Mese a ragályról

Hol volt, hol nem volt… „Hoppá! Megvan! Mit szólnátok egy hercig világjárványhoz?”, csaphatott a homlokára Kína elsőszámú vegyészmérnök-filozófusa a szokásos egyeztetésen. (2019 kora őszén?) „Fenomenalnüj!”, üdvözölhette az ügynökmúltú cselgáncsos-kaszkadőr. „Phenomenal!”, hozsannázhatott a kese üstökös business-man. Tanoncaiknak év elején (?) adhatták le a drótot. „Olaganüstü!”, törleszkedhetett az ottomán labdarúgó-egészpályás letámadó. „Fenomenális!”, hízhat a mája az óta is a focimágus törzsfőnöknek. Minden megy a maga útján. 5G-vel – a G7-ek ellen (is). Miközben égadta világon senki nem mehet sehová. Aki nem hiszi, az nem járhat utána… 

Szenkovits Péter

                                                                        

A legfontosabb, hogy szeretni tudjunk

Anyák napján – Törőcsik Mari és létélményei(nk)

A Kurázsi mama szünetében kopogtattam Törőcsik Mari (1935) öltözőjének ajtaján a győri Kisfaludy Színházban, 1980-ban. Bemutatkoztam, átadtam a gyerekeinek szánt édességet, gratuláltam, adtam/kaptam két puszit (koronavírusnak még híre-hamva nem volt). Azóta szinte nem volt olyan találkozásunk, amikor ne beszélt volna az édesanyjáról, családjáról, pélyi szülőhelyéről (ahol egykori pajtásait is megismerhettem), velemi otthonukról.  

„Első osztályosok voltunk. Már javában benne jártunk a tanévben, amikor, azt hiszem, az édesanyja behozta Mariannt (aki még csak novemberben lett volna hatéves) az osztályba azzal: unja magát otthon, mivel nincsenek játszó haverjai, s hogyha úgy néha eszébe jut, hogy eljönne az iskolába, akkor eljöhet-e? Tehát nem íratja be, csak úgy bejön, hogy teljen rajta az idő”, mesélte 2005-ben Törőcsik Mari egykori pélyi iskolatársa, Várkonyi Rózsi (Tolnai Gézáné). „Eljött első nap, aztán mindennap, úgyhogy ugyanúgy bizonyítványt kapott, mint mink. Én mellém ültette a nagyságos asszony, és negyedikes korunkig mindig egymás mellett ültünk. Nagyon szerettem. Sokszor kicseréltük egymással a tízórainkat, ő ette az enyémet, én meg az övét.”

Marika családját ekképp jellemezte: „Az intelligenciához tartozott, apja (Törőcsik Joachim – szp) iskolaigazgató volt, anyja háztartásbeli (eredeti foglalkozása tanítónő – szp).  A nagyapjáék gazdálkodtak. Övék volt a mozi, a szikvízgyár, a fűszerüzlet, a kocsma. Jómódúak voltak. Egy utcában laktunk, de éjjel-nappal együtt voltunk.  Arra is emlékszem, amikor a Nyilas Misit játszotta; a Jucóka néni, az édesanyja tanította be az előadást. Mindent el tudott játszani már akkor is”.

„Később azt nyilatkozta többször is, hogy ő nem volt szép sose. De nagyon szép volt!”, szögezte le a szintén pélyi Kácsor Vera. „Volt náluk otthon egy babaszoba, egy része üzlet volt, oda lehetett menni, bevásárolni játékból. A szalonjukban volt egy hatalmas zongora, akik ott voltunk, mind klimpíroztunk. Nagyon szerettünk az anyukájának a ruháiba öltözgetni, magas sarkú cipő…

Ha jött hozzánk Mariann, s látta, hogy az ásott kútba ételhordóban le volt engedve a túró, a vaj, akkor azt mondta édesanyámnak: jaj, Rozi néni, mindjárt szólok anyácskának, hogy jöjjön, mert körözöttet eszünk.”

„Uzsonna is mindig volt náluk”, emlékezett Rózsi asszony. „Mindig megkínáltak bennünket. Ott ettem életemben először tejszínhabot. Habverővel verték föl a tejszínt, mindnyájan kaptunk egy kistányérral, mazsolát szórtak rá. Mikor hazamentem, mondom édesanyámnak, maga is csináljon ilyet, mert ez nagyon finom. Aztán csinált. Voltak teheneink, úgyhogy nem volt gond a tejszín.”

„Egy katona hozta a hírt apám bajtársától, hogy édesapánk meghalt. Anyámnak gyönyörű, vörös haja volt, ami aztán csomókban hullt ki. Nem kopaszodott meg, csak erősen hullott a haja. Amikor később visszanőtt, sokkal világosabb vörös lett. Nem hitte el, hogy meghalt az apám. Megfogadta, hogy amíg haza nem jön, nem gyújt rá.

Karácsony előtt (1946-ban – szp) takarítottuk a templomot; mivel kicsi voltam és könnyű, álltam az oltáron, mostam le. Valaki futott be a templomba, hogy jön az igazgató úr! Leugrottam és rohantam… Anyám kis kosárkát hordott a karján, állandóan napraforgómagot pattogtatott a cigaretta helyett. Egyik karján Melinda húgom, másik karján a kosár. Ott állt, mi meg futottunk apám elé… Amikor aztán apám cigarettával kínálta, azt mondta, hogy soha többé nem mer rágyújtani. Nem is gyújtott rá, pedig erős dohányos volt.”

„A Hunnia Filmgyár kapujában állok… Megjelent az újságban, hogy Úttörők címmel filmet forgat Makk Károly, tíz-tizennégy éves korig fiúk-lányok jelentkezhetnek. Hát, én rögtön… El se tudtam képzelni, föl se tudtam fogni, vajon, hogy lehet valaki színész? Jellemző rám, hogy verssel készültem, Petőfi Sándor Szeptember végén (nevet). Bementem. Az udvarig jutottam. Egy magas férfi megfogta az államat, fölemelte, jobbra-balra forgatta, azt monda: menjen el! Ő volt Koza Dezső asszisztens – aki később jó barátom lett. A film végül nem készült el, mert nem engedték megcsinálni a Karcsinak, nyilvánvalóan nem úttörőset készített volna, hanem belerakott volna kis humort meg ezt-azt… Utólag nagyon örülök, mert tájszólásban beszéltem, mindenki kiröhögött volna, elment volna a kedvem, sose lettem volna színésznő… Anyám várt odakint, látta, mennyire kétségbe vagyok esve. ’Ne búsulj kislányom, kimegyünk a Vidámparkba!’ Fölült velem mindenre. Csak a hullámvasútra nem, mert abba sose mertem beleülni. Végül is nevetőssé sikerült a nap. Majdnem lekéstük a vonatot. Magyarán, anyám azt tudta érzékeltetni velem, hogy több is veszett Mohácsnál.”

1999 nyarán édesanyjával is találkozhattam. Éppen függönyt varrt a velemi ház egyik csendes zugában. Beköszöntünk hozzá Benkő Sándor fotós kollégámmal. Szeretettejes, megértő mosollyal nyugtázta, hogy kis időre félrevonulunk leányával az utcai szobába. Beszélgetni. Róla is.

„A kedvenc ételem anyám sonkás tésztája volt. Soha többé nem tudják azt úgy elkészíteni… Meggyúrta a tésztát, összevágta a házi sonkát, ügyelt rá, hogy legyen benne kis zsírosa is. Volt egy olyan edénye, amiben ezt összekeverte a megfőzött tésztával. Betette a sütőbe. Miután kész volt, kifordította, mint egy tortát. Abból vágott. Most is összeszalad a nyál a számban.

És senki nem tudott olyan kocsonyát főzni, mint nagyanyám. S az ő rétese tényleg rétes volt. Nem olyan, hogy van réteslap és töltelék; mert akkor az ember csak tölteléket eszik, nem? Volt benne kis túró, vagy kis mák, lekvár, vagy nem is tudom, mi. De az volt, ami. Egyetlenegyszer Pesten, a Domus Áruház Lehel úti részénél lévő kis boltban kaptam ugyanolyan rétest. Mondom az illetőnek: ember, ilyen csodálatos rétest ma Magyarországon nem csinálnak, nyisson üzletet a belvárosban! Azt feleli: akkor nem lesz ilyen, mert ezt én sütöm. Akkor többet kell csinálni. Én csak itt tudok maradni, ebben a kis üzletben.”

„Anyám kivétel nélkül mindenkihez kedves volt. Mikor főzött, két lány segédkezett. Ő irányított: ezt kavarjátok, ezt így szeretném! Egyszer igen nehéz munka adódott, már nem emlékszem, hogy mi. A két lány szólt anyámnak: tekintetes asszony, ne tessék haragudni, de ezt mi nem tudjuk megcsinálni, kérjük, hogy erre, legyen szíves, keressen valaki mást! Rengeteg cigány nép élt mifelénk, volt cigánysor. S egy zenekar is, amelyik a megye legnagyobb báljaiba meg esküvőkre, lagzikba járt. De, persze nem mindenki tudott muzsikálni. Volt a Tisza-parton egy fás rész, amit nekik adott oda a falu, úgy ettől, mondjuk eddig – kezével mutatta-érzékeltette is Marika. – Csodálatos bútorokat, ebédlőasztalokat, foteleket készítettek. S amikor ezt látták a falubeliek, akkor azt mondták, hogy a fasort meghosszabbítjuk, s aztán kijelöltek egy újabb részt számukra. Mindenki dolgozott és mindenki boldog volt. Visszatérve az említett igen nehéz munkára, amit aztán végül is a Tapasztó Sári nevű cigánylányra bízott anyám. Aki tökéletesen elvégezte a rá bízott feladatot. 

