A kopasz - Robert De Niro/Anne Hathaway: A kezdő

Annyira pofon vág. Engem legalábbis. És bizony tartani kell magam az első etapban, hogy a szemem sarkából ne induljon lefelé az erecske… Ne légy már gyerek! Nem mintha szégyellném, mert hát ezért is járok moziba meg színházba, koncertre, hiszen baromian jólesik meghatódni, valójában saját magamon. Az a krapek ott, vagy éppen perszóna, dettó, olyan, mint én. Illetve fordítva, én vagyok szinte ő(k)… Ám siheder „fiókám” ül mellettem, s bár tudom (mérget vennék rá), hogy most éppen ugyanarra gondol, mint én, tán’ ki is mondja magában: apa, hiszen te is éppen most (megint) kezdesz, de ciki! (Barátom másképpen fogalmaz: kopasz vagy!)
Az? Nem is tudom. De rezzenéstelen minden porcikám (vagy csupán hiszem), s érzéki csalódás, hogy egyáltalán itt lennék. Apa – „A kezdő” - másutt portyázik ám…
Meg hát én nem vagyok (finoman szólva, s ez bizony, kár – szomorú; na, bumm!) Robert De Niro, azaz Ben Whittaker, aki hetvenévesen csöppen bele gyakornokként egy energikus, zömmel huszonévesekből álló csapatba.
Először is fiatalabb vagyok (ötvennyolc) De Nironál, aki, legyünk pontosak, 1943. augusztus 17-én született, másrészt ifjabbak, isis (első-második elemis) gyerekek közé csöppentem, ráadásul én cirka harmincöt esztendő „bolyongás” után (Ben pedig még egy évtizedet sem hagyott ki).
Miképpen is csinálja De Niro/Whittaker? Illetve Anne Hathaway/Jules Ostin, a neveletlen divatcég-vezetőnő?
S a „menő” netező generáció?
De spongyát a film(ünk) történéseire, és nem azért, mintha nem lennének húsbavágóak az események, csudákat, hanem, mert az elemzéssel olyan vizekre is eveznék, ahol/amellyel jegyzetszerű sóhajtással aligha tudnék megbirkózni. Csupán a felszín fecsegne, hallgatna a mély (ez több plágium gyanúnál, kétségtelen).
Ami lepereg párhuzamos belső vetítésemen (már a filmszínházban szaladnak, haladnak e snittjeim), klisé vagy sem: valahová, valakikhez mindig tartozni kell(ene). Már a legeslegelső(?) pillanat előtti időktől. Ebbe aztán jól bele lehetne gabalyodni, juj-juj: honnan jövünk, még annál is messzebbről(?), aztán araszolgatás errefelé; mi/ki(k) felé is…
Az ego(nk) fabatkát se érne, ha valahol/bárhol nem henceghetnénk el vele/magunkkal?
Jóllehet kell a csend, az alkotásra inspiráló nyugalom, fesztelenség, de előbb-utóbb a saját monológjaink ön-harsogásába őrülnénk bele (ha eddig nem történt volna ez meg).
Kisebb-nagyobb közösség nélkül nem megy.
S ha ezt örök kezdőkként nem fogjuk föl, akkor – egyszerűen – rácsimpaszkodunk létezésünk vészfékére. Stop az értékteremtésnek.
Mindezek miatt (is) habarodtam belé A kezdőbe. S Anne Hathaway terebélyes-barna szembogara meg Robert De Niro ráncai/barázdái!
Bár azért emitt-amott bevillan(t) a műviség. No meg annyiszor (már-már elviselhetetlenül sokszor) látjuk azt a bizonyos autómárkát, amely nem csak Amerikában vált immár a csalás/csalódás szimbólumává, s nem csupán levegőt, lelket is szennyez. Hamisat, galádságot, gátlástalanságot sejtet ott is, ahol egyébként…
Az újrakezdéshez ezen a leckén (is még) alaposan át kell rágnunk magunkat.
Aztán jöhet újra a penzum-zuhatag ebben a nagy földi mozinkban.
Hogy a szemünk sarkában megint meg-megcsillanhasson valami, ami (a lurkók előtt) nem (lesz) gáz…

                                                        2015. október 29.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ön, áll, ó! - Udvaros Dorottya Mégis szép című önálló estje a Weöres Sándor Színházban

Ön, áll, ó! Miért ekképpen tagolja/tálalja (nap)estjén az est(vé)jét Udvaros Dorottya? Játék a hangokkal, a betűkkel? A felszínen legalábbis. De odalent/-fönt? „Önálló (melléknév): független, abszolút, maga ura, maga embere, önellátó, maga gazdája, szuverén, autonóm, különálló, szabad, szeparált, korlátlan, egyedülálló, önrendelkezésű, egyéni, privát / eredeti. Sz(ólás, szóláshasználat): megáll a maga lábán; maga kenyerén van.” (Magyar Szókincstár, Tinta Könyvkiadó, Budapest, 1988 – főszerkesztő: Kiss Gábor)

Nem, nincs kibúvó: a felelősségemet pedzegeti, piszkálgatja. Illetve azt is sugallja: mit kezdtél/folytatsz te magaddal – értünk, a közért az ezredforduló tájékán? Ha te azt hiszed barátocskám, hogy heccből vetkőzök pőrére, állok csupaszon a szombathelyi Weöres Sándor Színház világot jelentő deszkáin, csak úgy l’art pour l’art, akkor nagyon tévedsz! (Jó, nem tegez s nem frocliz direkt, de ez a lényegen nem változtat.)

Arra inspirál, no, ennél azért erőteljesebb az ösztökélése: vess számot magaddal, világ- és viszonyrendszereddel! Az, hogy kiperkáltad a belépőjegy árát, csak a kezdet.

Ha már itt tartunk, ár-érték arány. Háromezer forint egy tikett. Ha ennek, teszem azt, az ötszöröse lett volna, Udvaros-rajongókként azt is szíves-örömest kipengetnénk. Így is megspórolhatnánk dilettáns, vacak kis „önismereti/önkéntes tréningek” borsos árát; hány és hány lepedőtől is szabadítanak meg bennünket hetente, havonta? Semmivé foszlik az idő/nk/ is bulvár-bulvárovics tévéadó-garmada meg prosztofon-mánia miatt.

Ám úgymond e biléta létkerítésünk sávjaiba enged(ett) bekukkantani. Persze a neheze – még inkább: sava-borsa, avagy a magja/lényege(?) – csak eztán következik.

Lehetne kerülgetni napestig a forró kásá(nka)t, de minek? Hebegjem végre ki: az én jobbik részem elköszönt tőlem? Cseh Tamás, Bereményi Géza, Udvaros Dorottya után – szabadon…? Hja. Pontosabban, többször is elűztem már, de: képes voltam/vagyok arra, hogy újra meg újra visszavonzzam? Hogy az domináljon bennem? Végre ne engedjem el már sehová; öntözgessem, ápol(gat)hassam, babusgassam – s továbbadhassam…

Nincs mese. Udvaros Dorottya dalban/prózában, valójában egész lényével, sugárzásával olyan dózist ad(ott), hogy önállóan (ugye: ön, áll, ó) vessek számot – pokoli nagy szó – a sorsommal/sorsunkkal. De mindez, hála Isten, nem jelenti azt, hogy magányosan. A saját felelősségem át nem ruházható ugyan (még/is/ szép…!), ám – s ez is rajtam (szintén) – áll vagy bukik: kisközösség, csapat egymást választó tagjaként együtt keressük-kutassuk az irányokat/arányokat. Vörös Róbert rendezővel, Silló István, Károly Kati zenei vezetővel, Csepi Alexandra dramaturggal, Szakács Györgyi jelmeztervezővel – kortárs alkotók, irodalmárok, művészek kézfogásával. Összekapaszkodással. Kirekesztés-mentesen, profánul: nyitottan szépre, jóra, egyetemes értékre.

