Az őrségi Szalafőn, 2012 nyarán fölrajzolt – sokunk számára követendő - lét-ívével köszöntjük Csernus Mariann Kossuth-díjas művésznőt. A Jóisten éltesse sokáig!
„Szolidárisnak leginkább akkor kell lennünk, szerintem, amikor
igazi baj van, amikor belső indíttatásból - egyre szorongatóbb, emberi
létünket, lényegünket is fenyegető körülmények között - kötelességünk kinyújtani
a kezünket mások (egymás) felé. Mostanság is erre van, erre lenne égetően
szükség. Mert valami nagyon-nagyon nem stimmel e honban”, morfondírozok.
„Igen, össze kellene fogni. Talán még vannak, akik erre képesek”, szögezi le nyomatékosan szalafői házának verandáján, a hatéves puli, Zsiga társaságában a Kossuth-díjas, Jászai-díjas, érdemes művész, a Nemzeti Színház örökös tagja (1989-től), a Magyar Színház társulatának - 2000-től mind a mai napig - egyik alappillére. Harminchárom éve tölti a nyarakat az Őrségben.
„Az apám szociáldemokrata volt. És azt is büszkén vállalom, hogy vitéz is; a Horthyéktól kapta a plecsnit, de tojok rá! Egyébként meg tisztviselő volt. Anyai nagyapám, a soroksári téglagyár vezérigazgatójaként (apai nagyapám vasútőr volt, de őt nem ismertem) már péntek délben – általában szombat délig dolgoztak az emberek - kiadta a munkásainak a szabadnapot. Aznap reggel hat órától a nagyanyám és a szakácsnő sütötték hatalmas kemencében a tyúkokat, amiket, nyilván, már hajnali öt órakor levágtak. Kalácsot, illetve lepényt is sütöttek. Három-négy éves lehettem, mégis nagyon élénken emlékszem arra, hogy lóbáltam a lábam nagyapám irodájában, és a következő történt: jöttek sorra a munkásai. Úgy mondták ezt, hogy – akkor tanultam meg én is a szót -, megsüvegelték a dolgozói nagyapámat. Volt kis sapka rajtuk, leemelték. ’Jó napot, jó napot!’ Név szerint szólított mindenkit nagyapám. ’Nagyon kellemes hétvégét kívánok a családnak!’ Mellette állt a szakácsnő. Ki-ki megkapta a fél tyúkot és a nagy adag lepényt, vagy kalácsot. Mind a tizenhárom ember. Így mentek el péntek délben. Én megtanultam, hogy nem egy, hanem több nyelv – azaz többszínű - a világ. Magyarul ezt úgy nevezném: a demokráciát, vagy az emberséget, vagy a szeretetet, vagy a hitet onnan hoztam. S ez nem tudott engem elhagyni még akkor sem, amikor néhányszor fenékbe rúgtak; az engem nem érdekelt. Azt mondtam: gyerekek, én fölállok! Fölállok addig, amíg vagyok. Aztán amikor már nem vagyok, akkor már úgysem állok fel. Pedig elég sok mindenen mentem keresztül. A gyermekem, Joó Katalin (1951-1988) halála… 1962-ban ’kézifék’ a Nemzetiben.
1944 tavasza; ordas idők, vérzivatar.
„Áprilisban egyszer csak beállított hozzánk egy furcsa, borzos hajú nő, és azt mondta az anyámnak: ’Nemzetes asszony, tessék engem megmenteni, mert én zsidó vagyok, s engem elvisznek’. Anyám azt felelte: ’Jól van, megmentem’. Ő: ’Én akkor, itt; hány gyerek van?’. ’Négy’, hangzott a felelet. Erre: ’Vállalom a háztartást!’ ’Jól van, Erzsi, maradjon!’ Nálunk lakott; anyám a Weiss Manfrédnál volt vezető titkárnő. Erzsi megfőzött, ellátta a háztartást. És amikor kitört a szabadság, akkor azt mondta: ’Elmegyek, köszönök mindent!’. Majd jött egy lap: ’Boldog vagyok! Szombathelyen stemplizek a postán!’. Egyébként a Sorbonne-on végzett, angolul-franciául anyanyelvi szinten beszélt. Angolul ma is annyit tudok – alapvetően franciául és németül tanultam anyanyelvi szinten -, amennyi az Erzsitől maradt. Velem, ’Marika kisasszonnyal’ kizárólag angolul társalgott. S nem adnak el ma sem. Tavaly kimentem Rodoszra, ahol mindenki angolul beszél, s egy fél nap alatt nagyjából ugyanúgy beszéltem, mint az ottaniak; azaz konyhai szinten. Ez még mind az Erzsi… A ’másik’ a Herman bácsi, apám kártyapartnere. Azt mondta: ’Nézd, Károly, minket visznek; itt van a lányom, a Teri, annyi idős, mint a te lányod, vigyétek magatokkal, akárhová mentek; legalább ő megmeneküljön. És itt van egy kulcs, ez a siófoki villánk kulcsa. Itt nagy bajok lesznek. Menjetek le oda a gyerekekkel’. Ebből következett, hogy apám-anyám ott maradt Pesten, ők keresték a pénzt. Dinka nagyanyámmal - aki tizenhat évesen szülte apámat, tizennyolc évesen a Laci öccsét –, azaz Mariskával együtt irány Siófok! Bezerédy utca 7. - Herman Villa. Ott töltöttük az egész nyarat. A szüleim minden hét végén eljöttek és hoztak élelmiszert, eleget. Nagyanyám főzött, ebben az időszakban kénytelen volt nem az isten házába járni (Mariska nagyanyám egyébként naponta reggel hat órától, templomnyitástól ott volt egészen a zárásig; őt ezért nem nagyon szerettük), ekkor valami feléledt benne egyszer csak… A Terike az mindig a belső szobában tartózkodott, neki nem volt tanácsos kimenni; a tópart zsúfolásig tele volt németekkel. Strandoltam, napoztam, úsztam és beszámoltam Terikének, volt, hogy éppen arról: ’Ma meg beszélgettem egy német tiszttel és hát olyan kedves volt meg minden…’. Terike hallgatta az én élménybeszámolóimat. Október hatodikán jöttek értünk a szüleim, azzal, hogy közelednek az oroszok. Megindultunk „fölfelé”. Majdnem egészen Veszprémig gyalog mentünk, majd teherautó vitt bennünket egy darabig – mindenki nyugat felé húzott, százas-ezres tömegeket láttunk - s aztán már volt vonatközlekedés. Fölértünk.”
Nem sokkal ezután történt az aknaszilánkos, szerencsére nem életveszélyes sérülése, ami amúgy egy életre szóló nyomot hagyott önben.
„Tornáztam az udvaron, mit sem sejtve. A németek a Várban, az oroszok Pesterzsébeten. Jött a front. Anyám – a többiekkel együtt – a pincében: ’Hol a lányom, hol a lányom?’. Lekiabáltam neki: ’Ne aggódj, tornászok!’. Egy bevágódó akna elvitte a kerítést, engem a léghuzat levitt a pincébe. Forróság a hátamnál; bab nagyságú aknaszilánk ma is benne(m) van. De átvészeltük… A háború után Terike kiment Amerikába, egy ideig tartottuk a kapcsolatot, aztán nyilván férjhez ment. Megmenteni mások életét – ez nálunk természetes volt. Ez nem volt kérdés. Nem beszélni kell a szolidaritásról, cselekedni kell.
A pesterzsébeti kertünkön keresztül csámborgott két nyomorult, szegény kis orosz katona. Teljesen vérben a lábuk, dőlt-szakadt a vér. Meglátom őket: ’Jönnek, jönnek a kiskatonák!’. Anyám kijött, bekísérte őket a meleg konyhába, a sparherd mellé ültette. A nemzetes asszony letekerte a kapcákat, kimosta, megszárította azokat, föltálalt két akkora, mélytányér kukoricalevest! Maga nem tudja: kukoricalevest, -kását, lepényt ettünk akkoriban. Nem volt más. Daráltuk, daráltuk a kukoricát. A kapcák megszáradtak, anyám visszatekerte azokat, úgy mentek el: ’Mamka, mamka, mamka!’. Hogy mondjam: ezt tanulta az ember.”
Ez a mentalitás kiveszőfélben van.