Ezután anyám meghívta őt feketézni. Így, szó szerint, ahogy most mondom. Igen ám, de Tapasztó Sári kifakadt: mit tetszik képzelni rólam, feketézni hívni, engem…? Hja, hogy kávéra? Azt igen, azt elfogadom. Erre anyám: de, nem itt a konyhában, hanem a szobában! Ne tessék mondani!, így Sári. De bizony az én anyám a szobába invitálta. Biztatta: nyugodtan vegyen csak annyi cukrot, amennyit kíván! Sári pedig elképedt: az meg hogyan néz ki, hogy a tekintetes asszony szolgál ki engem?!  Anyám: most maga a vendég!  Tapasztó Sári mélyen sóhajtott: hogy ez milyen finom!

Legközelebb, amikor összefutottak az utcán, kérdi Sári: tekintetes asszony, mikor kávézunk legközelebb? Anyám: várjon csak, a jövő kedden délelőtt ráérek, szabad leszek, szeretettel várom! Hát, így is lett.”   

Mészáros Józsefné, Malvinka arról beszélt Heves városában (2005-ben), hogy élete párjának a családja Pélyben, a Tarnaszentmiklósi utcában Marikáék szomszédja volt. „Családtagként kezelték Jóskát, testvérként szerették, majd miután 1948-ban én is odakerültem, engem is. Törőcsik Joachimék családi élete példa volt. Mindent megtettek a községért. Színdarabokat rendeztek, szombaton és vasárnap mozi volt, utána bál. Jucóka néni tanította a lányokat főzni, a lelke volt a falunak. Soha nem felejtem el aszpikkal leöntött hidegtálait, kávé- és diótortáját. Sajnos, az államosítás után kuláknak minősítették, B-listázták, tönkretették őket. Amikor a végrehajtó kiment hozzájuk, elsírta magát, amikor a zongorára került a sor. Könyörgött, hogy legalább azt ne vigyék el, mert ez a Mari gyerek olyan tehetséges. A család Erdőtelekre került, Marikát fölküldték Budapestre… A férjem halála után Marika arra kért, hogy ne mondjam meg a szomorú hírt édesanyjának, ezt ő magára vállalja, mert Jucóka néni is annyira szerette Jóskát, mint a saját fiát.”

 „Szeretnék emlékezni Édiről, Tóth Pálnéról, anyám első unokatestvéréről, aki Pestre került. Egyszer Aldebrőn, ahonnan a család származott, találkoztunk. Szaladgáltam az udvaron a Tóth gyerekekkel, mindegyik kisebb volt nálam. Egyszer csak Édi azt mondja nekem: te vagy az egyetlen, akit el tudnék fogadni még a három gyerekem mellé! S miután fölvettek az Alkotmány utcai közgazdasági gimnáziumba, Édiéknél laktam. Édi a második anyám volt. De valamennyi családtag szeretett, magától értetődően ez az érzés kölcsönös volt.”                                                                                                                            

Korunk legnagyobb magyar színésznője mindent képes érzékeltetni, ami kapcsolatos az emberrel, illetve a bennünket ért embertelenséggel. A Vígszínházban, az Eszenyi Enikő rendezte Átutazókban (2013) – Hanoch Levin egyfelvonásosa komédia nyolc temetésben – olyan idős asszonyt játszik, aki mindent fölfog, átél, ért, és mindenre halálosan pontosan reagál fizikumán keresztül is kisugárzó itt létével. Olyan élet sűrítményt ad a nézőknek, ami sok mindent elindít bennünk, többek között saját földi (át)utazásunk elemeire is rávilágít. Azokra is, amikre bizony nem lehetünk büszkék. Visszatükrözi a gyarlóságainkat, elesettségében is a mi tehetetlenségeinket, vergődéseinket, szívtelenségünket idézi meg. Kegyetlen egy öregasszony (aki persze még derűs is merészel lenni), mert nem kertel szembesíteni a kérdéssel: te hogyan is állsz anyáddal, nagyanyáddal, a már fizikumban megkopott – bár csak látszólag, illetve annak tartott – tehetetlenekkel? Le kell csak őket írni? Ezek és ezek kipipálandók, mit akarnak még itt? Ugyan már; nem volt már elég nekik e földi paradicsomból, miért nem veszik a kalapjukat, aztán utaznak tovább, mit is számít, hová, bárhova, csak át más dimenzióba; hagyjanak békében bennünket. Hiszen kuss, a nevük. Örüljenek, ha egy-két szép pillanatuk akadt (ha ugyan akadt), érjék be ennyivel. Szanatóriumba velük, ha megszöknek – Törőcsik Mari Bobe Globcsikja nem egyszer meg is teszi, nem az a feladós fajta –, vissza kell őket toloncolni, ha ez sem elég, akkor irány a diliház, mama!

Leírja ez a mai társadalom a korosakat. A Taigetoszon a helyük. Mint mindenkinek, aki más. Így, úgy vagy amúgy. Egyszerűen elbabrálunk mi egymással; legalábbis az igyekezet az aztán megvan. Mindeközben saját magunk alatt is vágjuk azt a bizonyos fát. Csak egy kis boldogságot akarunk kicsikarni az élettől, mindenáron jeligével. Ez nekünk jár. De csak nekünk. Ezért is vagyunk állandóan útközben; csak éppen azt nem vesszük észre tervezgetéskor, készülődéskor, pakoláskor, búcsúzkodáskor, barangoláskor, megérkezéskor(?), hogy egyre kevésbé sikerül megtalálni önmagunkat. Társról, egymásról nem is beszélve.

Az egész világ masírozik valahová. Közben, mintha lennének útitársaink, akik egyébiránt ugyanúgy saját maguk után kajtatnak, nagyjából hasonló eredménnyel, mint mi. Átgázolunk mindenen és mindenkin, csak éppen a lényeg sikkad el: miért is vagyunk itt, ott, avagy amott? Nincs nekünk valami feladat-félénk, bárhol, bármikor bukkanjunk is föl a kozmoszban?

„A lányunk az első elemit Velemben végezte, ahogyan Gárdonyi megírta: még a négy első osztály együtt járt. Előtte fél évig itt volt óvodás. Ő, aki a pesti óvodában egy sarokban állt, nem volt hajlandó a gyerekekkel játszani. Ide betette a lábát, s minden jó volt. Valamennyi osztálytársát ismertem, s az ő jó ismerőseit is. És amikor Budapestre került a Lisznyai Úti Általános iskolába, az nagyon jó nevű intézmény, fölhívott a tanítónője azzal, hogy hol volt első osztályos a Teréz, mert a legszebben ír, olvas és számol. Mondtam az itteni tanító úrnak, hogy meg van dicsérve nagyon!”

„Sose törődöm azzal, hány éves vagyok. Most se azzal vagyok elfoglalva, hanem, hogy igen, az élet véges. 

Egyszer valaki megkérdezte tőlem, hogy mit adnék útravalóul a gyerekeimnek? Mondom, ne haragudjon, de ilyen hülye kérdésre nem tudok válaszolni. És egyszer hajnalban fölébredtem, mondom, dehogynem! És meg is kapta a fiam is meg a lányom is: a legfontosabb, hogy szeretni tudjunk. Ez a legfontosabb. Ennél fontosabb nincs a földön.”

                                                                          

Szenkovits Péter                                                                                                         

Önvizsgálat

/Kisalföld napilap, 2001. október 3./

Hányszor voltunk, vagyunk, vagy éppen leszünk terrortámadás áldozatai Közép-Európában? Nem olyan látványosan, mint a Világkereskedelmi Központ volt New Yorkban, nem repülőgépek csapódtak, csapódnak „belénk”, hanem a zsarnokság kifinomultabb – fifikásan kieszelt – eszközeivel félemlítettek meg a múltban és félemlíthetnek meg ma is. Olyanok, akik nem riadnak vissza semmitől sem.

Hány és hány, nyugodtan nevezhetjük így: terrortámadás pusztított itt is – ha csak képletesen is – az elmúlt évezredek során! Felsorolhatatlanul sok. És mégis, valamennyi után föl tudtak tápászkodni elődeink, megújultak, alkottak, teremtettek. Győzedelmeskedett a szív, a józan ész, az értelem a barbarizmus felett.

A jó a rossz fölött.

Más kérdés, hogy vajon mi lehet(ett) az oka annak, hogy ez – legalábbis eddig – mindig csak időleges volt, ideig-óráig tartott, amíg újabb és újabb rémuralom nem nyomasztotta megint csaknem agyon a józanokat.

Világméretű fellépést sürgetnek most sokan a terrorizmus ellen, s igazuk van. Miközben nekünk itt és most azzal is szembe kell(ene) néznünk, hagyhatjuk-e utcán, munkahelyen, iskolában, családban, bárhol, hogy bárkik is megfélemlítsenek, megpróbáljanak leigázni bennünket (ál)indokok fölsorakoztatása okán.

Hm, de nehéz ügy ez. Csak szaladjunk át életszíntereinken, gondoljuk végig, eddig kik, hogyan s miként próbáltak megrémíteni bennünket. Kik próbálnak basáskodni felettünk, kik nem vesznek bennünket emberszámba?

S vajon ki-ki, saját maga őszintén önmagába néz-e, készít-e belső vizsgálatot, vajon számon tartja-e: kit, mikor s miért terrorizált már eddigi életében? Kiket zúzott porrá „eltérített repülőkkel”, s milyen romhalmaz – fájdalom, keserűség, kiábrándultság – maradt (gaz)tette után? Vagy „csak úgy” megszokásból, figyelmetlenségből, nemtörődömségből, ostobaságból, kényelemből, pökhendiségből kiket nyomott vagy nyom el? S miféle mentségeket kreál magának ahhoz, hogy ezt így-úgy, néha vagy gyakran – netán állandóan – megtegye.

A terrorizmus nem „csak” New Yorkban, nem „csak” Svájcban létezik – máig fölfoghatatlan, hogy több mint tucatnyi politikust lőtt halomra egy eszetlen ebben az amúgy békés, nyugodt országban –, hanem a zsarnokság különféle módjai, megnyilvánulási formái itt is érzékelhetők.

Meddig tűrjük még?  

                                                                                     

Szenkovits Péter

Kisalföld, 2001. október 3.

Kötetben: Nincs lehetetlen – Harasztifalu hatóereje (2019)

Az egyik dominó borítja a másikat - Robin Cook: "Az a nagyobb bolond, akit egy másik bolond bolonddá tehet"

Rövidített változatban: 168 Óra (közéleti hetilap), 2020. április 23. 

Dr. Robin Cook (1940) világhírű amerikai orvos és író, krimi-szerző Génhiba című könyvében (Geopen Könyvkiadó, 2019 – Budapest; fordította: Babits Péter) olyan összefüggéseket rögzít, melyek halálpontos előrejelzései napjaink világragályának. Az eredeti mű címe: Pandemic by Robin Cook (2018). Mindössze néhány kiegészítést illesztettünk a New York bestsellerhez.

„Szinte elkerülhetetlenül ki fog törni egy új influenzajárvány, míg a Távol-Keleten úgy összezsúfolják a sertéseket és a szárnyasokat, hogy a bélrendszerük természetes influenzainkubátorként működik.” (258-259. o.)   

„…a tudósok világszerte egy új halálos járvány kitörésétől rettegnek, ily módon nem is volt kérdés, hogy létezik-e ilyesmi, csak az, hogy mikor robban ki. A világon már épp elég vírust azonosítottak, amely mérhetetlen pusztítást okozhatott, a madárinfluenzától az eboláig, sőt a titokzatos új ragályig, amelyet az Egészségügyi Világszervezet csak a titokzatos X-betegség címkével illetett. A jelenlévők talán pánikba estek…, de aligha lepődtek meg.” (285. oldal)

„Teljesen egyedi törzsnek kell lennie. Mint a madárinfluenza, amitől mindenki retteg, hogy nemcsak állatról emberre, hanem emberről emberre is fertőző lesz. Ez a legrosszabb forgatókönyv.” (278. o.)

„Fázott. Egyszer csak minden ok nélkül reszketni kezdett.” (298. o.)

„A HIV úgy gyilkolt, hogy fokozatosan legyengítette a test ellenálló képességét, az új, ismeretlen vírus ezzel szemben egyik pillanatról a másikra kontrollálhatatlan ellenreakcióba lovallta az immunrendszert.” (299. o.) 

„A férfi tüdejét annyira megtöltötte az ödéma és a nyák, hogy gyakorlatilag belefulladt. A tragédia rávilágított arra, hogy az emberi immunrendszer nemcsak véd minket, de ugyanúgy hatalmas károkat is képes okozni.” (303. o.)

„Most láthatják, mire képes az immunrendszer, amikor igazán felpörög és létrehoz egy citokinvihart. Nincs semmi titok abban, hogy mi okozta ezeknek az embereknek a halálát. Egy rosszindulatú vírus. (329. o.) 

 „A járványügyi vészterv életbe lépése és következményei az ő életüket is megkeserítette, hiszen gyakorlatilag a város egész működése leállt.” (286. o.)

„Akármi is, ijesztők a kilátások. Szerintem közel sem lesz elég lélegeztető gép. Egyes becslések szerint rosszabb esetben naponta akár ezer beteget is fel kell majd venniük a kórházaknak.” (278. o.)

„Pont az lett, amitől féltem. Az egyik dominó borítja a másikat. Bezártak az iskolák.  A legtöbb üzlet. Lemondanak minden rendezvényt. Filmelőadást, színdarabot, koncertet, mindent. Aki csak teheti, megpróbál kijutni a városból.” (290. o.)

„Hirtelen nem kételkedett abban, hogy New Yorkban kirobbanni készül egy új típusú járvány, legfeljebb azt nem tudta, hogy a kórokozó kellően fertőző-e egy epidémiához, majd egy azt követő világjárványhoz.” (299-300. o.)

 „…Hszi Csin-ping, úgy tűnik, sokáig hatalmon lesz, miután sikerült módosítania a kínai alkotmányt… (349-350. o.)

/Wikipédia:  „Hszi Csin-Ping (Fuping vagy Peking, 1953. június 15.) politikus, mérnök, vegyészmérnök, ügyvéd, filozófus. 2010 óta számít az ország kijelölt következő vezetőjének. 2012. november 15. óta a Kínai Kommunista Párt főtitkára, valamint a KKP Központi Katonai Bizottságának az elnöke. A KB Politikai Bizottsága Állandó Bizottságának, az ország de facto legelső grémiumának az első embere. A Kínai Népköztársaság elnöke 2013. március 14-től. Magyarul megjelent műve: Kína kormányzásáról; Antall József Tudásközpont, Bp., 2017”/

„… az én nemzedékem egészen másként tekint Kínára, mint a szüleink. Kína egyre erősebb. A legjobb úton jár afelé, hogy elfoglalja az őt megillető helyet a világ színpadán.

– Azt mondja, hogy újfajta kulturális forradalom zajlik? – kérdezte Jack.

–  Mondhatni. Kínának Mao kellett ahhoz, hogy kiszabadulhasson a múlt szorításából, elinduljon az iparosítás útján, és megfeleljen a huszadik század kihívásainak. A modern Kínának most egy új ösztönző erőre van szüksége, ha le akarja rázni magáról a gyarmati időszak átkos örökségét, a kisebbrendűségi komplexust, és meg akar szabadulni a kapitalizmus önzésétől, ami az apámat is megfertőzte. Az apám emberbarát, de azt hiszi, hogy a milliárdjai csakis az övéi.” (383. o.)

„Mi, az új értelmiségi generáció tagjai akkor is szót értünk egymással, ha Vuhanban, Canberrában, Párizsban vagy éppen Bostonban végeztünk. Mindnyájan arra vágyunk, hogy újra naggyá tegyük Kínát, ha megbocsátja ezt az amerikai fordulatot. Itt, az Egyesült Államokban nyomasztó a megosztottság, és egyre nagyobb teret nyer a bevándorlás ellenes elszigetelődési politika, Kínában azonban a milleniumi nemzedék éppen az összefogás erejében hisz.” (384. o.)   

 „– A kínai kormány nem akarja, hogy apám sikeres legyen itt az Államokban, mert akkor bezárhatja a kínai gyárait.” (385. o.)

„Leginkább azt szűrte le a szavaiból (Jack – szp), hogy Kína kétségkívül meghatározó szerepet fog játszani a gyermekei életében.” (390. oldal)    

/Robin Cook: Génhiba, Geopen Könyvkiadó, 2019 – Budapest; fordította: Babits Péter/

 Sajtóhírek

„A 85 százalékban kínai hitelből finanszírozott Belgrád-Budapest vasútfejlesztés értéke a kivitelező, Mészáros Lőrinc érdekeltségébe tartozó Opus Global Nyrt. tőzsdei közzététele szerint 2,078 milliárd dollár, mintegy 700 milliárd forint. Tíz évre titkosítanák Magyarország történetének legnagyobb vasúti beruházásának szerződéseit.” (2020. április 8.) 

„Kína még magabiztosabban védi majd az egypártrendszeri modelljét.” (2020. április 13.)

„A kora reggeli órákban 6 újabb repülőgép landolt Budapesten, 5 millió 300 ezer maszkot, 6 millió kesztyűt és 86 ezer izolációs köpenyt  hoztak Pekingből és Sanghajból – közölte a külgazdasági és külügyminiszter.” (2020. április 13.)  

 Robin Cook-definíciók (forrás: Wikipédia)

„Bigott közösségekben a domináns csoportok mindig olyan magatartást, lelkületet tulajdonítanak az elnyomottaknak, amely fölmenti őket az elnyomó uralkodásuk okozta lelkiismeret-furdalástól.”

„Azt hiszed, azzal már meg is oldottad a problémádat, hogy tudomást sem veszel róla.”

„Az a nagyobb bolond, akit egy másik bolond bolonddá tehet.”

Cserháti Péter – az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet (OORI) menesztett főigazgatója:

„…soha nem volt így összekovácsolódva ez a közösség. Soha nem éreztük úgy, hogy együvé tartozunk.” (2020. április 13. – Munkások Újsága Online/muon.hu)  

                                                Tallózta: Szenkovits Péter                                

Ki meri megmondani neki?

2014. augusztus 12.; teremtuccse.blogspot.hu
2014. augusztus 13.; www.alon.hu

Jelölés: Audi Hungária Médiadíj (az első három írás között – 2015)

 

„Valakinek holnap le kell győzni a sötétséget / Mondd, te kit választanál?”

(Bródy János – Illés együttes, Human Rights /Fehér Album/, 1971 – közreműködik: Mensáros László)

Ki meri – végre-valahára – megmondani neki, hogy nehéz, egyre nehezebb itt(hon) élni? Hogy már szinte lehetetlen, elviselhetetlen e lét-tér. A hét(ezer) sárkányfejű  félelem milliókba fészkelte/fészkeli be magát. Ismét. Nem, nem vagyunk hipochonderek és nincs üldözési mániánk. Egyszerűen csak nem kellünk. Sehol. Sem a köz-, sem a magánszférában. Maroknyian megkaparintották/megkaparinthatták ennek, avagy annak egy részét is (így-úgy) maguknak, klikkbélijeiknek; a körön kívül rekedtek levegője fogytán. Szinte már nincsenek is.

A múlt század első harmadában (is) kitántorgott az, akinek nem volt más választása, vagy akit a hatalom nem küldött harctéri mészárszékre. S a húszas-harmincas években is első-, másod- s ki tudja még, hányadrendűekre osztályoztak bennünket, mint heti piacon a zöldséget. Emez-amaz hibás, állatok elé, avagy komposztnak (se lesz) jó.

Szinte szóra sem érdemes(?) utólag sem, micsoda embertelenségeket, gaztetteket követtünk el? A gonosz segédcsapataiként a vérzivatarban túl is teljesítettük (ismét) a sátáni elvárásokat. Akárcsak a második világvágóhídon, majd – nincs mit szépíteni – sztálinista/rákosista/kádárista módon is. Amarra jószerivel spongyát, „csak” emerre nem?   

Ki meri megmondani neki, hogy már 896 óta – s persze annak előtte is, „hazafelé” – mi mindenen/mindenkin gázoltunk át…

Ki mondja meg neki, hogy van – mert létezik – megbánás, megbocsátás, de először néven kell nevezni a dolgokat, mielőtt a teljes szétesés, -züllés bekövetkezne. S majd jöhet a vezekelés, aztán a megtisztulás, hogy újra neki lehessen lendülni. Makulátlanul. Együtt.

Korrupció, urambátyámrendszer; alkotmányozás, választási törvény, munka törvénykönyve…; tudomány, művészet, agrikultúra, ökumené, oktatás, egészségügy, média, közlekedés…; kisebbség és védelem; sport(szerűség): ahová lépek, ott stadion terem…; egyéb bel-, illetve a külkapcsolatok… Szépen, sorban, türelmesen, empátiával.

Ki meri megmondani neki, hogy valójában ő gyúrta/gyúrja egységessé – „amúgy” a munkaalapú társadalom lelkes szószólójaként, energiáját, kétségtelen, nem spórolva, ám az utóbbi időszakban leginkább szétforgácsolva – a mai magyar társadalmat? A saját emberei éppúgy az ő kreálta béklyóktól szenvednek, némán, mint az ellenségnek kikiáltottak, másképp gondolkodók; hallgatagon, belefáradva immár mindenbe; retteg „mély”- és „magas-magyar” egyaránt. Előbbi a pozíciójáért, kiváltságokért, (viszonylagos) kivételezett helyzetének megtartásáért, utóbbi a puszta létéért. Értelmiségiként, kétkezi melósként, közmunkásként, önhibáján kívül partvonalon túliként, nélkülözőként/hajléktalanként, gyermektelen nyugdíjasként. S akinek sokkal, de sokkal rosszabbul megy, mint bármikor korábban, még vezérről dicshimnuszt zengeni, máig sem rest. Ő maga sem érti, ezt sem, amiként senki más sem.

Ki meri megmondani neki, hogy – máskülönben meg - a szájzárak országa lettünk megint? Kritizálni szabad, de kizárólag csak otthon, szigorúan a négy fal között, a legszűkebb családi körben. Kisebb-nagyobb összejöveteleken – születés(nap), esküvő, halotti tor; lépcsőházi, kertek alji terefere, közösségi közlekedés, munkahely, etc. – kerülendő a magánvélemény, mert a következményei egyre inkább beláthatóak: gyanakvás, feddés, leradírozás.

