2014. szeptember 29., hétfő

Zseniális döntés! - Bitskey-Cserhalmi: a Nemzet Színészei


Bölcsen, okosan s talán nem túlzás: zseniálisan döntöttek a Nemzet Színészei – Berek Kati, Bodrogi Gyula, Gera Zoltán, Haumann Péter, Király Levente, Máthé Erzsi, Molnár Piroska, Psota Irén, Törőcsik Mari, Tordy Géza -, amikor ma soraikba választották Bitskey Tibort (85 éves – 2000-ben kapott Kossuth-díjat) és Cserhalmi Györgyöt (66 éves – 1990-ben lett Kossuth-díjas).
Mindketten korszakos művészek.
„Isten a hitemet erősítette meg. Mindig nagyon közel éreztem magamhoz Istent, aki olyan tud lenni, mint egy jó apa, akihez mindig lehet fordulni: bajban, búban, bánatban. És mindig segít. Mert van kegyelem” – vallja Bitskey Tibor, Sorstársaság című kötetemben (2005).
2003. március idusa alkalmából beszélgethettem Cserhalmi Györggyel – az interjú megtalálható a Hidak egymáshoz című könyvemben.
Cserhalmi György: „Az én tevékenységem, egy parasztember, egy átlag magyar ember mindennapi tevékenysége klasszisokkal a magaslatokban van a politika mindennapi színvonalához képest. Az, hogy az ember, ember, az egy olyan alapvető kondíció, amivel soha nem tud fölérni ez a hol tudománynak, hol művészetnek nevezett balfácánság, amit ma, itt, a szemünk előtt emberek gyakorolnak, tökmindegy, de tökmindegy, hogy melyik oldalon.”
                                                                                                                                                        szp

www.alon.hu






2014. szeptember 21., vasárnap

A létezés hullámverései - Gera Zoltán, a Nemzet Színésze kilencvenegy éves

   

Késve bár, de törve nem… A Kossuth-díjas Gera Zoltán, a Nemzet Színésze 2014 augusztusban töltötte be 91. életévét. Nemrégiben kerestem föl budai otthonában. Vele és élete párjával, Helga asszonnyal – újra - létbeszélgetést folytattunk, ahogyan azt már számtalanszor megtettük (továbbgombolyítottuk azt a bizonyos fonalat, amit legutóbb abbahagytunk telefonon, illetve személyesen).
Most mégsem ebből idézek. Ráadásul olyan könyvet kaptam kölcsön tőlük (visszaadási határidő: az őszi születésnapom), amely kapcsán – univerzum és az ember, a tudatalattink ébredése, etc., etc. – még sok szó esik a teremtuccse „hasábjain”. (De: ne rohanjunk, lesz még alkalom erre is!)

„Szegedi gyerekkoromat, kamaszkoromat a lázadás jellemezte” – morfondírozik budai otthonában Gera Zoltán kiváló művész, filmszemle-életműdíjas (2002) színművész , amikor arra biztatom, hogy ossza meg rajtam keresztül az olvasókkal eddigi földi létezésének tapasztalatait, vagy legalábbis annak valamiféle eszenciáját.
„Egyfajta elégedetlenség fogott el azzal a környezettel, azokkal az emberekkel, rokonokkal, barátokkal (bár szeretettel öveztek) szemben, amivel, illetve akikkel körbe voltam véve. Valami gomolygó tágasság, más mentalitás után szomjaztam, földrajzilag és kulturális szempontból is. Vágytam más városok, táncdalok, nyelvek és mindenféle másság után. Most, öreg koromra a kör bezárult; megtanultam szeretni a szülővárosomat (mosolyog), megtanultam megbocsátani magamnak nyugtalanságomért, s elég későn megtanultam viszontszeretni, -becsülni rokonaimat, zilált családi életemet. Ez a két pólus, amit megértem, egységes egésszé olvadt bennem. Miután elhagytam ifjúkorom öntelt kábaságát, az alapvető dolgok kezdtek kibontakozni bennem; ki vagyok tulajdonképpen, a születési anyakönyvi kivonaton túl; miért vagyok, mi a teendőm ebben a létben. Hangsúlyozom, ez nem koravén okoskodás volt bennem, hanem én ezt most látom így, nyolcvanhárom év tapasztalatai szűrőjén keresztül. A legfőbb tapasztalásom az volt, hogy csak sodródom. Sem a tanulásban, sem a játékban nem volt semmiféle elképzelésem, ami magától értetődő, hiszen egy bizonyos korban ez másoknál is így van. Egyszer csak kezdett izgatni, hogy se célom, se uralmam, se befolyásom nincs a velem történtek fölött. Ifjú koromban mindent úgy éltem meg, mint igazságtalanságot, méltánytalanságot.
Tudni kell (és ezt, magától értetődően, soha nem hallgattam el), hogy én törvénytelen gyerek vagyok. Apám, Hosszú Zoltán híres színész volt, a budapesti Belvárosi Színház színész-rendezője. Egy szegedi vendégszereplésekor felkerestem, teljesen ismeretlenül mutatkoztam be neki egy szállodai szobában azzal, hogy színész szeretnék lenni. Akkor úgy éreztem, közömbösen reagált, később rájöttem: elutasított. Majd újabb kísérletet tettem, felesége, Eszenyi Olga irányába. A mostohaanyám, az a kedves asszony jó ügyvédemnek bizonyult, közbenjárásának köszönhetően apám mégis kezdett rám figyelni. Alkalmazott, mint ifjú színésztanoncot és kisebb szerepeket is adott. S vajon mi hajtott akkor engem? – teszi fel a kérdést, szobájában föl s alá sétálva. - Nyilván a túlzott, túlidealizált apakép, apaminta, amely őt számomra szent tulajdonságokkal ruházta fel, mint művészt, mint az akkori Nemzeti Színház tagját. Nem volt elég időm észlelni a köztünk tátongó szakadékot, csak kapcsolatunk váratlan robbanásakor. Egyszer, a menetrendszerű próbára igyekezve, hiszen erről beszéltem is már, találkoztam vele és az igazgatóval, köszöntöttem őket, kalappal a fejemen, de nem emeltem meg azt, mert erre nem nevelt senki, erről én egyszerűen nem tudtam. Nem telt bele egy óra, és a színház titkára közölte velem, hogy ki vagyok rúgva. Persze, ez túl mély zuhanás volt az apaképtől, és ez a színészettől eltávolított. Talán innen származtatható az, hogy nem az egész életemet tettem fel a színészetre… Kétségbeesve kerestem állást, végül sikerült kóristának elszegődni vidékre. Újra valami értelmetlen sodródásba kerültem… Rév István, a korabeli Nemzeti Bábszínjáték igazgatója valahogy tudomást szerzett rólam (ma sem tudom, hogyan), s szerződtetett, mint fiatal színészt. Megtanított tiszta magyarsággal beszélni, felkarolt, szerepeket, feladatokat adott. Mint ifjú színésznek játékmesteri lehetőséget is nyitott. Ez emelkedő változatot jelentett az életemben.
Arra a felvetésre, hogy az életben előbb-utóbb kiegyenlítődnek-e a dolgok, erre nem merek válaszolni, de tagadhatatlan, hogy hullámverései vannak a létezésnek, de ezekért az ember elsősorban önmaga felelős.”
Szabadkozik: „Kis kitérőt teszek az önismeret fontosságát érintően. Az önismeret nem csak a személyiség kialakulásának feltétele, hanem életprogram, s az önismeret nem csak személyiségre, hanem közösségre is érvényes. Ha például egy nemzet hosszú, történelmi időkön keresztül csak az őt ért külsődleges csapások, inzultusok áldozatának hiszi magát, panaszkultúrába menekül, önmagát történelmi áldozatként ismeri meg, ott valami nagy baj van. Ez azt jelenti a személynél és a közösségnél is, hogy szenvedés-beteggé válik; önmaga és az őt körülvevő valóság nem ismeretében nem képes megfelelő döntéseket és cselekvési módokat találni. Helyette csak panaszkodik. És a külvilágra vetíti minden frusztrációját”.
