„Világ, világ, mily gyönyörű
tudsz lenni! (Mi vagyunk csúnyák!)”
In memoriam Maléter Pálné Gyenes
Judith (1932-2019)
2019. december 14-én, a budapesti Újköztemetőben hangzott
el gyászbeszédem. Az 56-os mártír honvédelmi miniszter, Maléter Pál özvegyének,
Gyenes Judith-nak a földi maradványait a 301-es parcellában helyezték örök
nyugalomra.
Advent első vasárnapjának
reggelén kihunyt egy Csillag. Igazodási Pont volt. Este meggyújtottuk az első
gyertyát. Abban az általa is táplált hitünkben, hogy soha, semmilyen
körülmények között se adjuk fel a reményt. S a karácsonyi várakozás eléri
jutalmát az eljövetelben.
„1958. június 17-én a
nővéremék hallották a rádióban… Én éppen temetőben dolgoztam segédmunkásként;
még nem indultam el a munkahelyemre. Taxiba ültek, hogy minél hamarabb ott
legyenek nálam. Amikor a taxisnak mondták, hogy azért siessen, mert az ő húguk
a Maléter Pálné, és bemondta a rádió, hogy az ítéletet végrehajtották, a taxis
nemhogy sietett, hanem félreállt, ráborult a kormányra és zokogott…”, idézte
fel Judith a Wesselényi utcai lakásában, 2005 júniusában.
2018. április 21-én együtt
tüntettünk. Keserédes mosollyal figyelte a Belvárosi Színház melletti
járdaszigeten nézelődve a hömpölygő tömeget.
„Hová valósi?”, kérdezte
Judith a mellette álló, középkorú, szakállas férfiútól. „Kőbányai”. „Az én uram
is ott van. A 301-es parcellában.”
Judith boldog volt meg
szomorú is. „Tudja, Péter, csak azt sajnálom, hogy engem már nem ismer itt
senki”, jegyezte meg.
Kiabálni kezdtem: „Itt van
velünk Maléter Pálné, a vértanú honvédelmi miniszter özvegye, Gyenes Judith!
Itt van a mártír özvegye!”.
Az előttünk haladók, a
körülöttünk lévők elkezdték tapsolni, éljenezni Judith-ot! Soha nem felejtem el
arcán azt a mosolyt; a közösen, az együtt, az egymásért, az igazságért, az
igazságosságért, a szolidaritásért kiállás csodáját! Hogy csomó „senki” egy
jobb, egy becsületesebb – a korrupt hatalom ügynökeitől, kollaboránsaitól
mentes – Magyarországot szeretne. Eggyé forrt ott mindenki, mindenkivel.
2017 március idusán, kabátunkon
kokárdával, a Vígszínházba mentünk, megnézni A Pál utcai fiúkat. Amikor a vörös
ingesek vezére, Áts Feri vigyázz-t! vezényelt brancsának a megfürdetett,
csuromvizes Nemecsek Ernő tiszteletére, Judith fölsóhajtott mellettem: „Bárcsak
ilyen ellenfeleink lettek volna s lennének!”.
2016. szeptember 21-én közösen
vállaltunk (másokkal együtt) – igaz, szerény – mecenatúrát, hogy megújulhasson
Sopronban Széchenyi István szobra. (A
legnagyobb magyar születésének 225. évfordulóján). Ki-ki védnökséget vállalt a
talapzaton lévő betűk valamelyikére, ezzel is kinyilvánítva tiszteletét
Széchenyi szelleme és alkotó munkája iránt. Pártfogóként egy-egy általunk
választott idézetet is küldtünk az utókor számára úgynevezett időkapszulában. Judith
jelmondata: „Világ, világ, mily gyönyörű / tudsz lenni! (Mi vagyunk csúnyák!)”
/Babits Mihály/. Az én jelmondatom: „ Az ember(i)ségnek makulátlanul légy híve,
oh magyar!”
A Hősök Terén, majd itt az Új
Köztemetőben, s a 301-es parcellánál mit élt át Judith 1989. június 16-án? Sokszor,
sokat beszélgettünk erről is. Az ezredforduló tájékán ekképpen emlékezett: „Furcsa,
érdekes eufória volt, de elsősorban gyász. Én temettem. Harmincegy év után. De
mégis, az ember úgy állt ott a ravatalnál, hallgatta a beszédeket, s arra gondolt,
hogy most valami borzalomnak vége van, és jön valami más, új, szebb, jobb,
igazabb, igazságosabb… De valahogy az emberben mégis van – énbennem van – egy
olyan érzés, hogy nem egészen így gondoltuk.”
Idén (április 13-án – videofelvételen
rögzítettem, természetesen Judith hozzájárulásával) így beszélt Nagy Imréről:
„Nem ismertem. Tulajdonképpen a szerepét se nagyon tudtam. De ahogy a börtönben
viselkedett, azért nagy emberként gondolok rá. A kommunisták ölték meg, s a
Vérhalom téren azokra akarnak emlékezni, akiket a kommunisták öltek meg. Akkor
miért kellett onnan elvinni a szobrát? Nem hittem volna… És nem hittem volna, hogy ez
a nép ezt ilyen szó nélkül végignézi. Akár fényes nappal is vihették volna, oda
se bagózott volna senki rá akkor se.”
Maléter Pál miképpen
vélekedne a ma zajló eseményekről? – kérdeztem tőle.
„Nagyon a szívére venné
ezeket a dolgokat. Ahogy mi élünk; az ember megint ’otthon’ érzi magát. Aki a
Rákosi-korszakot átélte; valahogy kicsit hasonlít rá. Legföljebb akkor sokkal
szegényebbek voltunk. Örültünk, hogy vége a háborúnak. Egypártrendszer; azt
csinálnak, amit akarnak. Talán a legborzasztóbb benne, hogy az emberek félnek.
És még bennem is van néha: inkább nem mondom ki, ezt nem mondom ki nyilvánosan.
Főleg a 2018-as év volt borzasztó nagy csalódás. Reménykedtem. Hátha. Láttam,
milyen tömegek állnak, várakoznak, hogy szavazhassanak. A fiatalok nem az ő
pártjukon vannak. Magamban azt gondoltam, hogy ezek egészen biztos, nem őrájuk
szavaznak! Amikor mutatták a tévében a térképen, jóformán az egész ország…
Döbbenetes. Akkora csalódás volt. Annyira nem hittem volna… A mai rezsimet a
hatalomvágy élteti. A hatalom és a pénz. Ez a kettő.”
„Maléter Pált a legfőbb
vezetés kommunistának tartja, minden egyéb jelző nélkül. Néha úgy
elcsodálkozom; vajon ha én meghalok, akkor egyáltalán lesznek megemlékezések
Tökölön? Huszonkilenc éve tartanak ott ünnepséget. Van szobor. Kopjafa.
Koszorúzás. Érkezik a díszszázad. Elvonul. Először jött a honvédelmi miniszter.
Aztán az államtitkár. A Hadtörténeti Múzeumból tábornok. Most már alezredes
tart beszédet.”
Judith-ot mostanáig hívták
vidéki, budapesti iskolák, intézmények, szervezetek. Mindenhol rendíthetetlenül,
rendületlenül beszélt ’56 fényes napjairól. 2018 októberében az egyik fővárosi gimnázium
taxit küldetett érte. Már az iskola környékén jártak, amikor a taxis megkérdezte
tőle: „Most tetszik először ide jönni?” „Igen.”. „Miért?” „Rendkívüli
történelem órát tartok”. „Tanár?” „Nem”. „Miről?”. „1956-ról.” „És miért Ön?”
„Nem tudom, hogy maga hallotta-e már azt a nevet, hogy Maléter Pál?” „Igen,
persze, hogy hallottam”, s a taxis a szívéhez kapott.
Másnap csengettek a
Wesselényi utcai lakás kaputelefonján. A taxis volt. „Két kiló almát meg
süteményt hozott. Megköszöntem. Megkávéztattam. Nagyot beszélgettünk. Annyira
örültem neki!”, mesélte Judith.
Holnap, advent harmadik vasárnapján
meggyújtjuk a harmadik, a rózsaszín gyertyát. Rá s az ötvenhatos mártírokra,
élete párjára, Maléter Pálra; Nagy Imrére, Gimes Miklósra, Losonczy Gézára,
Szilágyi Józsefre, „névtelen” vértanútársaik százaira és hozzátartozóikra is
gondolva.
„Ó, Népek Királya! …jöjj el,
és mentsd meg az embert, kit a porból alkottál!”.
Szenkovits Péter
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése