Krisztus, a „GPS-ünk”

Orsos Zoltán atya: Jézus Krisztus, az igazi út című, 2019-ben megjelent kötetének előszava

Ahhoz egyetlenegy centimétert sem kell megtennünk fizikailag, hogy úton legyünk. Többféle értelemben sem.

Próbáljuk csak ki; csücsüljünk le valahová, bárhová. Vackoljuk be magunkat. Karosszékbe. Ha valóságos nincs, akkor képzeletbelibe. És ne tegyünk semmi, de semmi mást, mint csak bámészkodjunk.

Befelé. Önmagunkba.

Kifelé. Mások irányába.

Mit is veszünk észre az idő múlásával?

Az összes változást, persze, nem tudjuk fölsorolni.

Csak villanásszerűen: hogyan alakulnak a fények?

S az árnyékok/árnyak? A valóságosak meg a képletesen értendők egyaránt. Hiszen az imént még itt voltak, most meg máris arrébb húzódtak s eltűntek.

Voltak. Nincsenek.

Miképpen is van ez?

Itt vagyok egy ültömben, miközben – a már említett idő, bizony, kerekezik közben – máris úton lévő ember vagyok. 

Egyetlenegy lépést nem teszek, mégis utazom a világban. Más és más szegletbe érkezem, minden más és más megvilágításba kerül.

Hú-ha!

És ez még semmi.

Maradjunk csak továbbra is szemlélődők; magunkat fürkészők, magunkba figyelők.

Ugye, mekkora kaland már a bennem zajló utazásom (is)?! Velem, magamban. Mi minden jön szemben odabent! Szinte szembesülés-sorozat részese vagyok. Jé? Hát, ilyen is lennék?! Meg olyan is?!

Bújócskázom magammal, tehát vagyok.

De vajon sikerül-e megtalálnom azt, amiért egyáltalán érdemes itt s így e bolygón bandukolni? Haladni? Célirányosan!

S aztán megtalállak-e téged, megtalálom-e őt? Te meglelsz-e engem, ő megörül-e nekem? Felfedezzük-e mi egymást, ti velem miképpen juttok dűlőre, őbennük és köztem mi a közös, a hasonló? 

A boldogságos egymás-felismerés, egymásra-lelés? Maga a felfedezés-folyamat? 

Ez az egész – csoda?

Lám, még meg se mozdultam, föl sem álltam a karosszékből, máris csomó élményt ad(ott) a létem elemzése. S hol vagyok még a tényleges elindulástól? A „hajtóműveim begyújtásától” – a küldetésem megkezdésétől?

Mi lehet az egyetlen, az egyedi, a megkerülhetetlen útirányom, a mindenkor, minden körülmények közepette tévedhetetlen „GPS-em”, melyre biztonsággal hagyatkozhatom?

Idebent s odakint?

Egyetlenegy út van önmagunkhoz, egymáshoz és értünk: Jézus Krisztus. 

Isten Fia.

Hogy miképpen juthatunk el hozzá, és azonosulhatunk, forrhatunk eggyé a bennünk és a mindannyiunkban ott lévő Jézussal?

Mindenkinek megvan a saját útja, amit csak ő járhat – küzdhet – végig.

Szóval abból a bizonyos képzeletbeli fotelból, amit akár így is nevezhetnénk: gondolkozószékből célszerű mielőbb fölkelnünk.

Ki kell egyenesednünk. És el kell tudni indulnunk a velünk s egyben a bennünk lévő – Jézussal.

Fizikailag, lelkileg, szellemileg.

Vele s általa felvértezve.

Lét-programjával.

De amiként mi csak Vele, akképpen Ő is csak velünk – a hitünkkel, a verítékünkkel, az újrapróbálkozásainkkal, a csak azért sem adom fel akarásunkkal, valamint a nyitottságunkkal, a toleráns hozzáállásunkkal, az irgalmunkkal, a szolidaritásunkkal, a befogadási készségünkkel – együtt boldogulhat.

Csak így haladhatunk centiméterről-centiméterre.

Juthatunk egyről a kettőre.

Csak így részesedhetünk – nemzetiségtől, nemtől, kortól függetlenül – a krisztusi békéből és szeretetből.

Az árnyék/árnyak nélküli örök fényből.

                                                                    Szenkovits Péter  

                     

                                                                   

„Világ, világ, mily gyönyörű tudsz lenni! (Mi vagyunk csúnyák!)”

In memoriam Maléter Pálné Gyenes Judith (1932-2019)

2019. december 14-én, a budapesti Újköztemetőben hangzott el gyászbeszédem. Az 56-os mártír honvédelmi miniszter, Maléter Pál özvegyének, Gyenes Judith-nak a földi maradványait a 301-es parcellában helyezték örök nyugalomra.

Advent első vasárnapjának reggelén kihunyt egy Csillag. Igazodási Pont volt. Este meggyújtottuk az első gyertyát. Abban az általa is táplált hitünkben, hogy soha, semmilyen körülmények között se adjuk fel a reményt. S a karácsonyi várakozás eléri jutalmát az eljövetelben.

„1958. június 17-én a nővéremék hallották a rádióban… Én éppen temetőben dolgoztam segédmunkásként; még nem indultam el a munkahelyemre. Taxiba ültek, hogy minél hamarabb ott legyenek nálam. Amikor a taxisnak mondták, hogy azért siessen, mert az ő húguk a Maléter Pálné, és bemondta a rádió, hogy az ítéletet végrehajtották, a taxis nemhogy sietett, hanem félreállt, ráborult a kormányra és zokogott…”, idézte fel Judith a Wesselényi utcai lakásában, 2005 júniusában.  

2018. április 21-én együtt tüntettünk. Keserédes mosollyal figyelte a Belvárosi Színház melletti járdaszigeten nézelődve a hömpölygő tömeget.

„Hová valósi?”, kérdezte Judith a mellette álló, középkorú, szakállas férfiútól. „Kőbányai”. „Az én uram is ott van. A 301-es parcellában.”

Judith boldog volt meg szomorú is. „Tudja, Péter, csak azt sajnálom, hogy engem már nem ismer itt senki”, jegyezte meg.

Kiabálni kezdtem: „Itt van velünk Maléter Pálné, a vértanú honvédelmi miniszter özvegye, Gyenes Judith! Itt van a mártír özvegye!”.

Az előttünk haladók, a körülöttünk lévők elkezdték tapsolni, éljenezni Judith-ot! Soha nem felejtem el arcán azt a mosolyt; a közösen, az együtt, az egymásért, az igazságért, az igazságosságért, a szolidaritásért kiállás csodáját! Hogy csomó „senki” egy jobb, egy becsületesebb – a korrupt hatalom ügynökeitől, kollaboránsaitól mentes – Magyarországot szeretne. Eggyé forrt ott mindenki, mindenkivel. 

2017 március idusán, kabátunkon kokárdával, a Vígszínházba mentünk, megnézni A Pál utcai fiúkat. Amikor a vörös ingesek vezére, Áts Feri vigyázz-t! vezényelt brancsának a megfürdetett, csuromvizes Nemecsek Ernő tiszteletére, Judith fölsóhajtott mellettem: „Bárcsak ilyen ellenfeleink lettek volna s lennének!”.

2016. szeptember 21-én közösen vállaltunk (másokkal együtt) – igaz, szerény – mecenatúrát, hogy megújulhasson Sopronban Széchenyi István szobra.  (A legnagyobb magyar születésének 225. évfordulóján). Ki-ki védnökséget vállalt a talapzaton lévő betűk valamelyikére, ezzel is kinyilvánítva tiszteletét Széchenyi szelleme és alkotó munkája iránt. Pártfogóként egy-egy általunk választott idézetet is küldtünk az utókor számára úgynevezett időkapszulában. Judith jelmondata: „Világ, világ, mily gyönyörű / tudsz lenni! (Mi vagyunk csúnyák!)” /Babits Mihály/. Az én jelmondatom: „ Az ember(i)ségnek makulátlanul légy híve, oh magyar!”

A Hősök Terén, majd itt az Új Köztemetőben, s a 301-es parcellánál mit élt át Judith 1989. június 16-án? Sokszor, sokat beszélgettünk erről is. Az ezredforduló tájékán ekképpen emlékezett: „Furcsa, érdekes eufória volt, de elsősorban gyász. Én temettem. Harmincegy év után. De mégis, az ember úgy állt ott a ravatalnál, hallgatta a beszédeket, s arra gondolt, hogy most valami borzalomnak vége van, és jön valami más, új, szebb, jobb, igazabb, igazságosabb… De valahogy az emberben mégis van – énbennem van – egy olyan érzés, hogy nem egészen így gondoltuk.”

Idén (április 13-án – videofelvételen rögzítettem, természetesen Judith hozzájárulásával) így beszélt Nagy Imréről: „Nem ismertem. Tulajdonképpen a szerepét se nagyon tudtam. De ahogy a börtönben viselkedett, azért nagy emberként gondolok rá. A kommunisták ölték meg, s a Vérhalom téren azokra akarnak emlékezni, akiket a kommunisták öltek meg. Akkor miért kellett onnan elvinni a szobrát?  Nem hittem volna… És nem hittem volna, hogy ez a nép ezt ilyen szó nélkül végignézi. Akár fényes nappal is vihették volna, oda se bagózott volna senki rá akkor se.”

Maléter Pál miképpen vélekedne a ma zajló eseményekről? – kérdeztem tőle.

„Nagyon a szívére venné ezeket a dolgokat. Ahogy mi élünk; az ember megint ’otthon’ érzi magát. Aki a Rákosi-korszakot átélte; valahogy kicsit hasonlít rá. Legföljebb akkor sokkal szegényebbek voltunk. Örültünk, hogy vége a háborúnak. Egypártrendszer; azt csinálnak, amit akarnak. Talán a legborzasztóbb benne, hogy az emberek félnek. És még bennem is van néha: inkább nem mondom ki, ezt nem mondom ki nyilvánosan. Főleg a 2018-as év volt borzasztó nagy csalódás. Reménykedtem. Hátha. Láttam, milyen tömegek állnak, várakoznak, hogy szavazhassanak. A fiatalok nem az ő pártjukon vannak. Magamban azt gondoltam, hogy ezek egészen biztos, nem őrájuk szavaznak! Amikor mutatták a tévében a térképen, jóformán az egész ország… Döbbenetes. Akkora csalódás volt. Annyira nem hittem volna… A mai rezsimet a hatalomvágy élteti. A hatalom és a pénz. Ez a kettő.”

„Maléter Pált a legfőbb vezetés kommunistának tartja, minden egyéb jelző nélkül. Néha úgy elcsodálkozom; vajon ha én meghalok, akkor egyáltalán lesznek megemlékezések Tökölön? Huszonkilenc éve tartanak ott ünnepséget. Van szobor. Kopjafa. Koszorúzás. Érkezik a díszszázad. Elvonul. Először jött a honvédelmi miniszter. Aztán az államtitkár. A Hadtörténeti Múzeumból tábornok. Most már alezredes tart beszédet.”

Judith-ot mostanáig hívták vidéki, budapesti iskolák, intézmények, szervezetek. Mindenhol rendíthetetlenül, rendületlenül beszélt ’56 fényes napjairól. 2018 októberében az egyik fővárosi gimnázium taxit küldetett érte. Már az iskola környékén jártak, amikor a taxis megkérdezte tőle: „Most tetszik először ide jönni?” „Igen.”. „Miért?” „Rendkívüli történelem órát tartok”. „Tanár?” „Nem”. „Miről?”. „1956-ról.” „És miért Ön?” „Nem tudom, hogy maga hallotta-e már azt a nevet, hogy Maléter Pál?” „Igen, persze, hogy hallottam”, s a taxis a szívéhez kapott.

Másnap csengettek a Wesselényi utcai lakás kaputelefonján. A taxis volt. „Két kiló almát meg süteményt hozott. Megköszöntem. Megkávéztattam. Nagyot beszélgettünk. Annyira örültem neki!”, mesélte Judith.

Holnap, advent harmadik vasárnapján meggyújtjuk a harmadik, a rózsaszín gyertyát. Rá s az ötvenhatos mártírokra, élete párjára, Maléter Pálra; Nagy Imrére, Gimes Miklósra, Losonczy Gézára, Szilágyi Józsefre, „névtelen” vértanútársaik százaira és hozzátartozóikra is gondolva.

„Ó, Népek Királya! …jöjj el, és mentsd meg az embert, kit a porból alkottál!”.                                              

                                                                          Szenkovits Péter

Félünk kételkedni és másképpen látni

Heller Ágnes vajon elhinné-e, hogy a Balatonba fulladt?  

         

                                                         „Imádok úszni.”

                                                         (Heller Ágnes; 1929-2019)

 

 „Hosszú éveken keresztül mindennap jártunk Ferivel uszodába.” /Fehér Ferenc filozófus, esztéta, műkritikus, Heller Ágnes második férje; 1933-1994/ „Csak annyiban keltettem feltűnést, hogy mellen úsztam. Itt mindenki sprintel, mert ezt tanítják.” (Heller Ágnes New York-nosztalgia, Pécs, Jelenkor Kiadó, 2008)

„A halál oka: fulladás.” (Wikipédia; H. Á.)                                                                      

„Mi szokta hatályon kívül helyezni már a legegyszerűbb helyzetben is ítélőképességünket? Vagy erős vágyaink és szükségleteink, vagy pedig tömegneurózis és tömeghisztéria. Az első esetben azért hiszünk, mert vágyunk és akarunk hinni, holott minden okunk megvan arra, hogy kételkedjünk (abban, amit hiszünk), a második esetben azért hiszünk, mert félünk kételkedni.” (Heller Ágnes Elmélkedések a hiszékenységről – Magyar Tudomány, 1997/8)

„Az ember addig néz, amíg valami mást nem lát meg abban, amit már oly sokszor látott és sokszor látni fog.” „Mindig lehetett valamit másképpen nézni és látni.”

„Amit nem lehet megmagyarázni, arról jobb, ha hallgat az ember.”

„Mi vagyunk felelősek saját életünkért, a környezetünkért, nemcsak családunkért, hanem egész országunkat értve ez alatt.” „Semmi sem pusztán az enyém. Csak úgy az enyém, hogy a másé legyen.”

„Ha valaki ma a talpunkat nyalja, az holnap a fenekünkbe fog rúgni.” „Mindenkivel minden megtörténhet.”

„Mikor Lukács meghalt (Lukács György, filozófus, esztéta, a „nyugati marxizmus” egyik alapítójaként is számon tartják; 1885-1971), nem sokat beszéltünk, hanem feltettük a lemezjátszóra Bach Jesu meine Freude című motettáját. Ezzel fejeztük ki fájdalmunkat és szeretetünket.”

„Freud azt mondta (Sigmund Freud neurológus/pszichiáter; 1856-1939), hogy a tudatalattiban nincs idő. Ezért nem tudunk hinni a saját halálunkban.” (New York-nosztalgia)

                                                                           2019. július 23.

A hazugság sose válhasson igazsággá - Londoni teaest Barbra Streisand-al - Piknik a Hyde Parkban

Hetvenhét évesen ez év hetedik hónapja hetedik napján koncertezett Londonban (hét év után ismét) Barbra Streisand. Kevés híján hetvenezren gyűltünk össze vasárnap a Hyde Park Serpentine-tó melletti szabadtéri arénájában.

Tizenhárom éves voltam, amikor először láttam-hallottam Barbra Streisand-ot a Hello, Dolly! című musical filmváltozatában. (Almási Éva adta a magyar hangját, partnerének, Walter Matthau-nak Sinkovits Imre.) A szárnyalás vágyát ültette belém. Meg hogy nincs lehetetlen. Megcsapott a boldogság szele. Hát, ilyen is létezik?

Földönkívülinek sejlett. (1970-et írtunk.)
S aztán mintegy negyven albuma s csaknem húsz mozija valamilyen módon életem részévé vált. Akadhatunk így néhány milliárdnyian.

Fapadossal Londonba. Falatka-szállás (kifogástalanul tiszta) Barking-ban.

Hyde Park. Kora délután. Német házaspár fél áron kínál két (nem hamis) bilétát. Most csípjenek meg!
A küzdőtéren majd’ mindegyikünk „Brooklyn gyermeke”. Mint volt egykor az onnan, a mélyről startolt Barbra is. Aki huszonévesen máris „csillagpályájára állt”, hogy sok pici gyertyát gyújtson lelkünkbe (Babits Mihály után, szabadon).

A délután derekán a Királyi Kórus (The Kingdom Choir) kapcsolja be a lélekrezsókat. (A húsz fős együttes énekelt Harry herceg és Meghan Markle esküvőjén.)  A deresedő, cammogós-aranyos Kris Kristofferson vegytiszta vágyódás. De még most is ügyes könnycsalogató. Az elegáns Bryan Ferry bűvészien stimulálja rezgésszámainkat. Zenekarának leginkább nőtagjait válogatta precíziós érzékkel.

20 óra 20 perc: Barbra-Barbra-Barbra Streisand!
Hát, ezt is megértük, megéltük!
„Egész úton hazafelé” szindróma keríti most hatalmába a krónikást, mert, hogy a csudába is lehetne lefesteni azt, amire a festőkészlet(em) alkalmatlan? (A piktorról már nem is szólva.) Képzeljük csak magunkat a Hyde Park arénájába, „ikonunk” bűvkörébe! Ugye, bölcs dolog kiszórni a meglévő szókészletet?  
Barbra Streisand „fölskiccelte” életpályavázlatát kivetítőkön fényképekkel, filmbejátszásokkal. Mesterkéletlenül anekdotázott s énekelt. Approximatíve fele-fele arányban. Drámaiság – megtisztulás. Fojtott zokogás. Máskor önirónia. Itt és most létáram.
Mind eközben teázgatott.  
Elképesztően gyönyörű!
A Broadway-csillag, Ramin Karimloo volt a vendége – igaz, előtte beugrott még hozzá Kris Kristoferrson Csillag születik (1976) duócskára – meg Lionel Richie amerikai énekes/zenész/színész!
Álltunk, álltunk - ki-ki megölelte a párját - a Szerelmes asszonnyal szemben, aki számára mindig saját maga a mérce. S aki bár nosztalgiázik, de ma is előre néz.
Az előző napi londoni Pride kapcsán megjegyezte: „Hiszem, hogy mindenkinek joga van mindenkit, bárkit szeretni.” A klímaváltozásról: „A hazugságok leküzdésének egyetlen módja, hogy az igazat mondjuk”.
„Mindenkinek felelnie kell magáért”, nyilatkozta többször korábban. Legutóbb, mikor a néhai híres/hírhedt kollégája ügyéről félreérthetően fogalmazott, képes volt kijavítani magát: „Borzasztóan sajnálom, hogy nem kellően válogattam meg a szavakat”.

A Barátom, Judy Garland-dal búcsúzott Barbra Streisand.

Újra (sokadszorra) meghódította Londont. Legelőször egyébként 1966-ban, huszonnégy évesen „vette be” a brit fővárost, a Funny Girl-lel, ami akkor az év musicalje lett. Az USA londoni követségén kitüntették, amiért hatásosan segítette elő az angol-amerikai kapcsolatok elmélyítését.
Az óta is szakadatlanul, megalkuvást nem ismerve küzd értünk, a demokráciáért, a toleranciáért, az egyetemes szabadságért, s hogy a hazugság sose válhasson igazsággá.
                                                                                     2019. július 9.

"És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami" - Szerb Antal Utas és holdvilág: TÁP Színház & Trafó

 

A bennünk, a körülöttünk kavargó időről, s időtlenségről, a mozgalmas/mozdulatlan itteni s amottani létről, gravitáció és lebegés váltakozásáról meg a ritkaságszámba menő angyali és az egyre gyakoribb ördögi pillanatokról perget epizódokat a TÁP Színház Szerb Antal (1901-1945) Utas és holdvilág című remeke nyomán világra jövő előadása a budapesti Trafóban Vajdai Vilmos (1962) rendezésében.

Szerb Antal Bartók Bélához (1881-1945) fogható géniusz. A barátait cserben nem hagyó írót nyilas pribék verte agyon Balfon, utóbbit Amerikáig taszította a populáris/fasisztoid rezsim. Vérrák, „emigráns oxigénszomj” végzett vele. Mindketten egyetemes, európai, magyar – kiapadhatatlan - napkollektorok.

1937-ben - annak az esztendőnek a végén, harminckét és háromnegyed évesen halt meg József Attila - jelent meg a kultikussá nemesedett regény, Az utas…

Szerb Antal két évvel azelőtti Magyar irodalomtörténetében nem szerepel József Attila neve, amiként Márai Sándoré (1900-1989) sem. Holott addigra már mindketten jelentőset alkottak. /Márai kvalitásait jelezte az Emberi hang (versek), az Istenek nyomában, A zendülők, a Csutora, a Bolhapiac./
Nincs kétségem afelől, hogy a későbbi időkre tervezett, újabb  „szerbes” magyar irodalmi szemlézésekben/elemzésekben már bő teret kapott volna mindkét (szintén) géniusz.
Szerb Antalt cserbenhagyták volna adapterei? Nem ismerte volna fel, hogy a harmincas évek baljós történései – stigmázás, listázás, kirekesztés… - a későbbi vérzivatar előre kitervelt előjátékai? /1938: Az első zsidótörvény…/

Molnár Ferencről (1878-1952) azonban ír: „A színpad bámulatos virtuóza, fegyelmezettsége és ekonomiája (közgazdaságtana/?/ - szp) mintaszerű.”

Mindez Vajdai Vilmos rendezőre/színészre/íróra éppúgy ráillik. Virtuóz: bravúros, mesteri, művészi. Fegyelmezett: összeszedett, rendezett.  Ekonomikus: nem a (köz)gazdaságot, mint inkább (szerintem) a marketinget, a menedzselést illetően.  
Nem elvesz 330 percet az életünkből, hanem csapatával együtt újrafabrikáltatja – testünket, lelkünket, szellemünket. Az általuk hozzánk adott érték igazolhatja, vagy sem a mögöttünk lévő évtizedeinket, tévútjainkkal, tévedés-sorozatainkkal együtt; élhetővé teheti (csak azért is) a jelenünket; jövő-aggályainkat vágyakozássá, csak-csak reménytelivé, érdemessé csiholhatja. 

Szerb Antal (1935-ös) vélekedése az akkori Színházi Élet című folyóiratról, mintha egyben mai látlelet lenne tömegkommunikációs közrombolásról, a mostani médiás, kütyüs (al)világ csaknem egészének társadalmi hasznavehetetlenségéről, közszolgálat-mentességéről:

„A Színházi élet tájékoztat a legpontosabban arról, hogy mi megy végbe a felületen, mivel ütik az emberek agyon az idejüket, azok a szélesebb rétegek, melyek nem élnek, csak az idejüket töltik. Az uniformizált (egyforma/egyöntetű/egységes – szp) szellemesség, az uniformizált élvezetek, az uniformizált emberlélek, ami századunk legnagyobb vívmánya, legtisztábban benne jut kifejezésre.” (Szerb Antal Magyar irodalomtörténet, Budapest, Révai Kiadó; 1935)

Így kezdi Novellino (1948) című írását Jékely Zoltán (1913-1982) költő/író, Szerb Antal egyik legközelebbi barátja:

„A középkori Velencéről sok mindent olvastam Molmenti sommás művében (Pompeo G. Molmenti olasz író, történész, politikus; 1852-1928 - szp), annak idején. Ennek köszönhettem, hogy olykor még a Canal Grande palotáinak oldalán is vérnyomokat véltem látni, s éjjelente a sötétebb sikátorokban nemegyszer rándult meg a lapockám: valaki nyomon követ, fekete köpenyben, álarcban, és fleurette-jét (itt: vívótőr – szp) már kivonta… Hát még a Carpacciók és Belliniek nagy vásznai! A 20. század vigadozó, bámészkodó tömegeit az ő színeikben és az ő csoportjaikba igazodva láttam: a lagúnában püspökök sprintelnek a csodatevő ereklye után, teljes ornátusban (katolikus papok szertartási díszöltözete – szp), a keskeny parton glédába állva bámészkodnak a kösöntyűs (régi női ékszerekbe „préselt” – szp) szépasszonyok és piros harisnyás ficsúrok, a pártázatokon, tölcséres kéményeken szurtos inasok tornásszák egyre feljebb magukat… egy-egy kandi török majom kukucskál ki valamely ablakon…
Egy szép napon útitársaimmal tágas templomtéren találtuk magunkat, ahová a Szerb Antal emlegette hangyamenetet követve értünk el. Tengernyi sokaság, zsivaj, majd visszafojtott lélegzetű csend. Valami történik a tarka tömeg közepén! Fejünk felett a keskeny ablakokban meredt szemű bámészkodók; még magasabban rémült galambraj csapkod a tornyocska körül. A tömeg alkotta kör közepén két fehérre meszelt orrú trikós férfi, egy karosszék s egy napszíttas fürdőruhájú nőszemély, akit éppen most kötöznek meg hatalmas ökörlánccal.
- Most követezik, ami még nem volt, hölgyek és urak! – ordítja a tetovált karú, kegyetlen, vén majomképű bohóc. – Egy eleven hús-vér hölgyet valódi ökörlánccal irgalmatlanul megláncolunk, kezét-lábát összekötjük, a párát is kiszorítjuk belőle, mindazonáltal a hölgy, aki törékeny termete ellenére a világ legerősebb nőszemélye, öt perc alatt kiszabadítja magát! – S lábukat két oldalról a fent említett hölgy legpuhább testrészének nyomva, csavarták, ropogtatták körülötte a tízméteres láncot.
A bámészkodók…
Középkor – gondoltam; Dante és Beatrice hazájában vagyunk, típusuk, úgy látszik, nem vész ki az idők végezetéig…
A tagbaszakadt, majomképű bohóc… be fogja bizonyítani, hogy nemcsak a világ legerősebb embere, hanem a világ legnagyobb varázslója is egy személyben. Mózes, igaz, vizet fakasztott a sziklából – ő azonban…”. (Jékely Zoltán összegyűjtött novellái, Magvető Könyvkiadó, Budapest; 1986)

Vajdai Vilmosnak 2002-ben megadatott (az sem hullhatott, nyilván, az ölébe), hogy rádiós hangjátékot rendezzen az Utas és holdvilágból.  Most az akkori orgánumokat „költöztette be” a mostani szereplők húsába-vérébe, létébe. 

Badarság? Minden más esetben bizonyosan az, de itt: telitalálat. Hogy play back? Amit annyira utáltunk, s megvetünk ma is?! Igen. Ám bármennyire irreális, groteszk, abszurd, most mégis: elképesztő, káprázatos, lenyűgöző.
És persze, hangban, látványban, effektusokban, mindennemű digitalizálásban, etc., etc., számtalan síkot érzékeltet, s képzeltet(het) el, divatos szóval az összművészeti, komplex tobzódás. Ide nekem a teljességet! – habzsolás-igénnyel.
No meg a kizárhatatlanság/nyitottság, a tolerancia, a befogadás szabadságának a himnusza a TÁP - s a Trafó - Utas és holdvilága.
Megadatik a szintek közötti elidőzés lehetősége, az eligazodási pontok, az útvonal-lehetőségek kínálatának eleganciája! Bizsergető. 
Öt órás színjáték alatt – s ilyet sem éltem meg soha – egyetlenegy pisszenést, vagy akár köhécselést nem hallottam. Óvatosan lehetett csak mozdulni a térszűkében, emígy-amúgy a székeken, de nesztelenül tettük mindahányan. És lám, mégsem gémberedtem meg, nem sóhajtoztam (magamban sem); nem kritizáltuk a körülményeket. Együtt utaztunk magunkban, egymásban, világtalan és fényszórós dimenziókban.
Hogy ilyen nincs? De. VAN.

Mihály: Laboda Kornél (ő a dramaturg is) – beszédhangja: Bodó Viktor.

Erzsi: Törőcsik Franciska – bh: Ónodi Eszter.
Perzsa: Kálid Artúr/Halász Péter.
Szepetneki: Hegymegi Máté (ő felel a mozgásért is)/Csányi Sándor.
Éva: Fátyol Hermina/Marozsán Erika.
Zoltán: Farkas Ádám/ Hajdú István.
Ellesley doktor/Apa: Márton András/Lukáts Andor.
Ervin: Horkay Barnabás/Zsótér Sándor.
Sári: Háda Fruzsina/Kecskés Karina.
Waldheim Rudi: Egger Géza/Mucsi Zoltán.
Narrátorok (kar/kórus, mint az ókori görög drámákban): Váradi Gábor, Göndör László, Csányi Dávid / mindhárman Gálffi László hangjával szintézisben.
Jelmez: Nagy Fruzsina, munkatársa: Szabados Luca.
Díszlet: Horváth Jenny, munkatársa: Devich Botond.
Látvány: Juhász András.
Továbbá számtalan kreatív titán, a szó szoros meg elvont értelemében akadémista: nemzedékeken innen s túl.
Az utakat kutató meg végtére – a jelek szerint – immár meg is találó alkotóművészek példája serkent, inspirál, motivál. 

Részletek a regényből:
„Cor magis tibi Sena pandit, jobban kinyitja szívedet Siena…”

„Tudom, mi a bajom – mondta Ellesleynek. – Akut nosztalgiám van. Szeretnék fiatal lenni. Van arra valami orvosság?

- Hm – mondta Ellesley. – Bizonyára van, de arról nem szabad beszélni. Gondoljon Faustra. Ne akarjon újra fiatal lenni, Isten adja a férfikort és az öregséget is.”

„Foied vinom pipafo,cra carefo. Ma bort iszom, holnap nem lesz.”

„Szervusz, fiam – mondta apja. – Most jöttem, a déli vonattal.” „- Csak most ne fakadjak sírva, csak most ne, apám mélyen megvetne, és amellett talán kitalálná, hogy ért sírok.”
„Mihály az apját az ágyon helyezte kényelembe, ő maga beült egy nagy karosszékbe, azzal az eltökélt szándékkal, hogy gondolkozni fog. A gondolkozás abból állt, hogy sorra felidézett magában bizonyos érzéseket, és méregette az intenzitásukat. Így szokta megállapítani, hogy mit akar, vagy mit akarna, ha akarhatna.
Vajon csakugyan kíván-e meghalni? Vajon vágyódik még Tamás halála után? Felidézte magában ezt a vágyat, és kereste a vele járó édességet. De íme, semmi édességet nem érzett, ellenkezőleg, csömört és fáradtságot, mint amilyent szeretkezés után érez az ember.
Aztán ráeszmélt, hogy miért érzi ezt a csömört. Hiszen vágya már kielégült. Az elmúlt éjszaka, az olasz házban, félelmében és vízióiban már realizálta a vágyat, amely kamaszkora óta kísértette. Ha a külső valóságban nem is, de a lélek valóságában beteljesedett. És ezzel a vágy, legalábbis jó időre, ha ugyan nem végleges, kielégülést nyert, megszabadult tőle, és megszabadult Tamás kísértetétől.”

Gálffi László (1952), korunk iránytűként szolgáló színjátékosa, egész estés hangi-narrátori jelenlétét, s magát a produkciót koronázza meg a legvégén valóságos színre lépésével. Ez az előadás - a csuda tudja, hányadik, de talán a legnagyobb - csúcspontja.

Szerb Antaltól, Vajdai Vilmostól és társulatától meg tőle elfogadjuk: „Életben kell maradni. Élni fog ő is, mint a patkányok a romok közt. De mégis élni. És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami.”.

 

                                                    2019. május 7-8.