Ebből az alkalomból közli a teremtuccse.blogspot.hu a Nemzeti
Galériában 2005-ben megrendezett Munkácsy-tárlat kapcsán született írást, amely
helyet kapott a Rajtam is múlik című vallomáskönyvben (2008):
„Nem egyszerű tárlatlátogatás; zarándoklat. Találkozás Az
aranyecset gazdájával. Ifjúkori példaképünkkel.
Vajon egymásra találunk-e megint?
Szentélyben érzem magam a budapesti Nemzeti Galéria
Munkácsy-tárlatán.
Kerülgetjük egymást a többi nézelődővel, miközben
emelkedettség érzékelhető a levegőben.
A most és soha többé érzése fészkelődik bennem, és nagyon,
de nagyon vágyom arra, hogy érintett, hogy részes legyek, ne csak kívülálló.
Egyszer csak itt van, karnyújtásnyira az, amire egykor
annyira, de annyira vágytam. Tessék, biztatja magát az ember, add át magad az
élménynek!
Egy darabig semmi. Még meccs előtti bemelegítésnek sem
nevezhető.
Regisztrálom: pazar, bravúros, mély, sötét. Meg persze
világhírű.
De még valahogyan mégsem találkozunk. A napokban érkezett,
egész alakos Ásító inas milliókban biztosan kifejezhető érték, számomra itt,
most: egy zseniális ember remek alkotása, de hidegen hagy.
Az Erdő belseje alkonyatkor (1873); na, ezen is látszik,
hogy milyen jó barátságban voltak Paál Lászlóval… Ám mintha valami már kezdene
bizsergetni, valami nem is tudom micsoda. Talán a fények. Beszűrődő bordók,
pirosak, sugarak. Hoppá! Itt mintha valami már történne…
Poros út I. (1874). Ez az. Ez ő. Ez ő, meg én. Ez van. Ez
igen! Pedig annyira nincs ilyen, mégis annyira valódi. A csuda se tudja. Az
enyém. Belém költözik.
Cigányok az erdőszélen (1873). Anniyra az, ami. Annyira a
képbe tesz engem is, oda, a kereten túl. Abba az életbe. Hogy az, milyen
keserves, a kutyfáját!
Részeg férj hazatérése (1872). Persze, hogy megszólal a hang
odabentről: ismerős, ugye? Mit mondjak? A jó Mihálynak is lehettek – voltak ám
– élményei. Annyi a különbség, hogy ő vászonra is tudja pakolni őket. A
feleség, mint aki ilyenkor lenni szokott, elmélázó, tehetetlen, feszültséget
leplező, kicsikét meg is könnyebbülő. A lurkók húzzák fülüket-farkukat. A
tajtrészeg családfőt hazakísérő koma helyzete sem éppen rózsás. Búcsúi
céllövöldében szokták mondani holtpontos lövéskor: telitalálat.
A két család a konyhában (1877), olyan drága, olyan
bensőséges, olyan szívet melengető. Anyuka a kicsi lányokkal, nősténykutyus
kölykeivel. Édesek. És mi minden van, amit nem látni, ami mögöttes, ami a
létezés maga! Munkácsy Mihály! - moromogom, mintha megszólítanám, s mintha
valahonnan bizony figyelhetne is rám. Ránk. De hát figyel ő, nagyon is. Ugye,
Mihály bátyánk? Elárulná nekünk, hogy mi a titka…?
A Holdkelte (1881) templomtoronnyal, dombbal, kiserdővel,
legelésző birkákkal, minden egységben mindennel; ha van kép, amiért érdemes
egyáltalán képeket nézni ebben az életben, akkor ez az. Ez a KÉP.
Meg még egy másik: Az alvó nagypapi (1886). Elszunyókált az
öreg, kiesett kezéből az újság, leánya (vagy a menye) kiaraszol a kicsikkel az
ajtón, a kandallóban ég a tűz… Itthon vagyok. Itthon és otthon lenni ebben a
világban. Ne legyünk nagyravágyók, kivagyik, önzők. Ezt teremtsük meg. Ezt, így,
ahogyan itt van. A többi smafu.
Meg még a virágok. Nem is tudom, mintha a szirmaik az
ölünkbe hullanának. Nem tolakodóan, hanem gazdagságukból nekünk is kínálnak
jóindulattal, szeretettel. Vedd csak, vidd csak el magaddal.
1900. május 1. - áll az üveg alatt kiállított
gyászjelentésen.
No, ez az, ami nem igaz. Még akkor sem, ha dokumentum van
róla.
A mi Munkácsy Mihályunk képei – kibe, melyik – belénk
költöznek. Az éppen aktuális itt (és másutt) élőkbe.
Nem csupán megmaradt, elmélyült az ifjúkori barátság.
Alighanem most már mindörökre.”
(szp)
Hát, akkor irány: Celldömölk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése