2017. november 26., vasárnap

Hétköznapi őrületek - kiadós önismereti tréning a Weöres Sándor Színházban

 
Petr fürkészi önmagát s a világot.
„Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve /nézem, amit meglátok hirtelen. / Egy pillanat s kész az idő egésze, / mit száz ezer ős szemlélget velem.” (József Attila A Dunánál – 1936)
Miképpen tudná teljesíteni küldetését?
Őt még nem szippantotta be a bulvárlét. Nem az a típus, akit gyurmaként alakíthat/nyomoríthat a hatalom s a szűkebb-tágabb környezet.   

Alapos önismereti tréning Petr Zelenka Hétköznapi őrületek című színműve - Hamvai Kornél fordításában, Réthly Attila rendezésében - a szombathelyi Weöres Sándor Színházban.
Az ember kudarcáról szól. Meg a csodájáról.
S akkor „robban” igazán, amikor a néző a teátrum falain kívül vizsgálja önmagát, (v)iszonyrendszerét.
Akkor most mi is van?
A jeles Bányai Kelemen Barna Petrje nem adja fel. Körülötte majd mindenkit ledarál a hétköznapi őrület műtrágyaaprítója. S köpi ki a bakelit-port/pórnépet a semmibe.
Nejlonklíma.
Nincsenek miértek, nincsenek kételyek.
Nihilköztársaság. Boldogtalan balgákkal.
Meg a markukban röhögő (geng)szteroidokkal.
Bányai Kelemen Petrje nem nyugszik bele abba, hogy e foci-/földlabdán szétrohad minden.  
Hát; innen – lenne – szép nyerni!
Petr kicsi/t/ Jézus. Megváltó.
S ha neki sikerül (színházban/mesében nincs lehetetlen), miért ne próbál/hat/nánk meg mi is?
Petr anyja: a kivételes Németh Judit. Apja: a remek Mertz Tibor. Mokka, a barátja: az elementáris Kálmánchelyi Zoltán. Jana: a példás Gonda Kata. Kicsúszik alóluk az egészséges táptalaj; príma komédiásként mesterien, művészien érzékeltetik.
A most éppen cseperedő generációkat miképpen is kellene arra ösztönözni, hogy felismerjék: ez búza, az ocsú? Miként viszonyuljanak testükhöz, lelkükhöz, szellemükhöz? Felskiccelünk-e, na, jó: megsejtetünk-e irányítópontokat, amelyek egyrészt vonzóak (lehetnének) számukra, másrészt eligazodni, létezni, boldogulni segítenének? A számtalan, majdhogynem végtelen váltást/változást tudják – sérülésmentesen, mi több: épüléssel - földolgozni. 
Hess: önimádat, önzés, önérdek!
(A pedagógus pattan ki belőlem meg a szülő. Vagy még inkább: a saját útját – mindörökké? - keresőé-kutatóé.)
Nagy Cili, Bálint Éva, Hartai Petra, Orosz Róbert, Balogh János, Horváth Ákos remekel. Olykor bele-beleborzongunk.
Éva, a kirakatbábu – a sokszínű Matusek Attila. A minden vágyat kielégítő plasztik-baba. Egek!

A Hétköznapi őrületek önismereti tréningjét valamennyi tizenhat éven felüli honfitársamnak ajánlom.
Fürkészni önmagunkat. A világot. Kapiskálni ezt is, azt is.  
„s rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk; és nem is kevés.” (JA)
                                        2017. november 26.  

2017. november 23., csütörtök

Emberművész/művészember - A Jóisten éltesse Törőcsik Marikát születésnapján!

 
Példakép. A mostani zivataros időkben még inkább.
Újjászületés-sorozata bámulatos. Káprázatos.  
Hatvankét esztendeje – a Körhinta-keringő óta - folyamatosan szembesít önmagunkkal, e világgal, s inspirál: nem szabad föladni!
Még szép! Ezeknek /a mindenkoriaknak/…
Merthogy az élet igenis: csodálatos! Hogy nehéz, s nap, mint nap meg kell küzdenünk az örömpillanatokért?  Meglehet: így vál(hat)nak azok valódi kincseinkké.
Milliók-milliók Marikája. Nincs olyan érzékelés-/tudatréteg, melyekbe ne jutna el játszi könnyedén; mindenkihez - magától értetődően - bejáratos. Meghitt otthona van bennünk, s mi Vele érezzük magunkat itthon.
Európában. E földtekén.
Tiszta. Egyszerű. Pontos.
Önmagunk megismerésére, egymás értékeinek felismerésére, a másság becsülésére sarkall.
Emberművész. Művészember.
Lehajtott fejű teli kalász. Kifogyhatatlan lét-/éléstárunk.
Mindenkori megtartónk.
Példakép.
                                         2017. november 23.

 

 

 

 

2017. november 17., péntek

Holt költők társasága (HKT): hit, közösség, tolerancia - Funtek Frigyes, Oberfrank Pál és Társaik teremtése a Veszprémi Petőfi Színházban

 
Ne tegyünk úgy, mintha különbek volnánk másoknál. S ne kelljen a háttérben/sarokban/kuckóban szoronganunk sem, mintha alávalóbbak lennénk a másiknál.
Isten/Jahve/Allah színe előtt egyenlők vagyunk. 
A nézőpont kifejezés egyes száma – sokunk számára legalábbis - értelmezhetetlen.
Tehát: nézőpontok. Szempontok. Néző- s látószögek. Álláspontok. Felfogások. Beállítottságok. Aspektusok. Megközelítések. Vélemények.
Perspektíváink.
A harmadik világégés jeges elő-fuvallatakor még inkább. Amikor a robotok már-már rombolni is képesek (nem önszántukból), s némelyek komolyan fontolgatják a tényleges emberfej-átültetést. Holott leginkább a képzeletünket/gondolatainkat/érzéseinket kellene spannolni: legyünk képesek belehelyezkedni sokak, a lehető legtöbbek lényébe, sorshelyzetébe! Nézzünk csak onnan is körül, s lássunk!
Mennyire-mennyire sokszínű – gyönyörű - az ember!
Igaz, abban sincs kivétel, hogy ne kellene mindnyájunknak küzdenie. Olykor vért izzadnia. Végső esetben akár saját testáldozatot hoznia. Nem csak papíron/laptopban.
Ám előbb-utóbb, nem maradhat el a jutalom: a földközösségi boldogság.
Idea? Az. Lényegünket inspiráló, kiteljesítő, megtartó. Röpítő.

Tom Schulman Holt költők társasága című drámájának – 2017 őszi - európai bemutatója elképesztő siker a Veszprémi Petőfi Színházban Funtek Frigyes rendezésében, Oberfrank Pál, Kurely László, Gaál Attila Csaba, Fülöp Tamás, Koller Krisztián, Szalay Bence, Hevesi László főszereplésével.
Természetesen nem feledhető az 1989-es film Robin Williams-szel, Peter Weir rendezésében, a forgatókönyvíró magától értetődően Tom Schulman volt. Erősítette bennünk a szabadságvágyat, ami egyébként is gejzírként tört föl belőlünk az akkor még rendszerváltásnak remélt időszak Közép-Európájában. Nem sejthettük (akadtak ugyan kivételek), hogy hamarosan újra autokrata lesz itt a rezsim, s a párthűség, az alattvalóság, az irányíthatóság, a szolgalelkűség koordinálja ki-ki helyzetét. S bár a hagyományt, a becsületet, a tisztességet, az érdemet, a fegyelmet szajkózza mostanság is a hatalom, e szavak bulvárbuborékok, csak arra használatosak, hogy elkápráztassák/félrevezessék a bamba hadat.
Korszakos előadás a veszprémi Holt költők társasága. Miközben ott vagyunk a Welton Akadémián, saját dolgaink kerülnek terítékre.
Egyetlenegy hamis hang, kép sincs.
E műalkotás teljes egész.
Valóság.
Milyennek kellene lennem, s maradnom? Annyira pontos, megbízható Funtek Frigyes tükre, hogy belé-belépirul az ember, máskor meg be-beindul légzőszerveink csapadékképző rendszere. Nyelünk, miközben bólogatunk/mosolygunk, hogy mennyire szükségünk is van minderre, e kirekesztést sugalló/sulykoló/magasztaló, sokkolós, hátborzongató érában.
John Keating tanár úr: Oberfrank Pál. Az önmagunkban önmagunkat eligazítani segítő pedagógus. Bensőnk mestere. Aztán a viszonyulási pontoké, meg, te jó ég, mi mindené!
Kételkedem, tehát vagyok.
Itt és most. Tudjuk: múltat s jövendőt, de mi lesz velünk – veletek, gyerekek, diákok, korosabbak: maholnap?
Esküszünk, esküszünk, hogy kukaceledelek nem leszünk!
Még szép!
A fiatal színművészekből árad, hogy külön-külön s együtt, csapategységben szintúgy rendkívüli átadó-képességűek. Precízek, s a ritmust annyira érzik, lüktetik, továbbítják felénk, hogy képtelenség (lenne) áramkörön kívülinek maradni.

Velem, veled, ővele, velünk, veletek, velük.
Együtt. Közösen.
Lesz-e belőlü/n/k Isten fia, emberfi: vagy sem?
Ha már megteremtődtünk. De önmagunkat tovább tudjuk-e, merjük-e építeni? Olyanná, hogy érdemessé válhassunk arra, hogy megfogják a kezünket azok, akik – szintén - hisznek a sokszínűségben, egymás megváltásában, a befogadásban.
Az egyetemes, a földközösségi boldogulásban, boldogságban.
A lényünket, lényegünket inspiráló, kiteljesítő röpülésben.

                                           2017. november 17.