Krisztus, a „GPS-ünk”

Orsos Zoltán atya: Jézus Krisztus, az igazi út című, 2019-ben megjelent kötetének előszava

Ahhoz egyetlenegy centimétert sem kell megtennünk fizikailag, hogy úton legyünk. Többféle értelemben sem.

Próbáljuk csak ki; csücsüljünk le valahová, bárhová. Vackoljuk be magunkat. Karosszékbe. Ha valóságos nincs, akkor képzeletbelibe. És ne tegyünk semmi, de semmi mást, mint csak bámészkodjunk.

Befelé. Önmagunkba.

Kifelé. Mások irányába.

Mit is veszünk észre az idő múlásával?

Az összes változást, persze, nem tudjuk fölsorolni.

Csak villanásszerűen: hogyan alakulnak a fények?

S az árnyékok/árnyak? A valóságosak meg a képletesen értendők egyaránt. Hiszen az imént még itt voltak, most meg máris arrébb húzódtak s eltűntek.

Voltak. Nincsenek.

Miképpen is van ez?

Itt vagyok egy ültömben, miközben – a már említett idő, bizony, kerekezik közben – máris úton lévő ember vagyok. 

Egyetlenegy lépést nem teszek, mégis utazom a világban. Más és más szegletbe érkezem, minden más és más megvilágításba kerül.

Hú-ha!

És ez még semmi.

Maradjunk csak továbbra is szemlélődők; magunkat fürkészők, magunkba figyelők.

Ugye, mekkora kaland már a bennem zajló utazásom (is)?! Velem, magamban. Mi minden jön szemben odabent! Szinte szembesülés-sorozat részese vagyok. Jé? Hát, ilyen is lennék?! Meg olyan is?!

Bújócskázom magammal, tehát vagyok.

De vajon sikerül-e megtalálnom azt, amiért egyáltalán érdemes itt s így e bolygón bandukolni? Haladni? Célirányosan!

S aztán megtalállak-e téged, megtalálom-e őt? Te meglelsz-e engem, ő megörül-e nekem? Felfedezzük-e mi egymást, ti velem miképpen juttok dűlőre, őbennük és köztem mi a közös, a hasonló? 

A boldogságos egymás-felismerés, egymásra-lelés? Maga a felfedezés-folyamat? 

Ez az egész – csoda?

Lám, még meg se mozdultam, föl sem álltam a karosszékből, máris csomó élményt ad(ott) a létem elemzése. S hol vagyok még a tényleges elindulástól? A „hajtóműveim begyújtásától” – a küldetésem megkezdésétől?

Mi lehet az egyetlen, az egyedi, a megkerülhetetlen útirányom, a mindenkor, minden körülmények közepette tévedhetetlen „GPS-em”, melyre biztonsággal hagyatkozhatom?

Idebent s odakint?

Egyetlenegy út van önmagunkhoz, egymáshoz és értünk: Jézus Krisztus. 

Isten Fia.

Hogy miképpen juthatunk el hozzá, és azonosulhatunk, forrhatunk eggyé a bennünk és a mindannyiunkban ott lévő Jézussal?

Mindenkinek megvan a saját útja, amit csak ő járhat – küzdhet – végig.

Szóval abból a bizonyos képzeletbeli fotelból, amit akár így is nevezhetnénk: gondolkozószékből célszerű mielőbb fölkelnünk.

Ki kell egyenesednünk. És el kell tudni indulnunk a velünk s egyben a bennünk lévő – Jézussal.

Fizikailag, lelkileg, szellemileg.

Vele s általa felvértezve.

Lét-programjával.

De amiként mi csak Vele, akképpen Ő is csak velünk – a hitünkkel, a verítékünkkel, az újrapróbálkozásainkkal, a csak azért sem adom fel akarásunkkal, valamint a nyitottságunkkal, a toleráns hozzáállásunkkal, az irgalmunkkal, a szolidaritásunkkal, a befogadási készségünkkel – együtt boldogulhat.

Csak így haladhatunk centiméterről-centiméterre.

Juthatunk egyről a kettőre.

Csak így részesedhetünk – nemzetiségtől, nemtől, kortól függetlenül – a krisztusi békéből és szeretetből.

Az árnyék/árnyak nélküli örök fényből.

                                                                    Szenkovits Péter  

                     

                                                                   

„Világ, világ, mily gyönyörű tudsz lenni! (Mi vagyunk csúnyák!)”

In memoriam Maléter Pálné Gyenes Judith (1932-2019)

2019. december 14-én, a budapesti Újköztemetőben hangzott el gyászbeszédem. Az 56-os mártír honvédelmi miniszter, Maléter Pál özvegyének, Gyenes Judith-nak a földi maradványait a 301-es parcellában helyezték örök nyugalomra.

Advent első vasárnapjának reggelén kihunyt egy Csillag. Igazodási Pont volt. Este meggyújtottuk az első gyertyát. Abban az általa is táplált hitünkben, hogy soha, semmilyen körülmények között se adjuk fel a reményt. S a karácsonyi várakozás eléri jutalmát az eljövetelben.

„1958. június 17-én a nővéremék hallották a rádióban… Én éppen temetőben dolgoztam segédmunkásként; még nem indultam el a munkahelyemre. Taxiba ültek, hogy minél hamarabb ott legyenek nálam. Amikor a taxisnak mondták, hogy azért siessen, mert az ő húguk a Maléter Pálné, és bemondta a rádió, hogy az ítéletet végrehajtották, a taxis nemhogy sietett, hanem félreállt, ráborult a kormányra és zokogott…”, idézte fel Judith a Wesselényi utcai lakásában, 2005 júniusában.  

2018. április 21-én együtt tüntettünk. Keserédes mosollyal figyelte a Belvárosi Színház melletti járdaszigeten nézelődve a hömpölygő tömeget.

„Hová valósi?”, kérdezte Judith a mellette álló, középkorú, szakállas férfiútól. „Kőbányai”. „Az én uram is ott van. A 301-es parcellában.”

Judith boldog volt meg szomorú is. „Tudja, Péter, csak azt sajnálom, hogy engem már nem ismer itt senki”, jegyezte meg.

Kiabálni kezdtem: „Itt van velünk Maléter Pálné, a vértanú honvédelmi miniszter özvegye, Gyenes Judith! Itt van a mártír özvegye!”.

Az előttünk haladók, a körülöttünk lévők elkezdték tapsolni, éljenezni Judith-ot! Soha nem felejtem el arcán azt a mosolyt; a közösen, az együtt, az egymásért, az igazságért, az igazságosságért, a szolidaritásért kiállás csodáját! Hogy csomó „senki” egy jobb, egy becsületesebb – a korrupt hatalom ügynökeitől, kollaboránsaitól mentes – Magyarországot szeretne. Eggyé forrt ott mindenki, mindenkivel. 

2017 március idusán, kabátunkon kokárdával, a Vígszínházba mentünk, megnézni A Pál utcai fiúkat. Amikor a vörös ingesek vezére, Áts Feri vigyázz-t! vezényelt brancsának a megfürdetett, csuromvizes Nemecsek Ernő tiszteletére, Judith fölsóhajtott mellettem: „Bárcsak ilyen ellenfeleink lettek volna s lennének!”.

2016. szeptember 21-én közösen vállaltunk (másokkal együtt) – igaz, szerény – mecenatúrát, hogy megújulhasson Sopronban Széchenyi István szobra.  (A legnagyobb magyar születésének 225. évfordulóján). Ki-ki védnökséget vállalt a talapzaton lévő betűk valamelyikére, ezzel is kinyilvánítva tiszteletét Széchenyi szelleme és alkotó munkája iránt. Pártfogóként egy-egy általunk választott idézetet is küldtünk az utókor számára úgynevezett időkapszulában. Judith jelmondata: „Világ, világ, mily gyönyörű / tudsz lenni! (Mi vagyunk csúnyák!)” /Babits Mihály/. Az én jelmondatom: „ Az ember(i)ségnek makulátlanul légy híve, oh magyar!”

A Hősök Terén, majd itt az Új Köztemetőben, s a 301-es parcellánál mit élt át Judith 1989. június 16-án? Sokszor, sokat beszélgettünk erről is. Az ezredforduló tájékán ekképpen emlékezett: „Furcsa, érdekes eufória volt, de elsősorban gyász. Én temettem. Harmincegy év után. De mégis, az ember úgy állt ott a ravatalnál, hallgatta a beszédeket, s arra gondolt, hogy most valami borzalomnak vége van, és jön valami más, új, szebb, jobb, igazabb, igazságosabb… De valahogy az emberben mégis van – énbennem van – egy olyan érzés, hogy nem egészen így gondoltuk.”

Idén (április 13-án – videofelvételen rögzítettem, természetesen Judith hozzájárulásával) így beszélt Nagy Imréről: „Nem ismertem. Tulajdonképpen a szerepét se nagyon tudtam. De ahogy a börtönben viselkedett, azért nagy emberként gondolok rá. A kommunisták ölték meg, s a Vérhalom téren azokra akarnak emlékezni, akiket a kommunisták öltek meg. Akkor miért kellett onnan elvinni a szobrát?  Nem hittem volna… És nem hittem volna, hogy ez a nép ezt ilyen szó nélkül végignézi. Akár fényes nappal is vihették volna, oda se bagózott volna senki rá akkor se.”

Maléter Pál miképpen vélekedne a ma zajló eseményekről? – kérdeztem tőle.

„Nagyon a szívére venné ezeket a dolgokat. Ahogy mi élünk; az ember megint ’otthon’ érzi magát. Aki a Rákosi-korszakot átélte; valahogy kicsit hasonlít rá. Legföljebb akkor sokkal szegényebbek voltunk. Örültünk, hogy vége a háborúnak. Egypártrendszer; azt csinálnak, amit akarnak. Talán a legborzasztóbb benne, hogy az emberek félnek. És még bennem is van néha: inkább nem mondom ki, ezt nem mondom ki nyilvánosan. Főleg a 2018-as év volt borzasztó nagy csalódás. Reménykedtem. Hátha. Láttam, milyen tömegek állnak, várakoznak, hogy szavazhassanak. A fiatalok nem az ő pártjukon vannak. Magamban azt gondoltam, hogy ezek egészen biztos, nem őrájuk szavaznak! Amikor mutatták a tévében a térképen, jóformán az egész ország… Döbbenetes. Akkora csalódás volt. Annyira nem hittem volna… A mai rezsimet a hatalomvágy élteti. A hatalom és a pénz. Ez a kettő.”

„Maléter Pált a legfőbb vezetés kommunistának tartja, minden egyéb jelző nélkül. Néha úgy elcsodálkozom; vajon ha én meghalok, akkor egyáltalán lesznek megemlékezések Tökölön? Huszonkilenc éve tartanak ott ünnepséget. Van szobor. Kopjafa. Koszorúzás. Érkezik a díszszázad. Elvonul. Először jött a honvédelmi miniszter. Aztán az államtitkár. A Hadtörténeti Múzeumból tábornok. Most már alezredes tart beszédet.”

Judith-ot mostanáig hívták vidéki, budapesti iskolák, intézmények, szervezetek. Mindenhol rendíthetetlenül, rendületlenül beszélt ’56 fényes napjairól. 2018 októberében az egyik fővárosi gimnázium taxit küldetett érte. Már az iskola környékén jártak, amikor a taxis megkérdezte tőle: „Most tetszik először ide jönni?” „Igen.”. „Miért?” „Rendkívüli történelem órát tartok”. „Tanár?” „Nem”. „Miről?”. „1956-ról.” „És miért Ön?” „Nem tudom, hogy maga hallotta-e már azt a nevet, hogy Maléter Pál?” „Igen, persze, hogy hallottam”, s a taxis a szívéhez kapott.

Másnap csengettek a Wesselényi utcai lakás kaputelefonján. A taxis volt. „Két kiló almát meg süteményt hozott. Megköszöntem. Megkávéztattam. Nagyot beszélgettünk. Annyira örültem neki!”, mesélte Judith.

Holnap, advent harmadik vasárnapján meggyújtjuk a harmadik, a rózsaszín gyertyát. Rá s az ötvenhatos mártírokra, élete párjára, Maléter Pálra; Nagy Imrére, Gimes Miklósra, Losonczy Gézára, Szilágyi Józsefre, „névtelen” vértanútársaik százaira és hozzátartozóikra is gondolva.

„Ó, Népek Királya! …jöjj el, és mentsd meg az embert, kit a porból alkottál!”.                                              

                                                                          Szenkovits Péter