbje inkább megelőzhető, mint elkerülhetetlen. Az alapvető oka, hogy a betegségek ’öröklődnek’ a családokban az, hogy az étrendek ’öröklődnek’.” (Dr. Michael Gregor, MD és Gene Stone: Hogy ne halj meg – Édesvíz Kiadó, Budapest; 2019)
„…az orvostudomány végre rájött, hogy a legtöbb, ha ugyan nem valamennyi betegség nem a testben, hanem a lélekben gyökerezik.” (Amos Oz: Szeretetről, sötétségről, 2006; Európa Könyvkiadó – Budapest)

„A ’zsinórmérték’: a tudomány.” „Minden ember és minden élet számít.” (Angela Merkel, 2020. 03. 18.)
„Annak az ideje van Urunk, hogy az életünk útját Feléd és a többi ember felé irányítsuk.” „Hívjuk meg Jézust életünk bárkájába!” „Senki sem menekülhet meg egyedül, önmagában.” (Ferenc pápa, Urbi et Orbi áldása; 2020. 03. 27.)

 

 

 

2020. március 28., szombat


Székely Éva: „Az a magyar, aki annak vallja magát”  
2021-re halasztották az olimpiát


A XXXII. tokiói nyári olimpiai játékok jövő esztendőre halasztását e hét keddjén jelentette be Thomas Bach, a NOB (Nemzetközi Olimpia Bizottság) elnöke és Abe Sindzó, japán miniszterelnök a WHO (Egészségügyi Világszervezet) legfrissebb tájékoztatására alapozva.
A modernkori játékok 124 éves történelmében 2021 lesz az első páratlan év, amikor (várhatóan) nyári ötkarikás játékokat rendeznek.
A nemrégiben elhunyt Székely Éva (1927-2020), Helsinki olimpiai bajnoka (1952; 200 méteres mellúszás) így vallott a vele 2000-ben készített interjúmban, a Komjádi Uszodában: „Az indiánok azt mondják, hogy az az igazi varázsló, aki megvalósítja az álmait. Amikor az ember kilencéves korától huszonöt éves koráig vár, de beteljesedik egy álom, amit többet senki nem vehet el, akkor varázslónak érzi magát. Tudom, ki hol állt, hol volt a zászló, hogy játszották a Himnuszt, hogyan fogadtak bennünket itthon. Én mindig úgy gondolom, s engem nem érdekel, hogy ki mit mond, ez az én hazám, én ezért csináltam, ezért próbálta meg az Andrea is. Nekem irtó nagy boldogság volt, hogy neki is játszották a Himnuszt, még nagyobb, hogy az unokámnak is. Hát kérdés lehet, hogy ki a magyar? Frászt kapok ettől a borzasztó nagy magyarkodástól, sokan tépik itt a szájukat, hogy ők milyen magyarok. Akkor kritizáljanak engem vagy minket, amikor nekik, egyéniben eljátsszák a Himnuszt. Ezt a ki kicsodát nem bírom, nevetséges. Az a magyar, aki annak vallja magát.” 
                                                                                                    SZP                                                                                                      




Zárójelentés: végstádium (?)

(Írásom kelte: 2020. március 1. – Közzététele: március 28.)

 
Akik az ügynökmúltját dörgölik Szabó István (1938) orra alá, azok a legádázabb cinkosai a honi arrogáns, korrupt államnak. Az Oscar-díjas rendező (Mephisto, 1982) Zárójelentés című legfrissebb alkotásában a rémes közállapotainkról ad látleletet: a lezüllesztett, szétrombolt egészségügyről; a Horthy-korszakot másoló, kirekesztő oktatásról; a félfeudális uram-bátyám rendszerről; a gátlástalanul, a végsőkig manipulált nyilvánosságról, agymosásról. Amiként a – Klaus Maria Brandauer által megkapóan megformált – néhai professzor, a szülőfalujában háziorvosságot vállaló főhős fogalmaz: „A gyűlölet beteggé tesz. Itt szép csendben minden szétrohad. A lelkekben is”. S ahogyan gyerekkori barátja, a plébános – Eperjes Károly megrendítő – kijelenti: „Megszakadt Isten és ember között a harmónia”. Szabó István ezúttal is az alkotó ember pokolra szállásáról beszél, s a lelketlen hatalommal való együttműködés kérdését feszegeti, akárcsak a korábbi remekműveiben. Szinte egész életműve vezeklésnek is tekinthető, hogy egyúttal megóvjon bennünket az eltévelyedéstől, az önkényuralommal való kollaborációtól. 
                                                                                  Szenkovits Péter