A műtét sikerült, de a zongora meghalt - Vagy csak Csipkerózsika-álomba szenderült? - Balog József elementáris erejű koncertje Szombathelyen

 

www.alon.hu
Sötétkék meg fekete ruhás – amiként az helyén való - lány és fiú asszisztensek gyülekeznek a gyászszertartáshoz. Az élettelennek látszó páciensnek dunsztja sincs arról, hogy valójában hullakamrában és nem kórházi műtőben van. A beavatkozást végző főorvos valójában patológus.
Kezdődhet a művelet.
2018. július 18. Este. Szombathely. A zeneiskola második emeleti Tibold Iván Terme. Nemzetközi Bartók Szeminárium és Fesztivál. 
A professzor: Balog József (1979) Liszt-díjas zongoraművész. Segédei: Hanics Katalin, Richter Anna Zsófia, Kozma Dávid.
Vidovszky László (1944, Kossuth-díjas zeneszerző) Schroeder halála című, 1975-ben zongorára és két-három asszisztensre komponált műve a végtisztesség forgatókönyve. Alkotója is itt van valahol a gyászolók között...
Morbid az egész. Vagy mégsem?
Balog József, a közönségnek háttal ülve, folyamatosan, rendületlenül skálázik a zongorán, a Vidovszky László által megszabott rendben/ütemben. Az asszisztensek – a klavír fedele tárva-nyitva - lássunk csodát, „turkálnak” a rezonáló szekrényben. /Kivetítőn követhetjük./ Preparálnak. Papír- meg szivacsdarabkákat, „fogpiszkálókat” dugdosnak a húrok, húrfogók, húrtartó szegek közé. (Alá s mellé is?) Meg szögecseket. Nincs kegyelem.
A hangszer teljes hanganyaga, hangzása, csodája csak pillanatokra volt a miénk. Amíg a beszurkálók sorra-rendre el nem helyezik hang-taposóaknáikat.
Az ember legelébb azt hihetné, hogy végtére is nem nagy a baj. Jó-jó, a hangszínskálát szűkítik ugyan, de azért még csak-csak szabadon úgymond szállhat, röpülhet, érvényesülhet megannyi tónus.
Igaz ugyan, hogy újra meg újra „megnyirbálják” a stílusirányzatokat, a zongorahangokat, de hiszen marad még belőlük bőven! Nemde? Egy ideig mintha tényleg így is tűnne. De az a bizonyos fűnyíró nem kegyelmez a sokszínű rétnek.
Már csak zönge marad. Nesz. Zörej. Hangfoszlány. 
Se mukkanás. Se nyikkanás. Se pisszegés.
Csend. Némaság. Halál. Döbbenet.
Hangtemetés. 2018 nyarán.
A megrázó élményt óriási tapssal köszöni meg Balog Józsefnek és segédeinek a javarészt ifjakból álló, de egészében lánglelkű publikum. A hetvennégy esztendős Vidovszky Lászlót – „a végtisztesség koreográfusát” - szintúgy szívből ünnepeljük.

Fáy Miklós (1964) neves zenekritikus írásából tudom, hogy e mű 2001-ben Salzburgban botrányt okozott. Tiltakozott ellene a közönség. Kurtág György (1924), a földkerekségen ma élő zeneszerzők közül alighanem a legjelentősebb (akkor hetvenöt éves volt), nem volt rest fölmenni a színpadra és alaposan lehordta a publikumot. Teszem hozzá: leckét adott kiállásból. 

Egy alkalommal Kocsis Zoltán is műsorára tűzte a Schroeder halálát. (Schroeder, ugyebár, kitalált képregény figura, minden idők egyik legnagyobb hatású amerikai karikatúristája, SPARKY, azaz Charles M. Schultz /1922-2000/ a „szülőatyja”). Kocsis koncertjének nyitószáma volt. Éppen azért, hogy „ne lehessen meglépni” (Fáy Miklós). Kapott is érte, persze, hideget-meleget. Nagy ívben tett rá.

De vissza a 2018-as szombathelyi, nyáresti Balog József koncerthez! A július tizennyolcadiki hangversenye ugyanis a zeneiskola alagsorában lévő próbateremben kezdődött. Ahol is Bartók Béla (1881-1945) 14 Bagatelljével, Kodály Zoltán (1882-1967) 9 továbbá 7 zongoradarabjával, Lajtha László (1892-1963) három alkotásával (Egy muzsikus írásaiból; 9 fantázia zongorára; 6 zongoradarab) hangolt rá/készített elő bennünket a második emeleti, második részbeli zongorahang-temetésre.

Bartók, Kodály és Lajtha az előző századelőn mennyire, de mennyire pontosan érezte, tükrözte e mostanit! Ami e sárgolyón itt s ma zajlik. Fantasztikus!
Balog József virtuózan, elementárisan, elképesztően, frenetikusan közvetítette - áramoltatta belénk - kivételes elődei létkép(let)ét. „Balogjózsefesen”. Kifogástalanul.
Elővigyázatosnak kell lenni szavak/jelzők körmölésekor. Ennek tudatában állítom: Balog József géniusz.
És nem értem, föl nem fogom, miért nem ismeri (jobban) a világ a harminckilenc éves zseninket?
Mi ennek a oka?
Az élményben – amiből szerdán bespájzolhattunk – ezreknek kellett volna részesülniük.

Egy zongora halála (ez a műsor összefoglaló címe), s annak temetése… Amikor már a mechanika sem zörög, teljesen elnémul a hangszer. Meghal a tudomány, a művészet…

Meglehet, a nagy-nagy csönd inspirálhat bennünket arra, hogy előbb-utóbb elhiggyük: „Tévútról is van megérkezés!” (Katona Klári Hidd el című dalából.)
Csipkerózsika fölébreszthető álmából.

                                                                           2018. július 19.

Varsói melódia: tisztelgés Törőcsik Mari előtt - Tompos Kátya egyenrangú az 1968-as Helgával

 

www.alon.hu
Friss tanítóként, az 1970-es évek legvégén, legényszobámat félbeválasztó szekrény hátoldalán plakát hirdette (még, hogy nincsenek véletlenek?!), a Varsói melódiát. Nem tudom, hogyan s miként került hozzám. De már akkor is – valójában persze, mindig - rajongtam Törőcsik Mariért. Ő volt Helga a Nemzeti kamarájában, a Katona József Színházban. Viktor (vagy akkor talán Vitek) Sztankay István, a rendező Iglódi István. Bemutató: 1968. október 26. Sem a premiert, sem bármelyik későbbi előadást nem láttam. Ám valamiképpen mégiscsak, magától értetődően, életem részévé vált a transzparens.
1980 telén, kiskatonaként, bekopogtattam Törőcsik Mari öltözőjének ajtaján. A szünetben. Győrben, a Kisfaludy Színházban. A Kurázsi mamát játszotta. Iglódi István (1944-2019, Kossuth-díjas) rendezte.
Marika azóta számtalanszor megajándékozott személyes varázsával. Megtisztel(t) a bizalmával, s azzal, hogy - újságíróként - közvetíthet(t)em a gondolatait, az érzéseit az olvasók, rajongótábora felé. Volt szíves megengedni, hogy a róla/vele készített írásaimból könyvet adjak ki A Jóisten tenyerén Törőcsik Mari címmel (2016). Immár megint tanítóként…

 

És most tessék, a Varsói melódia! (Leonyid Genrihovich Zorin orosz drámaíró /1924/ alkotása, 1967-ből.)

Pontosan fél évszázad elteltével! A 2018-as előadás színlapja az asztalomon. Helga Tompos Kátya (1983). Viktor Adorjáni Bálint (1980). Rendező Kocsis Gergely. Producer Orlai Tibor. Budapesti premier: 2018. szeptember 14. Hatszín Teátrum. (Jókai utca 6.) Ugyanitt tartották az elmúlt szombaton, július 14-én a sajtó- és munkabemutatót.  (Az országos debütálás július 19-én, csütörtökön, Balatonföldváron, a Kultkikötőben lesz.)

