Jeleneteket azt tudunk
csinálni. Mindahányan. Nem-független. Még csak meg sem kell szólalnunk. Akkor
is zajlik – a jég az élettengerünkön, nyáridőben is. Mélyben, magasban, középen?
Nézőpont(y) kérdése.
Minden stimmel, minden tökéletes,
mintapár, mint a hal. Ezek vajon hogy csinálják? Micsoda, hogy, szétmentek? És mi? Velünk mi volt/van/lesz?
Hitestárs, oldalkocsi, hátizsák; s ki tudja, mennyi további leleményes népnyelvi variáció fejezi ki találóan a házasságot, mint olyat. Amire mindenki vágyik – valahol, vagy ha mégsem (lehet, hazudik), akkor olyan a viszonya vele, mint az emberiségnek (na, a hétből cirka úgy öt-hat milliárdnak) a focival (az összes férfinak meg a nőkkel): ért hozzá. Van róla véleménye. Többnyire vaskos. Felszínes meg közhelyes. Ámbár ha ki-ki alaposabban beleás(na) a témába (miért is – ne – tenné?), érintettség ide vagy oda, megtudja, hol lakik az Isten. Mert az emberpár motívumban (de szép!) minden, de minden benne rejtezik. Természet, genetika, biológia; társadalom, szociológia, pszichológia – hadd ne…!
Két egyfelvonásos komédiát
teremtett a szombathelyi Weöres Sándor Színház Márkus Emília Termének
játékterébe – Móricz Zsigmond művei alapján - B. Török Fruzsina s a
színész-rendező Koltai Róbert. Az asszony beleszól „habkönnyű krimi-komédia a ’30-as
évekből”, s a Rab oroszlán „keserédes tragikomédia”.
Mindkettő abszolút alkalmas
arra, hogy megszólítsa a figyelőt/szemlélődőt: kispajtás(nő), nálatok odahaza
hogyan is zajlik az élet? Nem igazán lehet sasszézva kitérni e nyílvessző (Ámor,
hol vagy?) elől. Talán nem kellene fárasztani kinek-kinek saját (igaz, még csak
el-elkezdődő) számadásával a nagyérdeműt… Ami viszont nyomban világos: négy elementáris erejű színészi jelenlétet regisztrálhatunk. Varga Dóra (Ilonka) és Kálmánchelyi Zoltán (Imre, a bűnügyi újságíró) játéka nem, pontosabban: nem „csak” bravúros alakítás/megformálás/domborítás, a csudákat! Karnyújtásnyira tőlü(n)k/magunkkal lélegezhetünk, élhetünk velük, együtt. Más kor (ugyan már, hiszen az alapproblémák nem változtak – azok a harmincas évek; ja-ja, juj-juj!); de mi ők vagyunk, vagy ők mi, egy kutya. Ha a szín-játéknak van és lesz még létjogosultsága (van s lesz!), akkor mindezek miatt: él és éltet. Amíg a halál el nem választ bennünket (deszkapártiakat) egymástól...
S aztán persze egy-egy kifakadás-zuhatagba vajon hány év/évtized el-, visszafojtott keserűség préselődhet(ett) bele? Nem is az a baj, hogy bármi esetleg megtörténhet(ne), hanem leginkább az, ami velünk, mi kettőnkkel nem történt meg (legalábbis eddig még soha). Ember(pár) legyen a talpán…
Bálint Éva és Koltai Róbert kettőse meg-megbirizgálja a bensőt. S olyan jó közben meg utána azt is nyugtázni: úgy látnak belénk, hogy miközben rávilágítanak a hiányosságainkra, mégsem pirítanak le bennünket (elegendőnek tartják, ha – majd – mi tesszük meg ezt magunkkal), de fölskiccelnek valami olyasfélét, hogy ne, csak azért se adjátok föl.
Bizonyos jeleneteket persze nem lehet, nem fogtok, de ne is akarjatok megúszni; ám ha figyeltek földi s égi jelekre, no, meg legfőképpen egymásra, meglátjátok, rendbe jönnek a dolgaitok, lesznek még (Bródy/Illés/Koncz után szabadon), s lám, máris vannak szép napjaitok.
2015. október 12.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése