Jelenetek 2 házasságból - Koltai Róbert rendezése a Weöres Sándor Színházban

Jeleneteket azt tudunk csinálni. Mindahányan. Nem-független. Még csak meg sem kell szólalnunk. Akkor is zajlik – a jég az élettengerünkön, nyáridőben is. Mélyben, magasban, középen? Nézőpont(y) kérdése.

Minden stimmel, minden tökéletes, mintapár, mint a hal. Ezek vajon hogy csinálják? Micsoda, hogy, szétmentek?
És mi? Velünk mi volt/van/lesz?
Hitestárs, oldalkocsi, hátizsák; s ki tudja, mennyi további leleményes népnyelvi variáció fejezi ki találóan a házasságot, mint olyat. Amire mindenki vágyik – valahol, vagy ha mégsem (lehet, hazudik), akkor olyan a viszonya vele, mint az emberiségnek (na, a hétből cirka úgy öt-hat milliárdnak) a focival (az összes férfinak meg a nőkkel): ért hozzá. Van róla véleménye. Többnyire vaskos. Felszínes meg közhelyes. Ámbár ha ki-ki alaposabban beleás(na) a témába (miért is – ne – tenné?), érintettség ide vagy oda, megtudja, hol lakik az Isten. Mert az emberpár motívumban (de szép!) minden, de minden benne rejtezik. Természet, genetika, biológia; társadalom, szociológia, pszichológia – hadd ne…!

 

Két egyfelvonásos komédiát teremtett a szombathelyi Weöres Sándor Színház Márkus Emília Termének játékterébe – Móricz Zsigmond művei alapján - B. Török Fruzsina s a színész-rendező Koltai Róbert. Az asszony beleszól „habkönnyű krimi-komédia a ’30-as évekből”, s a Rab oroszlán „keserédes tragikomédia”.

Mindkettő abszolút alkalmas arra, hogy megszólítsa a figyelőt/szemlélődőt: kispajtás(nő), nálatok odahaza hogyan is zajlik az élet? Nem igazán lehet sasszézva kitérni e nyílvessző (Ámor, hol vagy?) elől. Talán nem kellene fárasztani kinek-kinek saját (igaz, még csak el-elkezdődő) számadásával a nagyérdeműt…
Ami viszont nyomban világos: négy elementáris erejű színészi jelenlétet regisztrálhatunk. Varga Dóra (Ilonka) és Kálmánchelyi Zoltán (Imre, a bűnügyi újságíró) játéka nem, pontosabban: nem „csak” bravúros alakítás/megformálás/domborítás, a csudákat! Karnyújtásnyira tőlü(n)k/magunkkal lélegezhetünk, élhetünk velük, együtt. Más kor (ugyan már, hiszen az alapproblémák nem változtak – azok a harmincas évek; ja-ja, juj-juj!); de mi ők vagyunk, vagy ők mi, egy kutya. Ha a szín-játéknak van és lesz még létjogosultsága (van s lesz!), akkor mindezek miatt: él és éltet. Amíg a halál el nem választ bennünket (deszkapártiakat) egymástól...

 

Bálint Éva (Juluka) és Koltai Róbert (Vágrándy Aladár); miképpen lehet túlélni (egyáltalán: lehet-e?) azt, ha valamelyikünk olyan ostobán fölhergeli magát a másik vélt vagy valós mellék-vágya, elbizonytalanodása, még önmagának sem bevallott ki-kikacsintása, megingása, esetleg, huss, mi lenne ha… érzemény-suhogása miatt?
S aztán persze egy-egy kifakadás-zuhatagba vajon hány év/évtized el-, visszafojtott keserűség préselődhet(ett) bele? Nem is az a baj, hogy bármi esetleg megtörténhet(ne), hanem leginkább az, ami velünk, mi kettőnkkel  nem történt meg (legalábbis eddig még soha). Ember(pár)  legyen a talpán…
Bálint Éva és Koltai Róbert kettőse meg-megbirizgálja a bensőt. S olyan jó közben meg utána azt is nyugtázni: úgy látnak belénk, hogy miközben rávilágítanak a hiányosságainkra, mégsem pirítanak le bennünket (elegendőnek tartják, ha – majd – mi tesszük meg ezt magunkkal), de fölskiccelnek valami olyasfélét, hogy ne, csak azért se adjátok föl. 
Bizonyos jeleneteket persze nem lehet, nem fogtok, de ne is akarjatok megúszni; ám ha figyeltek földi s égi jelekre, no, meg legfőképpen egymásra, meglátjátok, rendbe jönnek a dolgaitok, lesznek még (Bródy/Illés/Koncz után szabadon), s lám, máris vannak szép napjaitok.

 

                                                             2015. október 12.

 

 

 

Száll a kakukk fészkére - Orlai Produkciós Iroda(OPI)/Belvárosi Színház

Rácsok. Kerítések. Korlátok. A legmasszívabbak odabent vannak, láthatatlanok. Szögesdrót-dömping. Gondoskodom róla, hogy hermetikusan elzárjam magamat magamtól is. Aláaknázom agyhártyámat/szívburkomat… Véletlenül se találkozhasson egyik gondolatom, érzésem a másikkal, énem az énemmel. Tudat, lélek meg szellem se osztódhasson tovább.
A kérdésfeltevést, a vitát már akkor lezárom, mielőtt elkezdeném. Létlényegem kasztrálását kipipálhatom, gond egy szál se, irány az időtlen idétlenség.
Így viszont: bármikor, bárhonnan fújjon is a szél, légkakas turbináim nem ismernek lehetetlent. Ez aztán a mindenkorhoz igazított (korszerű) bioenergia-termelési láz! Káros kibocsátás minimális. Na, ja!
Dalolva öncsonkító egyénektől – tőlünk – megtermékenyítés/megtermékenyülés immár soha nem várható?
Akkor hát mi végre is (lenne), újra meg újra próbálkozni? Ugyan már!
Vajon a McMurphyk, a Bromden törzsfők – időről-időre - miért is kísértik meg a lehetetlent?  Azt hiszik a balgák, hogy ők soha nem (lesznek) képesek, bármi történjék is, önmaguk önkéntes ivartalanítására?
Jól van, jó kutya. Csaholj csak. Te tényleg úgy véled, hogy most (vagy máskor) itt-ott tenmagad meg/avagy ezekkel/azokkal bármit/akármit is elérhetsz?  

Orlai Produkciós Iroda(OPI)/Belvárosi Színház Ken Kesey(regényíró)/Dale Wasserman(adaptáló)/Zöldi Gergely(átültető)/Znamenák István(organizátor): Száll a kakukk fészkére.

2015. október hatodika; 166 évvel ezelőtt – aradi vértanúk…
Az OPI sajtóbemutatójára igyekszem, útközben (a Dunántúlon) sms érkezését észlelem, de az üzenetre az előadás kezdete előtt tudok rápillantani. Dermedés: elhunyt Göncz Árpád (1922-2015).
Dupla gyásznap.
Kiszállok a kocsiból, kora esti csúcsforgalom. Emberek, tudjátok már? S ti, alkonyi fények? Villamos, busz, taxi: miért nem álltok le? Parkoló-pénzt (titokban, mert jóindulatú) váltó postásnő a Rákóczi út-Puskin utca (majdnem) találkozásánál: hölgyem…!? Az elmúlt huszonöt esztendő legemberibb államférfija ment el, aki szolgált népet, kontinenst, glóbuszt – McMurphy mert lenni vészkorszakban, embert csak azért is újjáépíteni akaró a második világégés után, forradalmár, majd a letiprás után eszmementő (Nagy Imre kéziratát külföldre csempésző), utóbb emiatt életfogytiglanit kapó… S aztán 1990-től 2000-ig a köztársaság elnökeként neki elhittük, hogy lebonthatók a bennünk, a közöttünk feszülő rácsok, kerítések, korlátok.
Ma már tudjuk…(?)

Száll a kakukk fészkére. Mi folyik bennem s itt? Mi lesz velünk?

Szabó Kimmel Tamás (Randle P. McMurphy), a jó életbe, ő is elhiteti, hogy nincs lehetetlen. Akkor sincs, amikor a kilátás(talanság)ok olyanok, amilyenek – éppen most. De hiszen „mindig ma van”. Önmagát megteremtő és szétosztó. Bődületes energiákat mozgósító, több dimenziót, síkot, réteget is értve mindezen.
Miképpen is állok én magammal? Szűkebb-tágabb körben: a többiekkel? Már megint ezeket feszegetik bennem; jaj, lassacskán az agyamra megy(ek)...
De vajon nem ezen múlik-e a világom/világunk sorsa?
Péterfy Bori (Rached főnővér) bomba jó. Kemény, mint a vasököl. Oda csap, ahová… – ismerős. Aztán amikor a már kiterített lázadó/forradalmár holt teste mellé (szinte odakéredzkedik) beigazítja magát a hordágyon, megsimogatja, átöleli, akkor talán (de ebben nem, ebben sem vagyok biztos, csak sejteni vélem) arra is rádöbbenhet(ünk), hogy valahol azért ő maga is érző lény. Lehetett valamikor. Hol, mikor, miért becstelenedett meg, hol/mikor/miért rontottuk el a „nővéreinket”, miképpen váltak sátáni szolgálóvá?
Befalazhatjuk magunkat, olykor (gyakran?) nincs is más mód/lehetőség; Bromden törzsfőnök, Kocsis Pál nagyon is tudja ezt. Ám egyszer csak – igaz inspirátorok/iránytűk kerestetnek! – nyitni kell. Nincs kecmec. Alig várjuk már.
Bővebben kéretik kinek-kinek tájékozódnia legelébb a belső faliújságján, aztán megtenni az első lépéseket a táguló világ(egyetem) felé. (Hogy ezt milyen gyerekjáték bepötyögni a laptopba…)

Jelmez Cselényi Nóra, díszlet Znamenák István/Szalai József. Hol kint, hol bent, hol így, hol úgy; jelentéshordozó minden apróság, nem picuri meg főleg. Klappol ez is, az is; passzentos minden.

Mindenki. Makranczi Zoltán (Dr. Spivey főorvosként) "beolvas" nekünk, miképpen ne legynük lekvárok/nyámnyilák!
A Belvárosi Színház ruhatár mellőli faláról – bocsánat e bevillanásért! – elcsakliztam/lecsippentettem volna az aznapi szereposztást, mert a „betegek” – közülük a legtöbb önkéntesen kivonuló/száműzött önmagából is – váltott szereposztásban „futnak”. Így nem pontosan tudom, kiket is láttam. Illetve tudom, „csak” a neveket nem. Ezer-ezer bocsánat! De, hogy ki lógna ki a sorból – a művészi alkotás rendjébe ki ne illene (illett volna) bele; ilyen (újfent) nem akadt.

Október hatodika – ebben a mostani kedd újra megerősített - nekem azt is jelenti, bármekkora is volt/lehet a fájdalom, a keserűség, a kilátástalanság, akkor sem volt/akkor sincs hiába!

A rácsokat, a kerítéseket, a korlátokat, a legmasszívabbakat is – kint s bent – előbb-utóbb…
Ugye?!

                                                                 2015. október 7-8.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Játsszuk újra, emberek! - Weöres Sándor Színház: Játszd újra, Sam!

Életfelvevőnk fókuszában ki is áll(hat)na többnyire, mint saját magunk. Pereg a film(ünk). A valóságos meg a képzeletbeli/álomszerű, vágyakkal teli. A vetítőnkben aztán nem is kevésszer nagy a keveredés, az összevisszaság. Nem mindig tudjuk, nem is akarjuk eldönteni, mikor, melyik forog. S előre, vissza. Most állítsuk le ezt a jelenetet! Itt. Nem, kicsit korábban. Szakad a celluloid, töröl a masinamemória, avagy csak úgy tűnik?

Epizodisták főszereplővé avanzsálnak a mozinkban, mert ezt szeretnénk, s amikor pedig nem, akkor is (éppen) lejátszhatnak bennünket. Ha kedvünkre van, ha nincs. E nagy földi kaland persze ennél jóval egyszerűbb, máskor meg tényleg belegabalyodunk ebbe az egészbe, a körénk így-úgy szövődő (snitt)háló/zato/kba. Ember legyen a talpán…

A Weöres Sándor Színház legújabb bemutatója, Woody Allentől a Játszd újra, Sam! a színünk és a fonákunk. Hogy a csudába lát belénk ennyire ez a krapek, mármint WA, aki egyébként nyolcvan esztendős lesz idén (december elsején), mint a mi Törőcsik Marink (ő november huszonharmadikán), akinél sokoldalúbb, mélyebb, érzőbb kortárs színésznő alig-alig akad e bolygón (mi ne tudnánk?), s ez még akkor is evidencia, ha kevesebben ismerik e labdacson – mit mulasztanak ezzel!!! -, mint WA-t. S ha már a kornál tartunk: Görög László (Allen Felix) meg ötvenkettő lesz februárban (ha már olyan igen precízek akarunk lenni /nem akarunk/: harmadikán). Nem láttam a Szamba (1996) óta, bár hallottam felőle, jókat; akképpen ágyazódott belém, hogy fajsúlyossá vált, megérett, mint a nemes borok.

Hát, most kortyint/ott/unk belőle, és – nem csalatkoztunk, sőt! Te jó ég, de klassz lett! Pontosabban semmi különöset nem mutat ebben a romantikus vígjátékban Görög László, „csak” belesűríti az életünket a fickójáéba (utoljára életkorról: negyvennégy éves a krapek, némi „föllel”), fikcióiba szintúgy, és, ne kerteljünk: ez azért pofátlanság. Hogy jön ő ehhez? Mit kavar be nekünk/nálunk? Mi köze hozzánk? Mi meg ahelyett, hogy a friss(?) eseményeken kérődznénk – például menekültügy(eink) és az ENSZ meg az Európai Unió; átverte az egész világot a VW – ezen a fránya „dinnyénken” (ismerős /i/gazság) az is gyanús, ami/aki nem gyanús; hja, hogy ráadásul vizet (még hozzá sósat) találtak a Marson, szedhetjük a sátorfát, mert hamarosan áttehetjük, mármint áttehetik a kivételezettek a székhelyü(n)ket a vörös planétára(?); az sem kizárt, hogy napokon belül új magyar fizikai Nobel-díjasunk lesz az atomok milliárdnyinál még kisebb részecskéinek kibogarászásáért… -, szóval mindezek helyett kénytelenek vagyunk önmagunkon rágódni.
Görög László – Woody Allen meg Béres Attila színi rendező és más inspirálónak/konspirálónak köszönhetően – a képünkbe vágja, hogy a filmünk nem csak, hogy rólunk (nem) szól, hanem, kérem szépen, tessék átvizsgálni lénye(ge)det sajgó talptól zsibbadó fejbúbig, kapcsolatrendszeredet; nincs elodázás, nincs gatyázás, semmi tutyimutyi. Rovancsolás, revízió, felülvizsgálat indul!

Casablanca (1942). Ha e filmalkotás etalon s iránytű, már pedig Allen Felix számára (is) az: kor, kór, világőrület, menekülés a pokolból, szerelem és barátság, ember az embertelenségben, s még mi minden (mint ebben a pár röpke évezredben), akkor a Játszd, újra Sam! szombathelyi változata, olvasata is az. Annyira hétköznapi, privát és közben annyira, hogy is nevezzem (bazi nagy szóval): egyetemes.

Vannak jelzései, amik valójában ukázokká szigorodnak bennünk, melyek végrehajtása ellen ugyan eleinte berzenkedünk, majd szinte észrevétlenül engedelmeskedünk immár a saját késztetésünk miatt/szerint. Fokozatosan rájövünk, hogy megkaptuk azt a bizonyos  kezdő lökést, és most már a mi térfelünkön pattog a labda. Archívumunk áttekintésével beindul(t) a ráncba szedés folyamata. A hiányok föltárása kínos; de legalább annyira, valahogyan, mégis csak, simogatja is a bensőt. Hiszen én erre eddig nem is gondoltam, erről a vetületről sejtelmem nem volt, vagy ha igen, korábban csak legyintettem, ugyan már, fals érzésféle csak!
Ha a saját filmünkért/sorozatunkért (szappanoperánk buborékmentesítéséért) felelősek vagyunk, már pedig vastagon azok vagyunk, akkor (másképp mondom) az életkötetünkért/létkönyvtárunkért pláne… Tényleg annyira személyes az egész, s ez a titok, vagy legalábbis a megoldás vágya és iránya: mégis közösségi. Nincs rejtély, mert nem lehet rejtegetnivaló(nk).
Egy fából faragtak bennünket.

Humphrey Bogart (Oscar-díjas filmsztár, 1899-1955) személyesen jelent meg a Weöres Sándor Színházban. Egy liter whisky után hihető is lehetne ez akár. De, szárazon is (szinte) az: Szerémi Zoltán, és nem froclizás (ez sem), nem csak bravúros, hanem varázsló is. Bámulatos. Lenyűgöző. Edvi Henrietta hatféle nő, százféle tónus. Szín. Ész. Nő.

Nem ad ki cáfolatot erről Bánfalvi Eszter sem, Orosz Róbert pedig ezüstmisés Thália papja.
Ari-Nagy Barbara dramaturg valamit nagyon-nagyon tud, akárcsak Horesnyi Balázs díszlettervező. Az előadás (nyilvános főpróba) alatt számomra „láthatatlan” ruhák (tehát passzolt minden mindennel/mindenkivel!) miatt Pilinyi Márta jelmeztervezőt is az alkotócsapat jelentős láncszemének érzem/vélem, akárcsak – visszautalva az aktorokra – Fekete Lindát és Móri Csabát.

Életfelvevőnk… - de, csapó áll! Sok-sok kamera, több dimenzió kéretik még és még a filmemhez; a filmünkhöz! Könyörgöm, játsszuk újra, emberek!  

                                                                   2015. október. 4-5.

 

 

 

 

 

 

 

Makrancos Makbett Alföldi Róberttől - Weöres Sándor Színház: Makrancos Kata (secundo), Kultúrbrigád/Átrium: "nemshakespeare"

A népet sorozatosan át lehet vágni. Csak meg kell találni a módját annak (előbb-utóbb meg szokták), miképpen lehet félcédulásként bánni a tömeggel. Koholmány zuhatag, ellenségkreálás, hisztériakeltés, meg még egy-két spéci boszorkányfogás/ördögcsalétek, és boldog lesz mindettől (legalább is úgy hiszi) az istenadta sokadalom. Egyszerűen imádják az alfelet – meg a „másfelet” – nyelvcsapásaikkal kényeztetni, remélve, hogy csurran-csöppen nekik is valami. Hát, meg is kapják, amit érdemelnek.

Dagonyázunk a langymeleg trutyiban. Hány millió éve is?

William Shakespeare Makrancos Kata avagy a hárpia megzabolázása – Szombathely, Weöres Sándor Színház, rendező: Alföldi Róbert – másodszori, immár őszi vizitje után a teátrumból kijőve ekképpen mereng a tinédzser: akkor most mindenki sáros?

No, ez az ifjonc kapiskál valamit, konstatálja a papa (magam lennék az). A tantusz – lépcsőházi ember lévén – azonban később esik le (persze mérget azért korántsem vennék rá, hogy bele is trafálok a kör közepébe). Egy valaki azért mégis tiszta immár. Kata. Kiállhatatlan, gőgös perszóna volt, aki megtehette, s meg is tette helyzeténél fogva (is): mindenkit lenézett, lekezelt, megalázott. Aztán besétált a sors(?) kelepcéjébe és móresre tanították. Vért izzadt, kénköves poklokon ment keresztül, vezekelt bűneiért, hogy aztán azt is példázza: „Tévútról is van megérkezés” (Hidd el! - Katona Klári). Meggyalogolt. Megtisztult. Ha úgy tetszik, belátó, még inkább nyitott lénnyé szelídült. Nagy árat fizetett érte, ezerszeresen megbűnhődött. De letelt a börtönidő, szóval kijöhetett a fényre, hogy immár ő maga is sugározhasson. Végre vége a kínszenvedéseknek, spongyát rá, elérkezett (elérkezhetett volna) a makulátlan boldogság ideje. Ám nem.
Újra megalázza, megbecsteleníti, porrá zúzza ugyanaz(?) a Petruchio, „szeretett pár(j)a”.
Miközben a nép, a nemzet szótlanul tűri. Asszisztál a porba tiprásában, a degradálásában. Torz farkas-, falkasereg-ivadékok hordája.
Mindenre, mi sátáni, képesek vagyunk.
Ennyire irányíthatók, programozhatók lennénk? Nézzünk csak körül. Mi készül, már megint?
Ordas időkben ismét nem állunk ki azok mellett, akiket gazság sújt?! Szolidaritás: merre bujkálsz bennünk? Hol vagy segítő szándék?
A rendkívüli Bánfalvi Eszter (Kata) átélteti velünk, amiken át kell(ett) mennünk botladozásaink (hüm) során. Na, jó, magunk előtt is buktunk már. Hatalmasakat. Fizet(t)ünk is érte. Megérdemeltük a büntetést. Máskor meg nem, s akkor is, csak azért is karanténban tartottak/tartanak bennünket. Igazat mondani/írni sokszor nagyobb bűn, mint maszatolni, beállni, tapicskolni a jobb- vagy a baloldali sorba/mocsárba, dicstelen himnuszokat zengeni.
Függetlennek lenni, maradni, akkora vétek? Az értékfüggőség ma (is) talmi?
Bánfalvi Eszter művészi kvalitásai egyébiránt arra is inspirálnak, hogy bele-belegondoljunk: miképpen szabad, érdemes mostanság – mindenkor - hivatást gyakorolni. Igen, úgy (kellene), miképpen ő.
A sokrétűen tehetséges Bányai Kelemen Barna (Petruchio) színi arcai kifürkészhetetlenek. Érdek pofaváza alatt/fölött/mellett nem csak sötét tónusok sejlenek, de alighanem afféle alak, akinek majd’ mindenki be tud(na) dőlni. Hízelgése, színlelése annyira megtévesztő, és ugyebár, a jóhiszemű halandó szemellenzős tud lenni, s el akarja hinni, hogy most végre nem fogják becsapni… S aztán, picurka ideig így is tűnik. Aztán zutty, megint csak rá kell(ene) jönnünk: az orrunknál fogva vezettettek bennünket.

 

Bányai Kelemen Barna Eugéne Ionesco friss (alig több mint egy hete volt a premier) Makbettjében – Kultúrbrigád/Átrium Filmszínház, rendező: Alföldi Róbert -, avagy a  „nemshakespeare”-ben Banco, aki hatalmi játszmák részese, győztese, majd vesztese. Bár mindent megtesz azért, hogy az aktuális vezérét kiszolgálja, túlbuzgósága nem (mindenkor) jár a saját sikerével.

Vajon, ha az a szufla, talentum, ami belepréselődött az Emberbe, a másokat/egymást építő szándékokat turbóztatná föl, s nem az önérdeke malmára fókuszálna, hol tartana ma a világ?
A hatalom szeretete – nem a szeretet hatalma… (Illésék – Bródy).
Alföldi Makbettje 2 óra 20 percen át – szakadatlanul – elénk, olykor meg ránk (mert megérdemeljük) zúdítja a diktatórikus rezsimek szennyét. Lankadatlanul, kíméletlenül. Szinte olyan töményen, ahogyan azt kapjuk/kaptuk eleitől fogva. Mai (nincs min meglepődni: alpári) nyelven, aktuális ki- meg beszólásokkal egyetem(es)ben. Na, ja. Nem kímélnek bennünket, mondhatni égi s földi deszkákon sem.
De talán (jó, sajnos/szomorú, nem az, de mondjuk…) játék ez az egész, a türelmünkkel. Addig és addig maradsz birodalmi alattvaló, amíg végre rá nem döbbensz: hiszen te hagytad/hagyod magad bedarálni, szétcincálni, majd újra összerakatni, hogy a tulajdon jó édes anyád sem ismer(ne) már rád. Elfajzottként belenézünk a tükörbe, és még mindig azt hajtogatjuk/hazudjuk, hogy jé, mi tiszták marad(t)unk, miközben kisistenként mindenre, ami nemtelen, kaphatók vagyunk; birtokocskáért, média és minden egyéb befolyásolásáért. Kényünk kedvük szerint szortírozhatjuk embertársainkat: te közénk való vagy, téged meg lehetetlenné teszünk. Takarodj, és mindenki más – éppen azért, mert más – kerülje is el nagy ívben a környékünket.

Alföldi még mindig nem unt bele a legrosszabb énünk ostorozásába. Elképesztő, hogyan bírja. És lesújtó, művészi-emberi igyekezetének most még mennyire – még mindig - nincs a humanitási affinitásunkat fölpörgető hatása...

Lepattog rólunk minden.
De a néző, a saját csendjében, remélhetőleg, el-eltöpreng a látottakon, hallottakon, azon is, hogy hiszen bennünket megint alaposan átvernek idekint, ezeken a XXI. századi élet-teátrum korhadó falécein. S hogy ne zuhanjunk alább, mélyebbre (ha egyáltalán van még ilyen), csak-csak kapiskáljuk, hogy bár a hatalom természete soha nem változik(?),  s bár vannak finomabb (uram, egek!) változatai is, előbb-utóbb saját kezünkbe kell vennünk a sorsunkat, hogy megfoghassuk azok kezét, akik évezredek óta az árnyékos oldalon lenézettként, megalázottként menekülni kényszerülnek új hazát/házat vizionálva, képzeletükben építve önmaguknak, szeretteiknek.
Meg kell találnunk a módját annak, miképpen lehet/kell félcédulásként bánni a mindenkori hatalommal, miképpen lehet/kell sorozatosan átvágni, hatástalanítani.
Ez aztán az igazi női/férfi, közhasznú munka.  

 

                                                                                   2015. október 1-2.

 

West/Ost Side Story - az Erkel Színházban, Miklósa Erikával

A migráció latin kifejezés s van egy kémiai jelentése (tudományos - meg amúgy földközeli - értelemben kivándorlást/helyváltoztatást jelez; ezt ki ne tudná?): „ásványok, illetve ionjaik vándorlása egyensúlyi állapotot biztosító kéregrész felé”.
Egyensúlyi. Ez azért töprengésre késztet. Hiszen az kiegyensúlyozottságot, nyugalmat, higgadtságot, józanságot, megfontoltságot is jelent. Semmiképpen nem serkent arra, hogy kapásból – tömegkommunikációs, milliók (milliárdok) agyát tompító(?) álhírfolyamok nyomán – rávághassuk: mindenki maradjon ott, ahol született, vagy ha ki is mozdult, húzza haza a belét, takarodjon innen/tőlünk máshová. Tovább, tovább, tovább – fel búcsúcsókra cimborák…
Abban azért, mármint, hogy a menekültügy nem/sem csak fekete meg fehér – egyet is lehetne értenünk. Nem kellene kapásból lepuffantani azt, aki árnyaltabban szeretné (mert igenis képesek vagyunk rá) szemlélni a témát.
De miért kell /megint/ pont ezzel előhozakodni, hiszen régóta tele van vele a hócipő?! Hogy pontosan mióta, erre persze nincs se tudományos, se pórias válasz.
Az anyag (matéria, szubsztancia), amióta létezik, (be)vándorol. Meg ki. Innen oda, onnan ide. S bődületes(?) a keveredés.
Alapvető törvényszerűségek ellen vajon érdemes-e, megéri-e (ha igen: kinek?) hadat viselni?

West Side Story az Erkel Színházban. Amerikai és puerto ricói bevándorlók harca New Yorkban, a múlt század ötvenes éveiben. De bárhol, bármikor, bárkikkel „eljátszható”. Leonard Bernstein nem volt kispályás zeneszerző, azt éppenséggel nem lehet állítani. És persze Arthur Laurents szövegíró sem. A zsigereikben érezhették ők is, hogy már a nagy BUMM! óta (meg előtte is?) a lég(üres)térben lebeg a téma, még csak le sem kell hajolni érte.

Örökérvényű (bazi nagy szó ez is) alkotást csiholni a menekültügyből – az már más. Ahhoz géniusz szükségeltetik. Leonard Bernstein kapcsán e felől kétely nem merülhet föl.

Budapest, 2015 ősze. A Magyar Állami Operaház Erkel Színháza, a csapatkapitány/rendező-koreográfus Novák Péter. Kvalitásnak ő sincs híján. Újrateremt, hiszen más idők járnak, más (passzát)szelek fújnak.

Nem, nem elementáris az előadása. De korrekt. Megszólító, elgondolkodtató. Hogy is állok én (igen, már megint) mindezekkel a dolgokkal? Bandaszellem, összezárás; a kirekesztéshez miképpen viszonyulok? Itt nem lehet sumákolni, állást kell foglalni, ami nem zárja ki (sőt!), hogy újra és újra fölülvizsgáljam önmagamat (is). Miképpen viselkedem itt/ott/amott? Nem az árról, és nem a folyamról van szó, hanem a saját árfolyamomról. Van-e aranyfedezetem, vagy erodálódom, könnyűnek találtatok?

Miklósa Erika – mázli, hogy éppen őt láthattuk (2015. szeptember 27., vasárnap, 11 óra) – lenyűgöző Mária. Tiszta, szép(ség)et sugárzó, megnyugtató. Árad belőle/felőle valami, talán a zsenialitás természetessége, egyszerűsége. S elhiteti, hogy van – létezik ma is – szerelem; mindenekfölött. (Szétestek mára a szavak, de azért az érzések, ott legbelül, fittyet hánynak erre… Ugye?) Érződik, én legalábbis ezt éreztem, a szerep küldetés, misszió számára, hogy erőt leheljen belénk, hogy igenis, igenis, igenis…!

Alázata művésztársait – énekeseket, színészeket, táncosokat - is át-átitatja. Ám mégsem fergeteges az előadás, mégsem tudtunk tombolni. Mindennek az összetevőjét ki tudná vegytisztán elemezni; kell-e?
Dénes István karmesteren és operai zenésztársain bizonyosan nem múlott ez sem, hiszen a korrektnél jóval mívesebb jelzőt érdemelnek. Ők is.

Bernstein, s ez olyan bizseregtető, annyira érezte a múlt századot meg (már) a mostanit is, a lüktetést, a vibrálást, de a tanácstalanságot éppúgy, miközben megadja a felelet-vázat is: mindegy, hol vagyunk/járunk,  éppen az út közepén, a szélén, árokparton dekkolunk-e; ember töprengj, építsd magad a zenémmel/zenével is, tedd föl a kérdéseidet, morfondírozz, és soha, de soha ne add el a lelkedet – és a testedet se - az ördögnek! Higgy a jó(zanság)ban, a higgadtságban, a nyugalomban, a csend(ed)ben, s abban, hogy előbb-utóbb harmóniába, egyensúlyba, kerül(het)sz önmagaddal.

S a világgal. Amaz meg veled. 

                                                       2015. szeptember 29-30.