Ki meri megmondani neki, hogy 1989. június 16-án féltettük, hogy elviszik a szovjetek/oroszok? S ki meri megmondani neki, hogy (egyre gyakrabban) már egyáltalán nem bánnánk, ha magukkal vinnék (kivételesen nem csak három év menedékjogot kapna, mint Edward Snowden…), de ezt az országot/nemzetet hagyják egyszer és mindenkor békében a tovarisok; konyec! Az atomtöltetű, (újra) világhatalmi ambíciókat dédelgető Putyin-dölyfből köszönjük, de nem (sohasem) kérünk!

Ne döfjük hátba se a hazánkat, se az Európai Uniót. Se a demokráciát! Megint a saját kardunkba dőlnénk. Valóságos horror ez a pávakánkán.  

Ki meri megmondani neki, hogy már senki sem mer neki megmondani semmit?

Ki meri megmondani neki, hogy vajon miért nem az egymás iránti szolidaritás – vágya, az abból fakadó teremtő erő –  hatja át a mindennapjainkat? Hogy az egyszeri földi lét hitvallását minden rendű és rangú ember esetében úgy fejezik ki (úgy szokás): szolgálat. Az ötvenéves Illés együttes diagnózisa Ebola-injekció hatású ma is: „A hatalom szeretete, nem a szeretet hatalma” (Bródy János).

Ki meri megmondani neki, hogy az ember nem isten, soha ne is képzelje magát annak, mert akkor az már nem „csak” eltorzult/tébolyodott angyal, hanem maga a szörny?

Ki meri megmondani neki, hogy együtt gondolkodjunk a közös ügyeinkről? Többek között a gyermeknevelésről is; a példamutatásról. Ne úgy jutalmazzam Isten áldását, történetesen nagyfiamat, hogy majd’ egy életre megbüntetem – jószerivel megfosztom az eredendő tisztaságától –  azzal, hogy foci vb döntőjének VIP-páholyába citálom jóságos, mesebeli apukaként, másrészt hazám atyjaként kacsintva az odahaza maradókra; harmadrészt meg porszem(telen)nek tűnve ország-világ előtt. Ezúttal Putyintól – azért a fantasztikus karizmájú Merkel asszonynak sem mindig könnyű! – fényévekre. Kukucs, hahó, itt lennék, kéz- és lábcsókom Angela Dorothea „bácsikám”, Vlagyimir Vlagyimirovics „nénikém”, avagy fordítva; ebben a nagy-nagy kavarodásban… (Sarkítunk, persze, bocs’: de tényleg „így jött le” a királyi, császári kaszniból.)

Ki meri megmondani neki, hogy korrigálni – talán-talán – még mindig nem lenne késő? E világi (mostani) testébe újra engedje be a valahol útközben veszteglő ragyogó szellemét/lelkét, sugározza ismét csak a jót, az emberséget, az Embert; szórja szét a fényt! S vegye a jeleket, a (vész)jelzéseket! Adóvevőként. Izzék megint az alkotó tehetsége, a szűkebb-tágabb közössége(ke)t előrevivő zsenialitása, aminek a talentumon kívül az alappillérei: a lelkiismeret meg a csapatmunka, kohéziós erővel átitatva.

Ki meri megmondani neki, hogy bizonyos megengedő gesztusai, törekvései(?) – sőt: bátorítása – a szélsőjobbnak, az attól való nyílt el nem határolódása milliók, százmilliók számára bántóak, fájdalmasak, félelmeket újraélesztők?

Ki meri megmondani neki, hogy még van – számára is – visszaút a történelem szakadékának pereméről?

Ki meri megmondani neki, hogy a mélybe taszíthat, s ránthat – önnön magával együtt – népet, nemzetet Európa kerékkötőjeként?

Ki meri megmondani neki, hogy bármennyire is nehéz e mai, XXI. századi életjátszma e honban, Európában, a galaxisok Föld névre keresztelt – hétmilliárd lelket számláló – labdacsán, mindenki (kisebb-nagyobb mértékben) felelős saját maga földi-égi emberszobrának a formálásáért, amit nem a saját egocentrizmusa – a kőkemény (fa)fejűsége – alakít naggyá, maradandóvá, hanem az alázat, az alkalmazkodás, a kölcsönösség, s persze az egyéni inspiráció, szikra, kezdeményezőkészség is, melyek így, együtt a közösségi lét-tér minél elviselhetőbbé tételét hívatottak szolgálni.

Ki meri – végre – megmondani neki…?

Szenkovits Péter /2014 nyara/