Nyomatékosan jelenti ki: „Az élet értelmezés kérdése. ’Hitetek szerint történnek veletek a dolgok’, mondja a modern pszichológiával egybecsengően maga a Biblia. Így aztán szellemünk szennyeződése a külvilág szennyeződéséhez vezet. Ébernek lenni - gondolkodni -, felelősen dönteni, kreatívan cselekedni, éppúgy társadalmi, mint egyéni feladat. Az élet tanulás kérdése. Ha valaki a tapasztalatokból még nem képes tanulni, azért szenvedéssel fizet. S ha tud, az azt jelenti, hogy a kozmikus törvényekbe, korrelációkba bele tudja helyezni magát, készségét fejleszti arra, hogy ne csak önmagát, hanem embertársait és konfliktusait is több megértéssel kezelje. Egyáltalán megérti a valóság-, a sorsáramlatot, amelynek urává válhat. Aki a sorsát ismeri, azt a sorsa vezeti, aki a sorsát nem ismeri, azt a sorsa vonszolja. Nagy dilemmája az embernek, mennyire determinált, s mennyire szabad akaratú. Bizonyos determinánsokkal születünk: mint például génöröklés, hiedelemklíma. Ezek a determinációk tagadhatatlan befolyással vannak az emberre addig, míg nem ismeri fel szabad akaratát, a döntés felelősségét sorsa menetében. Ugyanakkor mindig sejtettem isteni létet, transzcendenciát. Nem tudom elképzelni, hogy tér-idő dimenzión túl ne legyen egy olyan dimenzió, amely magába zárja a teret és az időt is. Ezekben a többletdimenziókban felsőbbrendű létezéseknek, nem lényeknek van helyük. A létezésekben pedig lényeknek. Egyszerűen kifejezve: egy pont kiterjedésű dimenzióban lévő feltételezett élőlénynek fogalma sincs a vonal dimenziójáról… A vonal dimenziójában élőnek fogalma sincs a sík dimenziójáról… A végtelenséget és az örökkévalóságit ez a törpe hit nem tudja fölfogni. Hozzászoktunk: kezdet van és vég. Nem igaz; Isten van, aki nem szakállas öregúr, nem alkotmánybíró, nem antropomorf és nem is különálló személy. Egyezzünk meg abban, hogy törvény, melyhez a kvantummechanikai kutatás, biztatóan közelít. A tér-idő dimenzióba redukált lét-tudatunk iszonyú válságot él meg. A puszta ráció olyan technikai és materiális fejlődést élt meg, amely egy térbelileg (miközben kifejti, továbbra is folyamatosan jár föl-alá) rángásokat, rekordokat - lásd televízió, divatok - és időbélileg iszonyatos gyorsulásokat hozott. A mostani élet mondhatni gyorsasági versenyek kultusza. Majdnem minden ember életében jelen van az időzavar, mindezek tér-idő cunamik. Az átlagember fél, hogy valamiről lemarad. Azt hiszi, ha gyorsan és sokat vállal, akkor lépést tart. Holott önmaga spirituális halálát idézi elő. A csönd, a szemlélődés, a befelé fordulás ’veszteséges’ befektetés; tagadhatatlan, hogy ebben az egzisztenciálisan megalapozott kétségbeesésben ez veszteségként tartatik számon, de ez a kifelé orientáltság elkerülhetetlen katasztrófához vezet. Nem a köldöknézésnek a szószólója vagyok, de az agonizáló kapkodáson kívül vannak olyan spirituális valóságok, amiket úgy neveznek, hogy adás, elfogadás, empátia, alig merem kimondani: legalább hajlam a szeretetre. Figyelem, mint a szeretet rügye, szolidaritás. És annak a felismerése, hogy korlátok nélkül nincs szabadság. És fordítva: lazulás nélkül nincs kreatív újratöltődés. Figyelemre és figyelemveszteségre egy rövid példa: sok színházi előadásban csak ordítás hallatszik. Sokan azt képzelik, ha ordítanak és veszekszenek, akkor drámát, konfliktust jelenítenek meg. Holott olyan, társadalmilag elharapódzott agressziót testesítenek meg, amely agresszió válasz arra az akusztikus és vizuális ingertombolásra, amely nap, mint nap bombázza az embert. S alig akad valaki, aki a kapcsolóhoz nyúlna, hogy ettől az agressziótól mentse magát. Hogy ez nekem miként sikerül(t)? Megtanultam, hogy az igen és a nem kapcsolóját saját felelősségemre használom. Tehát elzárkózni és nyitni életfeladat. Egyszerre a transzcendencia éberségében és az anyagi létben lenni, embert próbáló, elkerülhetetlen feladat; ezt a gondolatot Müller Pétertől kölcsönöztem. Például: megtanultam alantas feladatokat és kapcsolatokat elutasítani. Csakúgy, mint akármilyen egyszerű egzisztenciájú, lelkileg, értékrendileg gazdag embereket felismerni, velük tartós kapcsolatot teremteni. Ezt úgy szoktam mondani: te, X, vagy Y, te egy olyan ember zsugori kincseskamrájába kerültél, aki nem tallérokat gyűjt, hanem olyan értékes embereket, mint te. És el kell dicsekednem, hogy gazdag vagyok.
Ez a gazdagság nem a magam ügyességének, spekulációjának, hanem értékes embertársaimnak köszönhető. Szeretem a desztillált, tiszta szellemi italokat, tapasztalatokat, amiktől nem részegszik az ember, nem kómába kerül, hanem felébred; s egyre több felébreszteni valónk van.”
Útravalóul Thornwald Dethlefsent idézi (Mint Esély, 89. oldal): „Az igazi asztrológia a beavatás útja, amely az önismereten és a természet megismerésén keresztül az Isten megismeréséhez vezet.”

--------------------------------------

„Az élet értelmezés kérdése. Az élet megtanulás kérdése. Az embert egyetlen dolog minősíti: kit szolgál? Az életet? Vagy aki fizet? Két örvénylő sorserő tartja pörgésben a világot: az egyik negatív, a másik pozitív. Az egyik az Isteni Centrumból kiszakít s kifelé sodor. A másik összevonz, s az Egység felé terel. Aszerint, hogy a szabad akarattal rendelkező ember melyik sodrásirányba áll, lesz élete (a Szentírás szavai szerint) áldott vagy átkozott.”
                                                                                                                                           2006 októbere

Drága Zoltán!
A Jóisten éltessen nagyon sokáig erőben, egészségben!
                                                                                                       Szenkovits Péter



                           

2014. szeptember 16., kedd

Világos(?)


Kilátások
Tengerre néz(ő) a kékbolygó valamennyi szobájának össze ablaka, még a lichthofra (világítóudvarra) nyíló és a blindfeld (vakablak) is. Csupán optika kérdése.


Napindító
Reggeli kávézáskor remek társaságba/társalgásba kerültem/keveredtem saját magammal (igaz, kissé elfogult vagyok velem szemben). Viszlát, holnap/holnapután; még a héten…?


Máma még nem
Máma még nem hittünk semmit! / Nem mehet ez így tovább! / Hinni kell, ha meghalunk is! / Higgyünk hát, az angyalát.

                                                                                                                        2014. szeptember 16., kedd

                                                                                                                                         

2014. szeptember 15., hétfő

Vég/rend/ellen(es)ség



Egyik pillanatról a másikra – számítógép-vezérlésünk végleges/időleges(?) földi lekapcsolását követően – testünk/korpuszunk (már) nem a sajátunk. Részlegesen sem rendelkezünk vele. Más kérdés: a folyamatosan változó űrméretű, tömegű, állagú, formájú testalakzat(unk) mennyiben/mennyire (volt valaha is) a miénk? Életünk záradékát/függelékét/appendixét – azaz: halotti bizonyítványunkat – nem mi (…) diktáljuk a sorsnak; korrektúrázásra sincs(?) módunk. Holttetemünket, földi maradványunkat ide-oda-amoda hurcol(hat)ják meg (ha egyáltalán…), akár vég/rend/ellenségesen. Csak bizonyos idő elteltével - huzavona/ramazúri/hűhó/cirkusz után – léphet érvénybe hagyatkozásunk/testamentumunk. Akkor meg már – majdhogynem – minek…


                                                                                                                       2014. szeptember 15., hétfő

2014. szeptember 10., szerda

Horror


Azonnali adásszünetet!
A kasznis – televíziós – kloakacsatornák salakanyagot, atomszennyet ömlesztenek, szórnak szanaszét, nem kímélnek se istent, se embert. Az Iszlám Állam barbarizmusa, a bestiális orosz invázió - de még a 2001. szeptember tizenegyediki terrortámadás is - eltörpül a tévés terrorfolyam túszejtéséhez, személyiség-likvidálásához képest. A legmagasabb fokú, globális méretű védelmi készültség azonnali foganatosítása szükségeltetik (a hiba valamennyiünk készülékében van); korhatárra való tekintet nélkül.

Torz korban éltem én…
Szinte semmi nem úgy történik, ahogyan azt előre eltervezzük. S tényleg csaknem minden másképpen zajlik le, mint ahogyan azt mi megéljük(?).

Egyedüli jelölt
Ez még saját magát is képes megverni; legyőzni, persze, soha.

Sorrend
Példának okáért, ha egy tyúkot először megkopasztanánk, azután forráznánk le és csak ezt követően vágnánk el – nyissz! – a nyakát…; a történelem (időrendi) tévedéseinek horror-forrása kiapadhatatlan, isszuk is ennek a levét rendesen.

Galaktikai házirend (tervezet)
Csend a lelke mindennek.

                                          2011. szeptember 11. - ma tizenhárom esztendeje rombolták le az ikertornyokat

2014. szeptember 6., szombat

A mi kis galaxisunk


Minden áldott nap
A hajnal megeszi az éjszakát reggel(i)re. Az alkonyat befalja a nappalt estebédre. E szakadatlan éhség a földi kalendárium lankadatlan pörgetője.


Iránytű
A (látszólagos) semmittevés nem azonos a lustasággal. Egyszer csak bevillan(hat) a dolgok nyitja – tájolás (legalábbis egy időre) kipipálva.


(Föld)zárlat
Emberzavar(gás)ok miatt a Föld átmenetileg/ideiglenesen nem üzemel. A hiba okainak feltárása, elhárítása folyamatban van. Megbánási, megbocsátási, kártérítési igényeket a környező galaxisok Empátia, Tolerancia, Demokrácia (etc.)… nevű égitestjein lehet benyújtani – fényév-milliárdos határidővel érvényesíttetni. Kérjük/köszönjük szíves türelmüket és megértésüket!

                                                                                                                    2014. szeptember 6., szombat