„A magnólia gondozása egyszerű, viszont ha nem a megfelelő helyre, illetve talajba ülteted el, a növényed halálra van ítélve.” (Molnár Klaudia, Út a kerthez, 2017. október 4.)
Úgy illett, hogy a szerdai
főpróbát lemondjam, mert a pokolba kívántak volna – jogosan – színészek és
nézőtársak egyaránt a sorozatos orrfújásaimért. Csütörtök délutánra
normalizálódott a helyzet(em), beugrottam a Weöres Sándor Színház szombathelyi jegyirodájába,
hátha valaki sztorníroztatja a pénteki premiert prüszkölése miatt. Mázlim volt.
Visszahoztak bilétát. A bemutatón alig győztem a zsebkendőzést, ám (remélem)
nem voltam zavaró: csaknem egyvégtében a könnyeimet törölgettem, miközben egyszer
s másszor kuncorogtam. Az életemen. Az életünkön.
Nyomban az első felvonás
második képének „indulása” után elénk penderedett Nagy Cili azzal, hogy
„rendezői hatalmamnál fogva…”. Azaz: újra kellett startoltatnia - bocsánatkéréssel
spékelve - a jelenetet. Nyilván nyomós oka volt rá.
Premieren! Nem voltam rest a tőlünk úgy öt székkel arrébb ülő Jordán Tamás direktor felé fordulni. Rezzenéstelen maradt; arccal a színpad (nem a vasút!) felé.
Hát, kérem, óriási botrány! – csapkodnám kárörvendve a térdemet meg a laptopom billentyűzetét, ha bulvár-bamba volnék. Ám e malőr nem kizökkentett, hanem a bennem már addigra „megágyazott” produkció szerves: tiszta, őszinte, nyitott velejárójaként hatott rám.
Robert Harling (1951)
amerikai író személyes életanyagából hívta életre az Acélmagnóliák című
színdarabját 1987-ben. Két évre rá a történet világhírűvé vált mozifilmként
kért és kapott helyet nézők millióinak testében, szívében, lelkében.
Hat hölgy szoros,
kikezdhetetlen barátsága áll a középpontban. Nem számít sem kor(osztály), sem
világnézet, sem vagyoni helyzet. Kiöntik egymásnak a szívüket - történetesen a
fodrászüzletben, rendszerint szombatonként. Évődnek, cukkolják, froclizzák
egymást, miközben kíváncsiak a másikra, egymásra. Nyíltszívűek. Befogadók.Szolidárisak. Szeretnek. Irgalmasok.
S ha csípnek-szúrnak is olykor-olykor, az nekik éppúgy fáj, mint a másiknak. Fölül tudnak emelkedni önmagukon, ki tudják, ki merik engesztelni egymást.
Hit. Báj. Humor. Életkedv.
Acélosan húzzák az igát.
És tragédiák, hát, persze… De együtt csak-csak könnyebb az elviselhetetlent elviselni!
Nagy Cili nem először bizonyítja, hogy neki már nem kell bizonyítani. A Jóisten rendezőként is kiszemelte.
Az együtt-teremtő fogat brillíroz. Az amerikai kisvárosban/színpadon s az itthoni, közép-európai, még inkább: az egyetemes hús-vér valóságu(n)kban.
Léteznek.
Németh Judit, Bálint Éva, Alberti Zsófi (Shelby-ért kapott Golden Globe-ot és Oscar-jelölést Julia Roberts), Vlahovics Edit, Szalai Kriszta, Dunai Júlia s a „rendezői hatalmával” szintúgy szolgáló Nagy Cilivel együtt: varázslatos hét színjátékos!
A zseniális Németh Judit édesanyaként az önfeláldozást elemi erővel sugározza felénk/belénk. Az anya-lánya kapcsolatuk a csodás Alberti Zsófival megrengető. Szédítő Bálint Éva, a hajstúdió tulajdonosa. Csupa szív katalizátor. Magával ragadó Vlahovics Edit. Szomszédként morog, mint a kutyája, de bajban a leghűségesebb barát, tele-tele színnel meg könnyfakasztó „gránáttal”. Bámulatos Szalai Kriszta. A polgármester özvegyeként olyan, mintha ezer éve a Weöres Sándor Színház oszlopos tagja lenne; lubickolunk az ő „élet-medencéjében” is. Dunai Júlia („friss hús”; fodrászkisasszony, épp csak az imént érkezett az amerikai délre) alakítása annyira kidolgozott, pontos, precíz, hogy végtére mégsem érvényes rá egyik jelző sem. Merthogy minden porcikájában eredeti, autentikus. Sors-fordulatainál szintúgy.
Az egy mindenkiért, mindenki egyért üzenete szívszaggató. Elszoktunk tőle.
Ugye, ilyesmi nem csak a (nép)mesékben, színpadon létezhet?
Hiszen ezért vagyunk itt, e fránya sárgolyón.
A magnólia (liliomfa) a tavasz legfeltűnőbb növénye, hatalmas, makulátlan virágai vannak, ámulatba ejtő látvány - jellemzi a már említett specialista. A kopár téli hónapok után érdemes legalább egy magnólia fácskát nevelgetned a kertedben, a rövid ideig tartó virágzása ellenére is.
2018. november 25-26.