Mindeközben természetesen (nem teátrálisan) építkezem, tehát vagyok. Nem, nem megállni adott szinten, kifújni magam, hátradőlni, én aztán megtettem, amit a haza… Aki stagnál, az hátrál. Sőt!

Amiként a születésnapos Törőcsik Mari (Pély, 1935. november 23.) vallja: „Ahogyan múlnak az évek, egyre többé válunk. De nem mindenkivel van ez így. Többek lettük vagy kevesebbek? A közönség el tudja dönteni. Ha kevesebbek, nem vagyunk annyira jók…”.

Törőcsik Mari kapcsán írta a Film Színház Muzsika (1981. XI. 28.) Brecht/Ljubimov Háromgarasos operája – amiben Udvaros Dorottya szédületes Polly volt - apropóján azt, ami Udvarosra, a Mégis szép című estjére is maximálisan érvényes: „Mit meg nem mer tenni Törőcsik (Udvaros – szp) saját ünnepelt személyiségével, látva-értve a célt és szándékot.”

Hölgyeim és uraim, nők és férfiak, egyébiránt a szerelem és a szeretet megszállottjai, zabolázhatatlanjai, laptop klaviatúrán klimpírozgató (rissz-rossz, de többnyire, azért, ugye, jó?) „magam /magam” (J. A.): ön, áll, ó! Nem függ, ő s nem ki, szolgáltatott.

Akkor, hááát, mégis szép…

                                                                    2015. október 27.

 

 

 

 

 

1956. október 23. - Ferrari Violetta szemszögéből

/Rövid részlet a Ferrari Violettáról (1930-2014) készült, megjelenésre váró életrajzi kötetemből, címe „Különös ismertetőjel: Ferrari”.

Egy egész ország Vilcsikéje volt 1950 és 1956 között a Nemzeti Színház üdvöskéjeként. Farkas-Ratkó-díjas (1952), Jászai Mari-díjas (1955).
Leghíresebb, ma is gyakran játszott filmjei: 2 x 2 néha 5 (1954), Gázolás (1955), Különös ismertetőjel (1955).
A forradalom leverése után hagyta el az országot.
Ausztriában, Németországban a hatvanas-hetvenes években rajongott érte a publikum.1985-ben pánikbetegséget kapott – végleg visszavonult.
Hazatért, majd újra elköltözött Münchenbe, ám utóbb mégis itthon, Budaörsön telepedett le, ahol a város a díszpolgárává fogadta.
2004-től élettörténetét magnetofonomra mesélte-mondta, ennek egy „darabkája” – 55 (ötvenöt) részes folytatásban - a Vas Népében jelent meg 2005 nyarán./

 

1956. október 23-án az Ármány és szerelem ment este a Nemzeti Színházban, s előadás közben egyszer csak összecsapódott a függöny; nem sokkal ezután tudatosult színészben és nézőben is, hogy mi folyik odakint, az utcákon, a tereken.

Ezúttal nem Major osztott főszerepet Ferrari Violettára, hanem önszántából lépett fel az élet deszkáira, azaz kivágta az öltözőablakot. Akkor már hömpölygött a nép a Rádió felől, és torkaszakadtából üvöltötte:
- Ott a kopasz, azt vigyétek, ezt a gonoszt!.
Major Tamásra célzott ezzel.
Tíz perc sem telt el, már boldog-boldogtalan tudta, mit kiabált a Ferrari.
(Berek Katalin önéletrajzi kötetében így ír: „Ferrari és Sinkovits ugyanis kiálltak a plénum elé és azt kiabálták:
- Ki a színházból Majorral és Gellérttel!”)
- Pedig imádott engem a Major. Hagyta, hadd csináljak azt, amit csak akarok. Egyszerűen nem tudom, mi történhetett velem. Nagy magyar akartam lenni. Nem tu-dom... Hogy az ember, amikor fiatal, miket tud csinálni! Fogalmam nem volt arról, hogy mi történik az országban.
Hogy mi befolyásolt engem? Talán mégsem csak úgy, hipp-hopp jött az egész? Mi nagyon szerettük - még a Básti Lajossal (Vilcsike első férje – szp) - a Tímár Jóskát. (Tímár József, 1902-1960, korszakos: érdemes és kiváló művész, Kossuth-díjas – szp) Volt egy fia, aki süketnéma, de gyönyörű kis srác volt. Mi ketten voltunk a fiatalok. Sétáltunk, elől a Lajos ment a Jóskával, mi mentünk utánuk kéz a kézben, máskor meg bogánccsal dobáltuk egymást; nesze neked, nesze neked… Miközben hallottam a Lajos és a Jóska beszélgetését, belém ívódott, s a lelkemben megmaradt, hogy bántották a Jóskát. Téglát kellett raknia, egyéb fizikai munkát kellett végeznie; nem tudom, mennyi ideig nem mehetett a színpadra. (Meg mások se.) Lehet, hogy tudat alatt ez nagyon bántott. Lehet. De én nem vagyok okos. Ez a baj. És én nem tudok hazudni…

Magyar Bálint Nemzeti Színház-beli főtitkár így ír: „Ma is szégyellem magam Uray Tivadar, Abonyi Géza, Pethes Sándor vagy Tímár József elbocsátásáért. Pedig nem én bocsátottam el őket, de ott voltam én is. Igaz, akinek lehetett, később elégtételt adtam. (S legtöbbjük ’felmondólevelébe’ belecsúsztattam azt a szépségflastromnak is kevés ’eddigi eredményes munkájáért köszönetet mondok’-szerű szöveget, amelyet Major szó nélkül tudomásul vett.)” - Magyar Bálint: Bukásra ítélt siker, Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, 2004. 

- Fogtam magam, és a fejemre tettem egy micisapkát, mert azt láttuk mindig, hogy a Lenin is ezt hordja. Forradalom? Hát legyen forradalom.

Évtizedekkel később így emlékezett vissza egy helyütt: „Engem bízott meg a színház forradalmi bizottsága, hogy hozzam el a híres-nevezetes, titokzatos káderlapokat. (Mindenki kíváncsi volt, mi van bennük.) Meg is tettem második férjemmel, a veszprémi adjunktussal, oldalán géppisztollyal. Olyan lázban voltam, mint egy kölyök.”
A Művelődési Minisztérium páncélszekrénye zárva volt, kiderült, hogy a kulcs a főiskolán, Both Bélánál, egykori, imádott tanáránál van. Odacitáltatta.
„Az a hatalmas medve megijedt, és akkorára zsugorodott a félelemtől, mint egy apró kis törpe. Oda óvakodott hozzám, és azt mondta nekem, a taknyosnak: tessék, kérem, a kulcs!”.
Miután kiszedtem a szekrényből a káderlapokat, az én szeretett tanárom remegve megkérdezte: mehetek, kérem szépen?. És én azt mondtam: parancsoljon, mehet!”
„A káderlapok egyébként tele voltak pletykával meg hülyeséggel”, nyilatkozta Bóta Gábornak. Ismét másutt: „Ez volt akkoriban a legnagyobb bűn: megtudni, hogy kiről mit írtak.”
- Egy percig nem gondoltam arra, hogy itt a legnagyobb bajok lehetnek; megölik a gyerekemet, vagy nem tudom én micsoda. Sajnos…

- Nem volt mese, november 4-én le kellett lépni. Major, később, soha nem engedett volna színpadra… - sóhajt mélyet Ferrari Violetta.

„Egy barátunk 6-án, vagy 7-én este feljött: reggel kilencig nyitva a határ, jöttök-e? Mentünk. Nekem vadonatúj Wartburgom volt, amit a Bástitól való válás után eladott pasaréti villánk árának feléből vettem. Szabó Sanyiék Kadettal jöttek velünk.”
- A bébim itthon maradt. Nem mertük magunkkal vinni, veszélyeknek kitenni. Soha nem felejtem el, édesanyám karjaiba tettem az alvó gyereket, s mondtam, hogy el kell indulnunk. Anyukám így szólt: „Mönjetek, mönjetek el innen!”. Odahajoltam az akkor alig három hónapos picurkámhoz, halljam, hogyan szuszog… S aztán elindultunk világgá! Én nem voltam politikai menekült... Tartottam volna a pofámat inkább, és lenne itt akkora tanyám, hogy nem igaz. De mindegy, így hozta az élet.
Megbántam nagyon, hogy bele kellett nekem ebbe menni. Minek? Hát ki kezdte el ezt a forradalmat? Ki? Biztos vagyok benne: föl lettek bujtva az emberek. Állandóan a Szabad Európa Rádiót hallgattuk, olyan volt, mint az Isten hangja Madáchnak Az ember tragédiájában. Ez az i-gaz-ság. (Szótagol.) Ez nem volt egy tiszta dolog, mert ezt nem lett volna szabad csinálni. Hát nem volt elég az első két világháború? Kellett ez, hogy a magyar nép megint így be legyen húzva? A magyar mindig rossz helyen állt, sajnos, mindig. Olyan buta, és nem tanul belőle az ég egy világon semmit. Itt vannak a tragédiák! Hát mi is történt azzal a nagy szabadsággal? Mi? Semmi. Ezt nyugodtan írjuk csak le. Nekem olyan kevés időm van már. Lőjenek fejbe, tessék, parancsoljanak! Az ember úgysem élhet örökké!

„Disszidál többek közt Szörényi Éva, Rajczy Lajos, Juhász József és Ferrari Violetta, aki Ruttkai távozása óta egyetlen várományosa volt a fiatal Bajor Gizi-szerepeknek. Ekkor megy el a színháztól Peti Sándor, és ekkor kezdődik az a folyamat, ami Sinkovits Imrét 1958-ban, Gobbi Hildát 1960-ban a József Attila Színházba viszi, és az a depresszió, ami Gellért Endrét 1960-ban a halálba kergeti. Visszaszerződése után egy évvel, ugyanazon az őszön Timár József is elmegy.” (Kocsis L. Mihály: Van itt valaki – Minerva, 1987)

- Itt hagytam két olyan szerepet, amit, Isten bizony, még ma is megsiratok. Annyira rám volt írva mind a kettő. Péterke megszületése után hat héttel mentem vissza dolgozni, összeszedtem magam, a pocim is kicsit lement. A salemi boszorkányokban először lehettem volna egy igazi kis gonosz, úgy vártam már egy ilyen kis szúrós gonoszra! Ugyanakkor, ugyanabban az időben próbáltuk A szecsuáni jóembert Törőcsik Marival; de nem jutottam el odáig, hogy vele színpadra lépjek. Néhányszor próbáltunk, azután kirobbant a forradalom. A darab szerint én dirigáltam volna, senki sem mert visszabeszélni. A Mari félős kislányt játszott, elindultam felé, mint kis boszorkány, megfogtam így (miközben mutatja, hogyan) a mellényét, és egy kézzel felemeltem: azt fogod csinálni, amit én mondok! Apróságok, de fantasztikus dolgok ezek!

Idézzük Darvas Ivánt (1925-2007), akit a legeurópaibb magyar színművésznek, rendezőnek tartott Gordon Zsuzsa (1929-2015; kétszeres Jászai-díjas, érdemes művész, egyébiránt Vilcsike legjobb barátnője): „Az igazán sordöntő elhatározásokat utólag persze könnyű racionális eszközökkel elemezni, boncolgatni, de az adott pillanatban valójában egészen más szinten dőlnek el a dolgok, nem az értelem vezérli olyankor cselekedeteinket. Mindenesetre tény, hogy maradtam, és tény, hogy végül is ez bizonyult életem talán legszerencsésebb döntésének”. (Lábjegyzetek – Európa Könyvkiadó, 2001)

                                                                                    Szenkovits Péter

Jelenetek 2 házasságból - Koltai Róbert rendezése a Weöres Sándor Színházban

Jeleneteket azt tudunk csinálni. Mindahányan. Nem-független. Még csak meg sem kell szólalnunk. Akkor is zajlik – a jég az élettengerünkön, nyáridőben is. Mélyben, magasban, középen? Nézőpont(y) kérdése.

Minden stimmel, minden tökéletes, mintapár, mint a hal. Ezek vajon hogy csinálják? Micsoda, hogy, szétmentek?
És mi? Velünk mi volt/van/lesz?
Hitestárs, oldalkocsi, hátizsák; s ki tudja, mennyi további leleményes népnyelvi variáció fejezi ki találóan a házasságot, mint olyat. Amire mindenki vágyik – valahol, vagy ha mégsem (lehet, hazudik), akkor olyan a viszonya vele, mint az emberiségnek (na, a hétből cirka úgy öt-hat milliárdnak) a focival (az összes férfinak meg a nőkkel): ért hozzá. Van róla véleménye. Többnyire vaskos. Felszínes meg közhelyes. Ámbár ha ki-ki alaposabban beleás(na) a témába (miért is – ne – tenné?), érintettség ide vagy oda, megtudja, hol lakik az Isten. Mert az emberpár motívumban (de szép!) minden, de minden benne rejtezik. Természet, genetika, biológia; társadalom, szociológia, pszichológia – hadd ne…!

 

Két egyfelvonásos komédiát teremtett a szombathelyi Weöres Sándor Színház Márkus Emília Termének játékterébe – Móricz Zsigmond művei alapján - B. Török Fruzsina s a színész-rendező Koltai Róbert. Az asszony beleszól „habkönnyű krimi-komédia a ’30-as évekből”, s a Rab oroszlán „keserédes tragikomédia”.

Mindkettő abszolút alkalmas arra, hogy megszólítsa a figyelőt/szemlélődőt: kispajtás(nő), nálatok odahaza hogyan is zajlik az élet? Nem igazán lehet sasszézva kitérni e nyílvessző (Ámor, hol vagy?) elől. Talán nem kellene fárasztani kinek-kinek saját (igaz, még csak el-elkezdődő) számadásával a nagyérdeműt…
Ami viszont nyomban világos: négy elementáris erejű színészi jelenlétet regisztrálhatunk. Varga Dóra (Ilonka) és Kálmánchelyi Zoltán (Imre, a bűnügyi újságíró) játéka nem, pontosabban: nem „csak” bravúros alakítás/megformálás/domborítás, a csudákat! Karnyújtásnyira tőlü(n)k/magunkkal lélegezhetünk, élhetünk velük, együtt. Más kor (ugyan már, hiszen az alapproblémák nem változtak – azok a harmincas évek; ja-ja, juj-juj!); de mi ők vagyunk, vagy ők mi, egy kutya. Ha a szín-játéknak van és lesz még létjogosultsága (van s lesz!), akkor mindezek miatt: él és éltet. Amíg a halál el nem választ bennünket (deszkapártiakat) egymástól...

 

Bálint Éva (Juluka) és Koltai Róbert (Vágrándy Aladár); miképpen lehet túlélni (egyáltalán: lehet-e?) azt, ha valamelyikünk olyan ostobán fölhergeli magát a másik vélt vagy valós mellék-vágya, elbizonytalanodása, még önmagának sem bevallott ki-kikacsintása, megingása, esetleg, huss, mi lenne ha… érzemény-suhogása miatt?
S aztán persze egy-egy kifakadás-zuhatagba vajon hány év/évtized el-, visszafojtott keserűség préselődhet(ett) bele? Nem is az a baj, hogy bármi esetleg megtörténhet(ne), hanem leginkább az, ami velünk, mi kettőnkkel  nem történt meg (legalábbis eddig még soha). Ember(pár)  legyen a talpán…
Bálint Éva és Koltai Róbert kettőse meg-megbirizgálja a bensőt. S olyan jó közben meg utána azt is nyugtázni: úgy látnak belénk, hogy miközben rávilágítanak a hiányosságainkra, mégsem pirítanak le bennünket (elegendőnek tartják, ha – majd – mi tesszük meg ezt magunkkal), de fölskiccelnek valami olyasfélét, hogy ne, csak azért se adjátok föl. 
Bizonyos jeleneteket persze nem lehet, nem fogtok, de ne is akarjatok megúszni; ám ha figyeltek földi s égi jelekre, no, meg legfőképpen egymásra, meglátjátok, rendbe jönnek a dolgaitok, lesznek még (Bródy/Illés/Koncz után szabadon), s lám, máris vannak szép napjaitok.

 

                                                             2015. október 12.

 

 

 

Száll a kakukk fészkére - Orlai Produkciós Iroda(OPI)/Belvárosi Színház

Rácsok. Kerítések. Korlátok. A legmasszívabbak odabent vannak, láthatatlanok. Szögesdrót-dömping. Gondoskodom róla, hogy hermetikusan elzárjam magamat magamtól is. Aláaknázom agyhártyámat/szívburkomat… Véletlenül se találkozhasson egyik gondolatom, érzésem a másikkal, énem az énemmel. Tudat, lélek meg szellem se osztódhasson tovább.
A kérdésfeltevést, a vitát már akkor lezárom, mielőtt elkezdeném. Létlényegem kasztrálását kipipálhatom, gond egy szál se, irány az időtlen idétlenség.
Így viszont: bármikor, bárhonnan fújjon is a szél, légkakas turbináim nem ismernek lehetetlent. Ez aztán a mindenkorhoz igazított (korszerű) bioenergia-termelési láz! Káros kibocsátás minimális. Na, ja!
Dalolva öncsonkító egyénektől – tőlünk – megtermékenyítés/megtermékenyülés immár soha nem várható?
Akkor hát mi végre is (lenne), újra meg újra próbálkozni? Ugyan már!
Vajon a McMurphyk, a Bromden törzsfők – időről-időre - miért is kísértik meg a lehetetlent?  Azt hiszik a balgák, hogy ők soha nem (lesznek) képesek, bármi történjék is, önmaguk önkéntes ivartalanítására?
Jól van, jó kutya. Csaholj csak. Te tényleg úgy véled, hogy most (vagy máskor) itt-ott tenmagad meg/avagy ezekkel/azokkal bármit/akármit is elérhetsz?  

Orlai Produkciós Iroda(OPI)/Belvárosi Színház Ken Kesey(regényíró)/Dale Wasserman(adaptáló)/Zöldi Gergely(átültető)/Znamenák István(organizátor): Száll a kakukk fészkére.

2015. október hatodika; 166 évvel ezelőtt – aradi vértanúk…
Az OPI sajtóbemutatójára igyekszem, útközben (a Dunántúlon) sms érkezését észlelem, de az üzenetre az előadás kezdete előtt tudok rápillantani. Dermedés: elhunyt Göncz Árpád (1922-2015).
Dupla gyásznap.
Kiszállok a kocsiból, kora esti csúcsforgalom. Emberek, tudjátok már? S ti, alkonyi fények? Villamos, busz, taxi: miért nem álltok le? Parkoló-pénzt (titokban, mert jóindulatú) váltó postásnő a Rákóczi út-Puskin utca (majdnem) találkozásánál: hölgyem…!? Az elmúlt huszonöt esztendő legemberibb államférfija ment el, aki szolgált népet, kontinenst, glóbuszt – McMurphy mert lenni vészkorszakban, embert csak azért is újjáépíteni akaró a második világégés után, forradalmár, majd a letiprás után eszmementő (Nagy Imre kéziratát külföldre csempésző), utóbb emiatt életfogytiglanit kapó… S aztán 1990-től 2000-ig a köztársaság elnökeként neki elhittük, hogy lebonthatók a bennünk, a közöttünk feszülő rácsok, kerítések, korlátok.
Ma már tudjuk…(?)

Száll a kakukk fészkére. Mi folyik bennem s itt? Mi lesz velünk?

Szabó Kimmel Tamás (Randle P. McMurphy), a jó életbe, ő is elhiteti, hogy nincs lehetetlen. Akkor sincs, amikor a kilátás(talanság)ok olyanok, amilyenek – éppen most. De hiszen „mindig ma van”. Önmagát megteremtő és szétosztó. Bődületes energiákat mozgósító, több dimenziót, síkot, réteget is értve mindezen.
Miképpen is állok én magammal? Szűkebb-tágabb körben: a többiekkel? Már megint ezeket feszegetik bennem; jaj, lassacskán az agyamra megy(ek)...
De vajon nem ezen múlik-e a világom/világunk sorsa?
Péterfy Bori (Rached főnővér) bomba jó. Kemény, mint a vasököl. Oda csap, ahová… – ismerős. Aztán amikor a már kiterített lázadó/forradalmár holt teste mellé (szinte odakéredzkedik) beigazítja magát a hordágyon, megsimogatja, átöleli, akkor talán (de ebben nem, ebben sem vagyok biztos, csak sejteni vélem) arra is rádöbbenhet(ünk), hogy valahol azért ő maga is érző lény. Lehetett valamikor. Hol, mikor, miért becstelenedett meg, hol/mikor/miért rontottuk el a „nővéreinket”, miképpen váltak sátáni szolgálóvá?
Befalazhatjuk magunkat, olykor (gyakran?) nincs is más mód/lehetőség; Bromden törzsfőnök, Kocsis Pál nagyon is tudja ezt. Ám egyszer csak – igaz inspirátorok/iránytűk kerestetnek! – nyitni kell. Nincs kecmec. Alig várjuk már.
Bővebben kéretik kinek-kinek tájékozódnia legelébb a belső faliújságján, aztán megtenni az első lépéseket a táguló világ(egyetem) felé. (Hogy ezt milyen gyerekjáték bepötyögni a laptopba…)

Jelmez Cselényi Nóra, díszlet Znamenák István/Szalai József. Hol kint, hol bent, hol így, hol úgy; jelentéshordozó minden apróság, nem picuri meg főleg. Klappol ez is, az is; passzentos minden.

Mindenki. Makranczi Zoltán (Dr. Spivey főorvosként) "beolvas" nekünk, miképpen ne legynük lekvárok/nyámnyilák!
A Belvárosi Színház ruhatár mellőli faláról – bocsánat e bevillanásért! – elcsakliztam/lecsippentettem volna az aznapi szereposztást, mert a „betegek” – közülük a legtöbb önkéntesen kivonuló/száműzött önmagából is – váltott szereposztásban „futnak”. Így nem pontosan tudom, kiket is láttam. Illetve tudom, „csak” a neveket nem. Ezer-ezer bocsánat! De, hogy ki lógna ki a sorból – a művészi alkotás rendjébe ki ne illene (illett volna) bele; ilyen (újfent) nem akadt.

Október hatodika – ebben a mostani kedd újra megerősített - nekem azt is jelenti, bármekkora is volt/lehet a fájdalom, a keserűség, a kilátástalanság, akkor sem volt/akkor sincs hiába!

A rácsokat, a kerítéseket, a korlátokat, a legmasszívabbakat is – kint s bent – előbb-utóbb…
Ugye?!

                                                                 2015. október 7-8.