2018. szeptember 11., kedd

09/11: az ikertornyok tövében a tragédia idején - Perceken múlott Gordon Zsuzsa élete


www.alon.hu
2001. szeptember 11. New York, a World Trade Center földszintje, reggel háromnegyed kilenc. Gordon Zsuzsa színésznő a liftnél várakozik, amikor is becsapódik az első repülőgép. A csoport, amelynek tagjaként fél kilenckor kellett volna a Világkereskedelmi Központ tetejére feljutnia, már odafönt van. A művésznő néhány percet késett. Ennek köszönheti életét.

 

Gordon Zsuzsa kétszeres Jászai-díjas érdemes művész (1929-2015) vasi kötődésű is annak okán, hogy nagybátyja, Szöllősi Endre szobrászművész hagyatékának jelentős részét ő adományozta a Szombathelyi Képtárnak. 2001 szeptemberében immár negyedszer járt New York-ban, hogy ezúttal unokaöccsének mutassa meg a várost.

Szeptember tizedikén – alkalmi csoport tagjaiként – emeletes buszról fürkészték Manhattant, gyönyörködtek a csodás metropolisban, egyre azonban nem maradt már idő, jóllehet az is benne volt a jegy árában: felmenni a Világkereskedelmi Központ tetejére. Ezért a rendkívül segítőkész idegenvezető hölgy azt javasolta, kerítsenek erre sort másnap, azaz szeptember 11-én. Találkozzanak reggel fél kilenckor az ikerépület bejáratánál, hogy utóbb odafentről tekinthessenek szét.

Gordon Zsuzsa unokaöccse azonban elaludt, ezért nem érkeztek oda a megbeszélt időpontra. Mintegy tíz percet késtek, de a csoport többi – német, amerikai – tagja ekkor már odafönt volt. Míg ők ketten, másokkal együtt, várták a leérkező liftet, az egyik bejárati ajtónál levegőztek, s egyszer csak szörnyű hang sivított a fülükbe.

– Robbanó, csikorgó, sistergő hang volt. A második világháborúban, Budapest bombázásakor érzékeltem hasonlót – sóhajt nagyot a művésznő. – Abban a pillanatban azt éreztük, hogy menekülnünk kell. Futni, futni. A Hudson-folyó felé vettük az irányt, és szaladtunk, ahogyan csak bírtunk. De egyszer csak görcsöt kapott a lábam, lerogytam. Visszanéztem, lángokban állt az egyik torony, s jött New Jersey felől a második gép. Becsapódott. Lemerevedtünk. A legelső gondolatom az volt, hogy a csoport többi tagja odafönt van. Mi is ott lennénk, ha az István nem alszik el. Csak ültünk a földön, mintha valami mozifilmet néznénk. Aztán, mint földrengéskor, kártyavárként omlott le az egyik, majd a másik torony is. Szirénák búgtak, teljes volt a káosz. Pánikszerű hangulatban mentünk gyalog haza, a panziónkba. Ostromállapot volt. Másnap kellett volna Los Angelesbe utaznunk… A barátaim azt hitték, ott voltam a WTC tetején, hiszen tudják, korán kelő vagyok. Telefonálni nem lehetett, jóval később sikerült csak, akkor is szinte csodával határos módon. Egész nap ment a tévé, milliószor mutatták a szörnyű felvételeket, sokszor elmesélték a hozzátartozók, amikor az egyik eltérített – Los Angeles-i – gépről rádiótelefonon hazaszólt egy apuka, s elköszönt a feleségétől: „Szeretnék tőled, meg a gyerektől elbúcsúzni, mert meghalunk”.

– Amikor lementünk a városba, láttuk, az emberek szédelegnek. Állandósult a szirénahang, mentették azokat, akiket még lehetett. Minden be volt zárva. Rettenetesen nyomasztó volt New York. Füst, por mindenütt. Fekete volt az égbolt, mintha sűrű felhők ereszkedtek volna le. Pedig utóbb megtudtuk, hogy Manhattanen kívül amúgy derült volt az ég, sütött a nap.

Gordon Zsuzsát ma is fölzaklatja a szörnyű élmény felidézése: – Olyan volt az egész, mint egy rémálom. Sokáig nagyon rosszul aludtam. Attól a rémisztő hangtól jó ideig nem tudtam szabadulni. Életem egyik legmegrázóbb élménye volt 2001. szeptember 11. Soha nem fogom elfelejteni.

                                                                                                                            Szenkovits Péter

                                                                                     /Hidak egymáshoz című könyv – 2003/

2018. szeptember 9., vasárnap

A kérdőjelekből álló ember(iség) - Ibsen/Hnath Nórája: Kováts Adél - Kiugró évadnyitás a Belvárosi Színházban


Önmagunkkal nézet farkasszemet a színházi évad elején Kováts Adél, Bodnár Erika, Csankó Zoltán, László Lili a budapesti Belvárosi Színházban. Sikerszériát ígér Galgóczy Judit rendezése.

A krisztusi kor táján jár az amerikai Lucas Hnath, aki a saját kételyeit, kérdőjeleit kiáltja világgá, amikor a norvég Henrik Ibsen (1828-1906) Nóráját/Babaszobáját (1897) képzeli, gondolja, meséli tovább.
Az ő Nórája ezt és ezt cselekszi. Akárcsak Torvald-ja. Anne Marie-dadusa. És Emmy nagykislánya, akit két fivérével – és az apjukkal meg a dadájukkal - hagyott magukra Nóra. Másfél évtizede.
Nóra anyukának/feleségnek a maga szemszögéből akár igaza is lehetett. De miféle igazság az, ami mások – a családom – cserbenhagyásával jár?  Egyáltalán szabad-e az igazságosztást kizárólag saját hatáskörbe vonni? Rám szabni?
Nóra haza(?)látogat.

Az Orlai Produkciós Iroda a Szentendrei Teátrummal közösen vitte színre Lucas Hnath Nóra II. című „létpanorámáját”, Galgóczy Judit rendezésében, a budapesti Belvárosi Színházban (Károly körút). A napokban tartották a fővárosi premiert; nyáron néhányszor már látható volt Szentendrén e magyarországi ősbemutató. Kovács Adéllal, Bodnár Erikával, Csankó Zoltánnal, László Lilivel. A producer Orlai Tibor.

Kováts Adél Nórája a kérdőjelekből álló ember. A végtelen és nagyon is véges/korlátolt énem. Csankó Zoltán Torvald-ja is. Bodnár Erika dadája úgyszintén. László Lili gyermek-lánya dettó.
Négy rendkívüli, szikrakő-színjátékossal szövetkezett Galgóczy Judit gyújtómester. Hevül is rendesen testem, lelkem, szellemem. Hogy aztán időnként néhány szemcseppem gőzként csapjon föl a légbe. Katarzisnak szokás nevezni az ilyet. Utólag (talán) boldogságnak.
Juhász Katalin kibillent (játszó)tere és a csaknem folyamatos árnyék(om) a falon a bizonytalanságomat jelezheti; semmi és senki nem, vagy nem úgy olyan, ahogyan azt hinni, érezni, gondolni, látni vél/t/em.
Én magam pláne nem.
Szakács Györgyi mai s egyben kortalan, „sűrű”, nehéz jelmeze arra utalhat, hogy látszólag játszi könnyedén elbírok a terhekkel, ám a valóságban az esendőség mintapéldánya vagyok. A saját – meg a hét és fél milliárd bolygólakóhoz hasonló – kérdőjeleimmel, kételyeimmel.
De hát akkor hol, hogyan keresendő, s miképpen lenne meglelhető a közös nevező?

A kérdőjelözönre az ifjú, tiszta, őszinte, nyitott, és szolidáris meg irgalmas Emmy kapiskálja az érvényes válaszokat.
Az ő korosztályának a küldetése: a megváltás(om).
A Belvárosi Színházban a közönség/közösség szűnni nem akaró tapsa – közte a saját tenyér-csattogásom - arról is szólhat, hogy itt az ideje kilépnem az igazságosztó, a tutit mindig megmondó szerepkörből.

                                         2018. szeptember első hetében

2018. augusztus 21., kedd

Szerethető (ez) a Szerelmi üzletek - A Weöres Sándor Színház sikeres a szombathelyi Megyeháza udvarán is

 
www.alon.hu
Szerethető a Szerelmi üzletek, a Weöres Sándor Színház társulatának (pontosabban a csapat egy részének) nyárvégi játéka a szombathelyi Megyeháza udvarán, Valló Péter ezúttal is precíz rendezésében.

Több szempontból is szívet melengető Le Sage („löszázs”; 1668-1747, francia novellista, drámaíró) komédiájának, szerintem inkább: burleszkjének színre vitele. Elsősorban nem is azért, mert leleplezi a zavaros pénzügyek, még inkább a beteg lelkületű kis- és nagystílű szélhámosok napjainkban is (hajaj, de mennyire!) fénykorát élő világát. Hanem azért (is), mert lehetőséget ad arra, hogy nyugtázzuk: a WSSZ művészei komédiában, vagy ha úgy tetszik abszurdban/groteszkben sem ismernek tréfát.

Remek figura-skiccelők: honnan is jön az illető, s az egymáshoz való viszony(ok) érzékeltetésére is futja energiájukból. Fifikás – apró, aranyos, mókás – ötletekre szintúgy. Meglehet, a legprofánabb jelző minderre egyetlen szó: profizmus.

Boldogság regisztrálni szintúgy, hogy egy csapásra beilleszkedett a társulatba Antal D. Csaba (1983, erdélyi magyar színművész). Nem ígéret, jeles deszkaművész. Aki Szombathelyen tulajdonképpen egy ügyes, agyafúrt népfiú szerepében debütál. Finesz inasa még azt a lehetőséget is előre vetíti – nyilván Valló Péter „karmesteri pálcájának” is köszönhetően -, hogy ő benne talán-talán még maradt valamicske tisztesség-csira. A nép alulról induló, legbelül azért (tényleg higgyünk benne!) romlatlan fia képes lehet  megváltani országot-világot, feltéve, ha segítséget kap azoktól, akiket még sem pénz, sem hatalom, sem bamba bulvár, sem fals propaganda nem tett agy-halottá. Alberti Zsófi káprázatos szobalányként. Az ő Lizettjén sok múlik, mennyire/mennyiben segíti a most még inast/titkárt-mindenest – élete társát - abban, hogy teljesíthesse lét-küldetését.

Nagy Cili (bárónő) gyönyörű; fantasztikus! Németh Judit (Trezorné) sűrítőművész: pillanatok alatt képes világo(ka)t elénk tárni. Bezerédi Zoltán (Trezor uram) nagy formátumú színjátékos. De jó, hogy haza-haza jár hozzánk! Jordán Tamás, Kálmánchelyi Zoltán, Orosz Róbert is meghatározó árnyalatai a palettának; színgyúrók a legjavából. Duró Győző átdolgozó/dramaturg, Benedek Mari jelmeztervező nélkülözhetetlen „adaléka” a sikernek.

Igen-igen szerethető (ez) a Szerelmi üzletek!

 
                2018. augusztus 21., kedd – Málta

 

 

 

2018. augusztus 14., kedd

A gürcölőket állva hagyták - Németh Mihály (1926-2018)

 
Tízezrek Németh Miskájára – Németh Mihály sárvári szobrászművészre – Magamnak dünnyögök című, 2014-ben megjelent könyvének néhány reflexiójával emlékezünk. Illetve csudákat: hiszen itt van velünk! Hitet, erőt ad. Példát mutat.  

 
„Nem lennék annyira felháborodva, ha a mai autótolvajok legalább Rózsa Sándor szintjét súrolnák. Ez utóbbiak soha nem vitték el a szegény ember tehenét. – Ma sajnos a gazdag lop a szegénytől. A legrafináltabb formában a törvénycsinálók űzik e mesterséget, amikor a pőrére fosztott országot nyúlják le…”

„Az igazi rendszerváltás csak úgy lett volna sikeres, ha az ember is megváltozik. – Sajnos egy bizonyos ’karrierista’ réteg fejest ugrott az új, törvényesített lehetőségekbe, és a korábbi gürcölőket állva hagyta. Erről szól a történet. A sok párt, megannyi átverés. Mindegyik csak egyet akar: a másik elkaszált tetemére állni, hogy magasabb legyen…”

„Nem csak evés közben jön meg az étvágy, hanem koplalás közben is… Ez utóbbit nem nagyon szeretik a politikusok, mert ilyenkor rendszerint már baj van…”

„Szánalmasak azok az öregedő politikusok, akik a keresztényi toleranciát a saját szervezetükön belül sem tudták gyakorolni, és a szétzilált pártjukból kihullva egy másik frakcióba ültek. ’Mintha pontenciájuk után vánszorognának’…”

„A jövő századok még az emlékeit is megtiporják a jelenkor embereinek. Tanult és tanulatlan vízfejek hamis jelszavakkal, meggyalázott és átértelmezett igékkel vezetik a népet. Csak a pénz és a profit számít, s az érvelések kizárólag gyűlöletből és irigységből táplálkoznak. Csak a pojácák és a ripacsok tudnak így gyűlölködni, mint a kortárs politikusok és állami vezetők. Szeretet és méltányosság gyakorlására ma már csak a szegények, a meggyalázottak és a becsapottak képesek…”

„Művészeti kritikát csak Lyka Károly és Rabinovszky szintjén szabadna írni, ahol a morális tartás biztosíték, hogy nem állnak kétes értékű művek mellé karónak. A káosz fő oka, hogy sokan odaállnak. Delacroix kifakadásának is ez volt az oka, miszerint a művészetről csak ecsettel a kézben szabadna beszélni.”

„A sznob úgy születik, hogy hazudik. Úgy tesz, mintha értené a nagy semmit. Ez a könnyű műfaj! Képzőművészeti kritika, amelynek hitele lenne, nincs többé. Pedig nem kell hozzá más, csak egy kis ízlés, némi jártasság a művészettörténetben és egyenes gerinc.”

„Bármilyen teljesítményt hitelesíteni lehet egy Állami Díjjal?”

„Az első igazi élményemet a rendszerváltás után egy fiatal szombathelyi újságíró szolgáltatta, aki ünneplő írását egy kisvárosról nem a helyi hatalmasságok óhajaihoz igazította, hanem úgy írta azt meg, ahogyan a valóságban látta. Repültek is feléje a furkósbotok minden irányból. - Az elmúlt évtizedekben azokból a kidíszített, agyoncukrozott ünnepi tortákból sütöttek éppen eleget, de nem ette meg senki. (Csak úgy csináltak, mintha ennék.) A nagy gyomorrontást így sem tudtuk elkerülni. – A szombathelyi újságíró egy szolidabb, de ehető süteményt tett az asztalra. Ezt kellene végre fogyasztani! Egészségünkre!”

„Az Isten keresése a legszebb evilági tevékenységünk, ha nem kötjük össze a földi javakkal, pénzzel, pártokkal.”

„Ahogy vénülök, utolérnek a közhelyek… Mostanában azon sopánkodom, hogy miért csak ma kellett rájönnöm arra, hogy tizenöt éves koromban voltam a legboldogabb. Azóta is annak a bizonyos ’kék madárnak’ a keresése tölti ki minden időmet…”
                 /Németh Mihály – életszobrászművész/
 
                                   2018. augusztus 14.  

2018. augusztus 11., szombat

A veszettség ellenszere a civil társadalom - Kerényi Imre (1943-2018)

 
A 75 éves korában ma elhunyt Kerényi Imre rendezőre a vele 1992-ben, Vasváron készült interjú - teljes, szó szerinti - közlésével emlékezünk. A fenti (fő)című írás a Magyar Színész újságban látott napvilágot. S megtalálható az ugyancsak Magyar Színész című, 1999-es kiadású könyvben.

 

Csíksomlyói passió, Magyar Elektra, István, a király kőszínházi változata – mindhárom Kerényi Imre (49 éves) rendező nevéhez fűződik, aki most a Madách Színház igazgatója. Ő volt az osztályfőnöke annak a legendás hírű színművészeti főiskolás csapatnak, amelynek tagja volt Funtek Frigyes, Hirtling István, Mácsai Pál.
Az utóbbi öt évben nem „csupán” rendezőként találkozunk a nevével. Időnként elindul a tolla, ha úgy érzi, a polgárok érdekében politizálnia kell. Tüntet, fölolvas – de nem verekszik, nem rekeszt ki. Jól érzi magát a saját bőrében, s hiszi: remek ország lesz Magyarország.


- Ön a Charta-tüntetésen azt mondta, hogy „az eredendő bűn az első lakiteleki találkozón történt, ahova nem hívtak meg bizonyos ellenzéki csoportosulásokat, ott hasíttatott kettőbe az egy”.

- Azt próbáltam megfogalmazni, hogy mesterséges ék veretett a különböző indíttatású emberek közé. Ez, szerintem, nagy hiba volt. A rendszerváltást Magyarországon pár ezer ember csinálta, 1987-ben nem szabadott volna szétvágni kettőbe. Én így látom.

- Lakitelek az oka mindennek?

- Onnantól kezdve a dramaturgia szabályai szerint alakultak a dolgok. Ha az ember egy nagy fát el akar vágni, de nem bír vele, akkor bele kell verni egy vaséket. Kicsit kopogtatni kell, majd mellé verni másik éket, innen-onnan ütögetni, s aztán egyszer csak elhasad. Ez egy folyamat. Különböző állomásai voltak. Nem azt mondom, hogy Lakitelken kezdődött, sajnos évszázados hagyománya van ennek az ékverésnek és meghasadásnak. Történelmünkből tudjuk, a magyarok állandóan széthúztak. Például az erdélyi fejedelemnek ez volt az érdeke, a vasvári várúrnak emez, a szombathelyi püspöknek megint más. Itt konszenzust létrehozni mindig is rendkívüli pillanat volt, a csoda pillanata. De azért nagyon sokszor erre is volt példa. Nagyon jó lett volna, ha ez a rendszerváltás úgy történik, hogy a pozitív példák számát szaporítja, nem pedig azt a régi reflexet, hogy széthúzunk, ahányan vagyunk, annyifelé. Most nem annyifelé húztunk, hanem alapvetően kétfelé. És ez nagyon rossz. Ennek a levét isszuk valamennyien. Regisztrálni kell azt a tünetet, hogy nyugtalanság van az országban, s addig kell mozgatni a politikai rostát, amíg mindazok az emberek ki nem esnek belőle, akik személy szerint „garantálják” ennek a széthúzásnak a létét. Akár eszmeileg, akár mint politikai gyakorlat. Azt gondolom, Magyarországon nagyon egészséges és tehetséges nép él. Remélem, hogy azoktól az emberektől, akik minket szét akarnak választani, tényleg sikerül megszabadulni.

- Hogyan?

- A politika eszközeivel. Úgy, hogy Vasváron összejön tíz ember, Győrben ötven, a Kossuth téren százezer. Ennek is megvan a „technológiája”, mégpedig kettő van. Az egyik a civil társadalom, a másik a jólét. A civil társadalom védje meg magát a veszett emberektől, adjon jeleket, s akkor a veszett emberek meg fognak ijedni, zavarodni. Ha kihúzódnak alóluk a tömegek, civil állampolgárok, akik azt mondják: nem érdekeltek, nem akarunk arra menni. És akkor a veszettek elszigetelődnek, a helyükre kerülnek, a saját kicsiségükkel kerülnek szembe. Én ebben bízom, s abban, hogy a hallgatag többség abszolúte nem akarja se azt, hogy az SZDSZ pártdiktatúrája, se azt, hogy az MDF pártdiktatúrája legyen. Mindenféle szélsőséges csapattal szemben ez a nagy hallgatag többség előbb-utóbb fölveszi a harcot. Nem úgy, hogy mindennap kimegy az utcára, hanem a passzivitásával, például a politikától való elfordulásával. A nem szavazatával, a gondolataival. A szélsőségesek mindent megtesznek azért, hogy megszólítsák a magyar népet, de ha a magyar nép nem hagyja magát megszólítani, józan, nyitott, akkor ezek egyszerre csak ott maradnak a maguk kicsiségével. Mindjárt választás van, másfél év. Először még nem tudtuk, hogy kell választani, kit kell választani. Nagyon jó, amit most látunk a parlamenti, politikai ingyen-cirkuszban, mert valamennyien meg fogjuk gondolni, hogy szavazunk-e. Én, mint MDF-alapító tag, amennyiben a szélsőséges vonal erősödne, természetesen nem fogok az MDF-re szavazni. Családomat, barátaimat is befolyásolni fogom, hogy ellenük dolgozzanak, mert nem értek, nem érthetek egyet a szélsőséges eszmékkel. Tehát mondjuk nem csak az én egyes szavazatom van, vagy a te szavazatod, hanem a feleségedé, meg a testvéredé… És egyszerre ott van a civil társadalomnak az ítélete. A szélsőségeket ezen az ítéleten kell lemérni. Én így gondolom.
A másik „technológiai” elem: a jólét. Mert abban a pillanatban, hogy többet törődünk a meggazdagodással és a nyugalommal, az építéssel, akkor a szétválasztók és a szélsőségesek is, meg a dolgaik kezdenek lesüppedni a mocsárba. Gazdálkodni kell, törvénykezni, termelni, hagymát kell ültetni, szőlőt nevelni, gyereket… A rendszerváltás egyik fő célkitűzése, hogy kicsit közelítsünk egy burgenlandi paraszt életszínvonalához. Ne lekörözzük, de legalább kicsit kezdjünk el afelé haladni.

- A Charta-tüntetésen azt is mondta: „Amióta mint MDF-alapító tag, állampolgár és családapa  Csurka István ellen szóltam, ellenfeleim zsidóként gyaláznak, mégis köszönetet mondok az író-politikusnak és híveinek a szitokért, mert megtanulhattam, mit jelent az ő országukban kirekesztettnek lenni, s a megrázó élmény után noha családi, vallási és politikai pedigrém az ő szempontjaik szerint is hibátlan, Furmann Imrével együtt emelt fővel vallom: velük szemben ha kell, cigány vagyok, ha kell, nemzetietlen vagyok, ha kell, zsidó vagyok.” Lelkileg hogyan viseli, hogy a barátokból ellenfelek lettek, hogy nincsenek, vagy alig-alig vannak közös pontok, s nincs, vagy csak egyszer-egyszer adatik meg tisztességes kézfogás?

- Nem könnyen. Nagyon sok barátom meghülyült. A politika veszedelmes dolog. Kicseréli az emberi személyiséget, azoknak az embereknek a személyiségét, akik erre alkalmatlanok. Nem olyan ember a hatalom birtokában, mint a birtoklása nélkül. Ez annyit jelent: ő nem felkent ember. Tehát nekünk meg kell fosztanunk őt a hatalomtól. Nagyon sok barátomnak, akikkel együtt sok mindent csináltunk, eltorzult a tudata. Nem való nekik a hatalom, tehát közülük egyik se legyen a Mátyás király. És a polgármester se. Most kiderül, ki az, akinek nem szabad lenni. Az még nem derült ki, hogy kinek kell lenni.

- Színházvezetőként milyen volt a közérzete öt évvel ezelőtt, s mennyiben változott az óta?

 - Akkor jó volt, mert lehetett a színházzal politizálni az oroszok ellen. Minden európai kolléga irigyelte, hogy mi a művészetben tudunk harcolni egy nagyhatalom ellen. Akkor minden munkánk arra irányult, hogy üzenjünk a hatalomnak. Kikérjük magunknak, hogy mi egy derék nép vagyunk, és nem egy szovjet köztársaság. Az boldog periódus volt, amikor érezte az ember, saját munkájával valamilyen módon részt vesz egy hatalmas piramis lebontásában. Most? Ma sokkal komplikáltabb. Ma az a célom, hogy a színházból kiirtsam a politikát. Úgyhogy én most szórakoztató színházat csinálok. Azt szeretném, ha a kedd meg a szerda jobb lenne.

                      Szenkovits Péter
                      Magyar Színész,1992
                      Magyar Színész könyv,1999