 

Törőcsik Mari, egy ország Marikájának életében Helga nem csupán egy szerep volt az irgalmatlanul sok közül. S bár 1968-ban, krisztusi korára, aligha akadt filmrajongó e golyóbison, aki ne ismerte volna a nevét/arcát/játékát, legalább egyik-másik moziját, ám a színpadon „Helgával” sikerült végre-valahára sztorníroznia a hazai színikritikusok addigi fanyalgását.
Kárpáti Aurél (1884-1963; színházi és irodalmi kritikus, író, költő; Baumgartner-díjas: 1929, 1936; Kossuth-díjas:1960) volt az egyetlen, régi nagy, „öreg” recenzens, aki korábban Marika Solvejgjéről (Ibsen: Peer Gynt) így írt: „Még keveset tud, de megérkezett valaki a magyar színpadra”.  
Helga „hozta meg” Törőcsik Mari számára az egyértelmű, visszavonhatatlan „sajtószakmai” elismerést: kétségbevonhatatlanul nagy színművész! /A Wikipédia szerint a „nagyérdeműnek” is ekkor, nevezzem így: esett le az a bizonyos „törőcsikes teátrumi tantusz”./

A mostani Varsói melódia tisztelgés /is/ Törőcsik Mari előtt. Hódolat. Szeretet.  Energiatöltet: Felé!

Csúcs. Legfőképpen azért, mert Helga, azaz Tompos Kátya azt az érzetet kelti: méltó utóda Törőcsik Marinak. Az érzékenysége. A tüneményessége. Az eszköztelensége. A létezése. Nincs mimikája, gesztusa, villanása, ami ne ezt sugározná.
Amiként fenomenális Eliza Doolittle-ként a Centrál Színházban, a Ma Fair Lady-ben partnerével, az ugyancsak kivételes Alföldi Róberttel, Puskás Tamás bravúros, nagyvonalúan elegáns, lélekcsiszoló rendezés-remekében. Nem tudok, képtelen vagyok betelni velük. (Négyszer láttam őket. Eddig.)
A Madách Színház Szerelem Shakespeare-jét legfőképpen Tompos Kátya Violája miatt volt érdemes megnéznem, kétszer is. („Váltótársát”, Petrik Annát, sajnos, nem láttam. El tudom képzelni, hogy ő is csoda.)
Egyébiránt Tompos Kátya vasárnap (22-én) Holdjárat címmel ad koncertet - Hrutka Róberttel közösen – a Városmajori Szabadtéri Színpadon.

A Varsói melódia Leonyid Zorin egyetlen, szélesebb körben (el)ismert műve. Moszkva, 1947. Az énekművésznek tanuló lengyel (vendég)leány „véletlenül” megismerkedik a magát a borászat tudományával eljegyző egyetemistával, az orosz/szovjet,  háborúviselt Viktorral. Chopin-hangversenyen.

(2009-ben a Pinceszínház mutatta be a darabot, Gryllus Dorkával és Simon Kornéllal, Kőváry Katalin rendezésében. Kár, hogy 2014-ben végleg lekerült a műsorról. Az én képzetemben rendkívülinek sejlik fel az a színrevitel is. Akárcsak a még korábbi, amikor Ascher Tamás állította deszkákra Pogány Judittal, Koltai Róberttel. Akik látták, fergetegesnek jellemzik. Elhiszem.)
A háború – a fasizmus – pusztítása után vagyunk. A politika minden létzugba betolakszik, akárcsak ma. Szétrombolja a bimbózó, vagy is inkább a már szárba szökkent szerelmet. Merthogy az ukáz szerint külföldivel, pláne legyőzött ellenség leányával, nincs házasság. Punktum. Vége mindennek. 1957-ben találkozik újra Helga és Viktor meg aztán 1967-ben. De már, szinte, minek?
Zorin, szerintem, csak „skicceket rakott fel a vászonra”, a világirodalmi mélységektől s magasságoktól fényévekre poroszkál (már bocsánat!), és mégis: körbelengi az egészet valami, nem is tudom, báj. Finomság. Vibrál lélek s levegő. Kezd közünk lenni hozzá. Mert Helga Tompos Kátya, s mert Viktor Adorjáni Bálint. Működik közöttük a kémia. Szenvedélyt sűrítenek a helyzetgyakorlat sorozatokba. Professzionálisan. És nem „mintha-figurák”, hanem ők azok.
Miközben töprenghetünk, hogy mennyire engedjük be az életünkbe a (világ)politika mocskát? Mi múlik rajtam, s mi már nem? Zorin „apó” mégiscsak kapiskálhat valamit?  A szerelemről pedig egészen megbízhatóak az információi.

Varsói melódia, 1968-2018. Arra szintúgy jó (lehet) a saját mérleg-félénk elkészítésén túl, hogy akár derüljünk is egykori énünkön, naivitásunkon. Legyintsünk. Nyugtázzuk, mint teszi ezt Gerendás Péter, Bródy János, Koncz Zsuzsa a dalban: „…így volt jó, így volt szép”.

Ám legfőképpen örülhessünk annak, hogy Törőcsik Mari színpadi („hivatalos”) elfogadásának ötvenedik évfordulóján egykori Helgáját az ő nívóján teremti elénk/belénk Tompos Kátya. Kárpáti Aurél, minden bizonnyal, csettintene.  Nem utolsósorban: Adorjáni Bálint izzásán elégedetten mosolyoghat az égi teátrista Sztankay István (1936-2014; Kossuth-díjas).
A friss színi szórólap, rajta Tompos Kátya és Adorjáni Bálint fotójával, igencsak „jól érzi magát” dolgozószobai íróasztalomon. Törőcsik Mari és Maár Gyula (1934-2013; Kossuth-díjas filmrendező, Marika élet- s művészpárja) közös fényképének szomszédságában.

                                                                              2018. július 17-18.

Törőcsik Mari Velemben: itt élnem s halnom kell - Díszpolgárságával Maár Gyulára és Soós Imrére is emlékeztek

  

www.alon.hu
Negyvenöt esztendeje, 1973-ban költözött Velembe Törőcsik Mari élete párjával/művésztársával, Maár Gyulával (1937-2013). A meghívó – rajta kettejükről készült fotó - arról tudósított, hogy Marikát díszpolgárává fogadja az alpokaljai község. Az oklevélen lévő fényképen legendás pályatársával, Soós Imrével (1930-1957) sugároz derűt.

Velemben az idei Szent Vid búcsú ünnepének és a Gesztenyevirágzás Hete programsorozatának a fénypontja volt, amikor a község szívében lévő Stirling-villában Törőcsik Marit díszpolgárává fogadta a falu lakói és képviselő-testülete nevében Szél Józsefné Horváth Julika polgármester.

A patinás épület színháztermében gombostűt is csak üggyel-bajjal lehetett volna leejteni 2018. június 17-én, vasárnap kora este.
Marika szabadkozott: „Reggel még jól bírtam. Visszafeküdtem kicsit, de az óta olyan rosszul vagyok. Ám azt gondoltam, ide muszáj eljönnöm, mert ha üzenek, hogy beteg vagyok, ki hinné el? (Nevetés.) Bármilyen fellépést lemondtam volna. Ezt nem!”
„Úgy féltem bejönni, mert a kocsiban köhögő rohamot kaptam. Legfeljebb három férfi cipel majd ki…”
Katona Linda, a Virágozz Velem Egyesület képviseletében sorolta Marika díjait, ám ő félbeszakította. (Derültség.)
Elmerengett, hogy Cannes-ban a világon mindössze négy nő - köztük ő - kapott életműdíjat. Nem felejti soha el (azt sem), hogy például Moszkvában vagy ötvenen várták, amikor kilépett a szálloda ajtaján. Majd szétszedték.  
Julika polgármester vette át a szeretetszót. Fittyet hányt az előre megírt beszédére. „Néhány nappal ezelőtt, mikor Marikánál jártam, szóba került az édesapám. Marika rávágta: ’ő rajongott értem, én meg őérte’. Szóval lelkesedik az egyszerű emberekért.”
A díszünnepség népétől azt tudakolta: „A boltos Klári is itt van?”. Az „igen, igen” feleletre nyugtázta: „Van nekem itt Velemben annyi, de annyi ismerősöm!”.
S miután meglátta a polgármester asszony által meleg szavak kíséretében átnyújtott/átvett díszpolgári oklevelén a Soós Imrével közös fotográfiát, így kommentálta: „Ez az egyetlen képem van kitéve a pályámról a – budapesti, beleértve a velemi otthonomat is – lakásomban.”
Katona Linda velemi művészek kő és gesztenyefa kompozícióját nyújtotta át egy ország Marikájának. Szabó Zoltán alpolgármester remekbe szabott sárga rózsa csokrot ajándékozott Marika „néninek”, két - orcaszélre „cserkészett” - puszi kíséretében.
Az ünnepelt: „Köszönöm szépen! De nem néni, Marika! A puszit pedig letagadjuk az orvosaim előtt. Ha megtudnák, meg is vernének… Még azt sem engedik, hogy kezet fogjak! De magát honnan ismerem?”
A felelet: „Dolgoztam magánál.”
„Jaj, istenem!” (Marika)
Dr. Balázsy Péter megyei főjegyző, önkormányzati hivatalvezető arról beszélt, hogy az ő bukétája azt a pozitív irigységet fejezi ki, melyet a többi Vas megyei település érez Velemmel szemben amiatt, hogy neki van Törőcsik Marija, nekik meg nincs. Majd átadta a virágot a „művésznőnek”.
Mire ő: „Nagyon meg vagyok hatva. De én már a kezdetektől fogva nem voltam itt művésznő. A barátaim Marinak hívnak, így szokták meg. De Velemben engem mindenki Marikának hív.” (Boldog szeretet-moraj.)
Fölröpül a légbe kedves, ám picurkát gellert kapott megjegyzés:  „Hála Isten, hogy a humora megmaradt Marika néninek!”.
„Igen, a humorom… No, s ezt mindenkinek mondani szoktam, hogy a színház és a film világában olyan nem lehet, hogy valakik nénizzenek meg bácsizzanak! Makay Margitka (1891-1989), maguk esetleg már nem is tudják, nagyon nagy színésznő volt. (Iszonyú gazdag férje volt. Még a szocializmusban sem mentek tönkre.) Kilencvenkét évesen még a színpadra ment, pici szerepben. Ha valaki azt mondta volna neki, hogy Margit néni, akkor biztos, hogy soha többé nem állt volna vele szóba… Ugye, menjek már?”.
„Még véletlenül se!” – tromfol Julika. „Szeretnénk, ha maradna! S reméljük, hogy Marika még nagyon sokáig velünk lesz Velemben!”
„Nézze, akárhogy is van, s meglehet, nem kellene beszélni erről ilyen ünnepen, ámbár talán mégiscsak szabad: biztos, hogy itt fogok meghalni.”
Julika: „Ne tessék sietni! Még ráérünk!”.
Taps. Taps. Taps.
Marika elindult. Megállt a terem kijáratánál. Körbenézett. „Magát is jól ismerem!”, mosolygott egy úrra. Elmerengett. S fölidézte – az övéi körében – azt a bizonyos 1973-as nyarat, amikor Maár Gyulával együtt pontosan e helyre mutatott sorsuk iránytűje.
„Bejöttünk Velembe. Megálltunk egy ház előtt. És azt mondtam: itt szeretnék élni! Egyetlenegy eladó ház volt. Az, ahol véletlenül parkoltam. Odavitt az Isten.”
Búcsúzott. „Köszönöm szépen. Nagyon jólesett, mert érzem, hogy szeretnek. Isten velük!”
Ünneplés. Mint a legelőkelőbb, legforróbb hangulatú színházi premiereken, s a legrangosabb, legpatinásabb filmfesztiválokon.                     2018. június 19.

1956 nem jelent semmit - véli Pomogáts Béla 56-os hős, irodalomtudós a gyásznap alkalmából - "El kell kergetni az összes politikust, akár kormányon, akár ellenzékben van"

 

Ma hatvan esztendeje, hogy – 1958. június 16-án - kivégezték a forradalmár Nagy Imrét és társait. Ebből az alkalomból váltottunk szót Pomogáts Bélával a budapesti Vörösmarty téren, a könyv-heti forgatagban (június 9-én, szombaton).

„Mindent kellene, hogy jelentsen 1956, és nem jelent semmit”, vélekedett Pomogáts Béla (1934. október 22.) Széchenyi díjas kritikus, tanár, irodalomtörténész, az irodalomtudományok doktora.

„Nekem van 56-os múltam. Börtönben is voltam. Könyveket írtam 56-ról. Nagyon szomorúan tapasztalom, hogy ma már nincs igazán jelentősége 56-nak.”
Vajon mi lehet ennek az oka? – kérdeztem az 1956-os emlékéremmel, a Nagy Imre-emlékplakettel, valamint Akadémiai Díjjal, MTA Kritikai Nívódíjjal, Kisebbségekért-díjjal, Tekintet-díjjal is kitüntetett tudóst.
„Nem olyan nemzedék van hatalmon, aminek köze van 56-hoz. Ez is furcsa: egyszer csinált velem interjút egy rádióriporter, aki azzal kezdte, hogy ’tudom, hogy Béla bátyám részt vett a forradalomban, utána le is volt csukva; ugye, igaz, hogy az 56-os forradalomnak Orbán Viktor volt a vezére?’ Mondom neki: nézze meg a születési évszámát… Erre ő: ’Akkor tényleg nem lehetett…’De azért csak őt tekintik 56 vezérének…
Szóval, a hülyeség Magyarországon olyan méreteket öltött megint! De, hát, ehhez vagyunk hozzászokva. Itt mindig az a seggnyaló társaság - amelyik a politikai hatalom sarkában igyekszik elhelyezkedni -, az műveletlen, erőszakos és tudatlan volt. És még dicsekedett is a műveletlenségével.”
Mit kellene tennünk ahhoz, hogy a tisztesség, a becsület, az adott szó, s nem a másik/mások megbélyegzése, hanem a kreativitás, a nyitottság érvényesülhessen az oktatásban, az egészségügyben és minden másban? Mit tegyünk, hogy ne adjuk fel a reményt?
Pomogáts Béla: „Egy kívánsággal nem lehet ennek megfelelni. Körülbelül 26 ezer 458 dologban kellene másképpen viselkednünk.”
Mivel kellene kezdenünk?
„Elkergetni az összes politikust, akár kormányon, akár ellenzékben van” – summázta véleményét a tanár úr.

                                                2018. június 16. 

 

 

 

 

Öntudat, lelkiismeret, humánum - Alföldi Róbert rendezése: A salemi boszorkányok a Weöres Sándor Színházban

 

  www.alon.hu
                                              „Képesek vagyunk-e együtt
                                              érezni a szenvedőkkel?”
                                              /Ferenc pápa/

Merek-e szembenézni önmagammal? A világgal? Az igazságtalansággal? Az igazsággal? Képes vagyok kiállni és szembeszállni a gazokkal?

Elementáris erejű a szombathelyi Weöres Sándor Színházban A salemi boszorkányok Alföldi Róbert rendezésében.
A mindenkori politikai (boszorkány) üldöztetésekről szól Arthur Miller (1915-2005) remekműve. A színpadi dráma élesen fókuszál a mai, mi felénk tomboló koholt összeesküvés-áradat kapcsán arra, miképpen is kellene megmaradni - vérzivataros időkben - embernek. Olyannak, „akinek értéktudata van, többre tartja eszméjét, személyiségének sértetlenségét vagy akár tévképzeteit az életnél: tud áldozatot hozni egy gondolatért, a becsületért.” (Ungvári Tamás, Széchenyi-díjas irodalmár). Ugyancsak Ungváritól: „Miller úgy érzi, hogy az a világ, mely körbeveszi őt, különös erővel támad az emberi humánumra, az emberi személyiségre.” „A megalkuvás-nélküliség – ez a milleri dramaturgia egyik centruma.” „A név, a becsületes név mániákus tisztelete”. „A salemi boszorkányok az öntudat és a lelkiismeret drámája.”
Létezésünket, jelenünket/jövőnket meghatározó sorskérdésekkel szembesülünk a WSSz-ben.
A nyilvános főpróbán hosszan tapsoltunk. Az első (premier utáni) előadást követően állva köszöntük meg a társulatnak a megrendítő, ugyanakkor felemelő élményt.
Ránk fér a katarzis.
Alföldi Róbert rendezése méltó a fentebb idézett Miller-i ars poeticához. S egyben pontosan tárja fel a honi mai politikai boszorkányüldözés motivációit, s motívumait. Fejre, szívre, lélekre hat a legnemesebb művészi igénnyel, eszközökkel. Széles sávokat nyit meg – bennünk, előttünk - többféle aspektusból. Inspirál, vessünk számot: mi is (lenne) a teendőnk, a feladatunk itt és most. Ne habozzunk!
Bányai Kelemen Barna - John Proctor. Nem vétek nélküli, mégsem piszkolódik be. Ő nem. Gyötrődik, tépelődik. Lelkiismeretes. Szembeszáll a galád, szörny hatalmassággal, az álvalóság aljasságával, a manipulációval, a gengszterséggel. Megalkuvásnak nincs helye.
Egyek élete párjával. Bármi, bárhol, bárhogyan történjen. Mikor a börtönben találkoznak Elizabeth-tel/Bánfalvi Eszterrel: „Már nem az az ember, aki volt: szakállas, piszkos, a szeme fátyolos, mintha beszőtték volna. Megáll a küszöbön és meglátja Elizabeth-et. Az a megindultság, amellyel a házastársak nézik egymást, mindenkinek csendet parancsol.” (Arthur Miller – Hubay Miklós fordítása) Olyan végtelenül megindítóan, fájdalmas-szeretetteljesen nyüszít BKB/JP, hogy beleremegünk, s vele nyöszörgünk.
Proctort 1961-ben a Nemzeti Színházban Bitskey Tibor játszotta. Bányai Kelemen Barna méltó utódja. Az akkori előadást (rendező Marton Endre) műsorára tűz(het)te a Magyar Televízió. Tehát öt évvel ’56 után.
Akkor lesz ebben az országban megint KÖZTÉVÉ – sajtó- és szólásszabadság -, ha e szombathelyi előadást milliók s milliók nézhetik a képdobozok előtt. Addig nem. (Tényleg hihetetlen: a hatvanas évek legelején erőtlenebb lett volna a kommunista önkény, mint a mostani autokrácia?)
Jeleztük már, Bánfalvi Eszter/Elizabeth. Az említett ’61-es előadásban Mészáros Ági létezett Proctor feleségeként. Ha odafönn figyel Mészáros Ági – miért ne tenné? -, bizonyosan elégedetten mosolyog Bánfalvi Eszterre. Amikor Proctor (még a második felvonás elején) hazajön az erdőről, s leül vacsorázni – Elizabeth: „Mintha szólni akarna a férjéhez, de nem tudná kimondani.” (Miller) –; az a néma, mert hiszen szavakkal tényleg ki nem fejezhető szerelem-szeretet-féltés-aggódás-összetartozás, amit Bánfalvi Eszter sugároz az ura felé, bepárásítja a nézőszemeket.
Színháztörténeti fajsúlyú csoda.
Ilyesmiért érdemes élni.
Fekete Linda Abigail-je dermesztő; mestermunka. Hale tiszteletesként Kálmánchelyi Zoltán: hú-ha! „Nála műveltebbek is hittek láthatatlan szellemek összeesküvésében – és hisznek ma is.” (Miller). De még mennyire! Megrettent, gyáva szar intellektuel, ráadásul Isten alázatos szolgálójának tartja magát, aki valójában az értelmiségi/értelmes lét szembeköpője, megcsúfolója. S amikor rájön, fogjuk rá, rádöbben, hogy kiket is szolgál/t/ gerinctelenül, aljasul, kikkel kollaborált, akkor már réges-régen késő. Ott fog sírni, ahol senki se látja. Kálmánchelyi megérezteti ezt a rémséges – napjainkban igencsak „trendi” - tévutat.
Kiss Mari Rebecca Nurse látszólag hajlott hátú. A leggerincesebb, legtisztább mindahány közül. Óriási alakítás Kiss Marié. „Rebecca - … A gyerek az gyerek, hiába szaladsz utána, meg nem foghatod. Maradj csak békében, a szeretet visszahozza.” (első felvonás) S így bíztatja – nem sokkal az akasztásuk előtt - Proctort (negyedik felvonás): „Ne félj semmitől! Lesznek még igazabb bíráink odaát!”
Nem bocsánatos bűn, hogy Kiss Mari még nem kapta meg a Kossuth-díját!
Hartai Petra Maryként elképesztő, mennyi skálán brillírozik. A végén – őrületébe - beleborzongunk. Szerémi Zoltán kormányzó-helyettesként aljasul-rafináltan kegyetlen vérbíró („G”). Kenderes Csaba ügyésze elegáns/patent, mocskos lelkű „jó ismerősünk”.  Mertz Tibor Parris tiszteletesének lélektisztítását aligha vállalná el bármelyik mosodás cég; a lehetetlenre nem vállalkozhatnak.  Borsódzik tőle a hátunk. Nagy színész Mertz Tibor.
Avass Attila, Jordán Tamás, Vlahovics Edit, Nagy Cili, Kelemen Zoltán, Gonda Kata, Bajomi Nagy György, Szabó Róbert Endre, Wessely Zsófia, Dunai Júlia rendíthetetlenül-remekül szolgál (nem kiszolgál!).
Az elmúlt évtizede/in/k meg a MA díszlete és jelmeze Kálmán Esztert – meg Alföldi Róbertet - dicséri. Idővel a szekrény tetején egymás mellé kerülnek s porosodnak jelképek: Krisztus a kereszten, vörös csillag, magyar címer.
„gondoljátok meg, proletárok” (József Attila, Anyám - 1931).
Arthur Miller/Alföldi Róbert személyes gondként, válságként éli meg az emberiség nagy kérdéseit. Bizonyítják: nem lehet – mert nem hagyhatjuk - elpusztítani a humánum elérésére irányuló vágyainkat! Mindenkinek joga van a személyiségéhez, joga van küzdenie önmaga megvalósításáért, megváltásáért. (Ungvári Tamás után – szabadon.)
Az ötvenes években, pontosan 1957. májusban – Amerikában irracionális félelem uralkodott a kommunizmustól – Arthur Miller a hajthatatlanságát, a hajlíthatatlanságát, a karakánságát (nem volt hajlandó liberális kortársait beárulni) megúszta harminc nap börtönnel, hollywoodi feketelistával, 500 dollár pénzbüntetéssel, útlevél-használati tilalommal. /Bűnös: törvénysértés címén./
’58 májusában mentették föl a vád alól.
Vajon a mai Proctorok mire számíthatnak?
Miller/Alföldi Proctora a salemi börtönben ekképpen búcsúzik Elizabeth-től: „Ne mutasd nekik a könnyeidet! Ezeknek a könny az italuk! Légy bátor, legyen kőből a szíved, ilyen követ a nyakukra, azzal süllyedjenek el!”. Fölemeli hitvesét, szenvedélyesen megcsókolja.
A bitófához kísérik.
Szinte ezzel egy időben a - szomszédos településen, Andoverben kirobbant - forradalom szele eléri Salemet. Már nem csak méltatlankodik, felkel a nép.

                          2018. május 15-16.