„Mert senkit nem rúgnak seggbe évtizedek óta úgy, hogy repüljön! Ezek a mai urak – mi sosem voltunk sem kommunisták, éppen apám miatt, meg egyáltalán -; hát, bocsánatot kérek! Az Orbán Viktor édesapja MSZMP-párttitkár volt; na, most rendben van, hogy földeket kap a fiától, meg még többet, meg még ezt, még azt, de hát hogy mondjam: akkor ne játsszuk el azt, hogy akkor a baloldal… Kövér László is vastagon benne volt az MSZMP-ben. Híresen, de egészen, de nagyon. Akkor ne játsszanak, nekem ne játsszanak! Az a legenda, amin akár jóízűen röhögni is lehet(ne), szóval az a hír járja – ugye a Gyurcsány és a Kövér is pápai -, hogy a Gyurcsány-mama és a Kövér-mama ott ülnek a presszóban feketekávé mellett és röhögnek a ’fönti’ két hülyén, akik egymást gyepálják. Két anya, akik – mit mondjak? – körülbelül korombeliek lehetnek. Pápán isszák a kávét, s azt mondják, ’Ez az én b…m fiam meg a te m…a fiad’. Az egyik, a másik… Egyébként ez az élet meg ez a politika. Csak ez az alávalóság ne lenne ebben! Hát ne haragudjon: az embereknek nem jár föld? Csak azoknak, akik benne vannak a pikszisben? Annak az öt-tíz-tizenöt-húsznak jár óriási terület? Azoknak, akik megművelték eddig, azoknak nem jár semmi? Megint hol vagyunk? Hol? Akik életükben nem láttak földet, de benne vannak a brancsban - kapnak.”
A költőkben viszont nem csalódott.
„Egyáltalán: számomra a magyar költészet… Nagyon szeretem! Az a véleményem, ha már itt tartunk, hogy a mi költőink pontosan tudták azt, hogy micsoda nép ez, hogy lehetne ezt fölrázni. Hogy lehetne valami módon. Nagyon nehezen tudom én ezt kifejezni. Ugyanakkor ez a nép többet képzel magáról, mint ami és többet arról, ami a valóság.”
Hogyan áll a Jóistennel?
„Templomba nem járok. Igaz, 1948-ban – abban az évben érettségiztem a Veres Pálné Gimnáziumban s lettem a Pesti Színház tagja – a Bazilikában esküdtem meg az első férjemmel, Joó Lászlóval. Hol esküdjön az ember…? A nagybátyám, aki bencés rektor volt Pannonhalmán, a Hugó bácsi adott bennünket össze. A protestáns férjem utóbb megemlítette nekem, hogy én ugyan ’elvonszoltam’ őt a Bazilikába esküdni, de azóta se voltam templomban; miért? ’Én csak úgy meg akartam esküdni’ - feleltem. Vitéz Csernus apám meg tényleg soha nem lépett be az Isten házába (sikerült ezt az anyjának, a már említett Mariskának elérnie); azt mondta nekem: ’Te csak esküdj nyugodtan, én addig körbejárom a Bazilikát, többször megnézem, hogy néz ki kívülről, én oda be nem megyek!’.
1981-ben jelent meg Károlyi Gáspár Vizsolyi bibliájának hasonmás kiadása, 1982 februárjában mutattam be kétórás műsoromban a Katona József Színházban. Még tavaly is előadtam, idén is elő fogom. Én úgy tudok elaludni, hogy elkezdem e bibliát mondani. Egy óra az első rész. Általában az első negyed óra után elalszom. Ha fölébredek éjjel: hol hagytam abba? Ja, ott hogy… Onnan folytatom megint.
Én istenben nem hiszek, nem vagyok hívő. Ilyen nincs, hogy ül valahol; hol van? Mindenhol. A természetben s mindenhol ott van. Az én rossz és a jó természetemben, a kutyáméban és a magáéban is. Az orgonabokromban meg a rododendronjaimban. Mindenben ott van, benne van, amit nevezzünk teremtő erőnek. De, hogy ül egy szakállas, s azon gondolkodik, hogy kivel toljon ki… Nem.”
Egyensúly?
„Már nem vagyunk ’itten’ nagyon egyensúlyban. Sikerült már elérnünk, hogy kibillentsük az egyensúlyát a természetnek, a Földnek, lassan a világnak is.
Jézus Krisztus nekem az abszolút mérték, az egyetlen olyan személyiség, akit szívemben-lelkemben tisztelek. Időnként megpróbálok vele társalogni. Az egy más kérdés, hogy nem válaszol. De én nekem azért belül valami szól. Ez egy csodálatos alak, hogy úgy mondjam. Bárhová megyek, nekem minden nap olvasnom kell Bulgakov Mester és Margaritájából. Nekem az egyik legnagyobb csoda a könyvek között. Jézus személye nem jelenik meg ’így’, mégis, egyszer csak olyan erő sugározza be a könyvet, de az elejétől a végéig; pedig nem is esik igazán szó róla… Velem van a Bulgakov-kötet buszon (nem ülök Pesten kocsiba), amikor próbára megyek. Minden nap olvasok franciául, németül is, hogy egyiket se felejtsem el. Minek? Magamnak. Mert hogy mondjam: a dolognak egyszer vége lesz. De addig, amíg vagyok, csinálom.”
Így van az utazással is.
„Imádott Párizsom meg Barcelona… Nincs fényképezőgépem és nem is volt soha. Végigjártam Európát egy fénykép nélkül. Mert nekem úgy rajzolódnak le a helyek. A kedvenc itáliai városom Siena. A színei! Siena-vörös az erkélyem Budapesten, ilyen színű kővel lapoztattam le itt is. Ha rajzolni tudnék; de hiszen el is tudom mondani. Ülünk – akkor még megvolt a második férjem, Somlyó György – az úgynevezett ’campon’, isszuk a kávét. Nekem ’lejönnek’ ezek a Siena-vörös kövek. Aztán megindulunk föl, az úgynevezett Tigriscsíkos Katedrálishoz. Ha most behunyom a szemem: kilépünk balra, caplatunk fölfelé kicsi kis ösvényen, mondták, ott jobbra álljatok majd meg, egy benyílónál, mert ott van Szent Katalin kútja; mártsátok meg a kezeteket. Odaérünk Szent Katalin kútjához, belemártom a kezemet, megpaskolom vizével az arcomat. Onnan még megyünk föl tovább, a katedrálishoz. Egyszer csak ott áll egy hatalmas templom, az a bizonyos fekete-fehér csíkozású. Áll, magában. Az egész Toscana benne van. Azt mondtam, hogy megérkeztünk. S volt egy olyan érzésem, hogy nekem ezt a katedrálist valahogy át kéne ölelnem. Ha nem megy, akkor legalább körbejárom, s ahol tudom, megsimogatom a köveit. Utána kihajolok a korláton és nézem az alattam elterülő ’teljes’ Toscanát. Nekem ez itt van legbelül.”
Görögországot is bejárta.
„Egyszer, úgy a hatvanas évek derekán, a magyar konzul meghívott bennünket ebédre Athénban. Mondta, hogy érkezik még egy hölgy, Görögország legnagyobb színésznője, Anna Sinadenu, aki évek óta nem lép színpadra; mindaddig nem is fog, amíg a fasiszta junta uralkodik. Ő is ebédvendég volt. Szokásos magyar csirkepörkölt, ez meg az. És akkor Sinadenu elkezdte megeleveníteni franciául az ő történetét, mi mindent játszott – nagy tragédiák nagy szerepeit, Elektrákat, Médeiákat - és hogy miért nem szerepel. Majdnem azt mondhatnám, hogy megdermedtek a pörköltek körülöttünk. Tragikai pátosszal - olyan volt, mint a mi Tőkés Annánk valaha - beszélt az életéről. A pincér hozta-vitte a fogásokat; dőltek, ömlöttek a könnyeink… Estére jegyünk volt egy hatalmas amfiteátrumba. Köveken ültünk. Oidipusz király volt műsoron. Teltház; külföldiek, görögök. Nem volt más világítás, mint a Hold. Teljes holdtölte, mi ülünk. Mielőtt elkezdődött volna az előadás, belépett – mint néző – Anna Sinadenu. A publikum rákezdte: Anna, Anna, Anna! Úgyhogy amikor leült a kis kő ülőkéjére, már harsogott a közönség: vissza Anna Sinadenuval a színpadra!
Bizonyos időkben bizonyos dolgokért ki kell – tudni, merni - állni! És valahová mindig kell tartozni. Ez belső szükséglet. Különben rések támadnak az emberben, és nem lehet betömködni, mint a falat a vakolattal. A vakolat is én vagyok.”
(Szalafő,
Harasztifalu - 2012 nyara)
