Futótűz meg a fény - Alföldi Róbert rendezése a budapesti Radnóti Színházban

Szavak. Beszélgetés. Társalgás. Tárgyalás. Figyelem.
Töprengés. Vita. Ígéret. Becsület-szó. Tekintély. Közös többszörös.
/Van olyan is, hogy a csend, a némaság nem árulás. A hangtalanságnak, a nesztelenségnek – számtalanszor számos – oka lehet./
Avagy: szótör/del/és. Sokk.
Zagyva, gyülevész klisék recsegése-ropogása.
Verbális rakétasorozatok. Vég.

Szótár-megújítók kerestetnek; rezgés-, igazságteremtők!

Hogy megint ugyanaz jelenthesse ugyanazt - nekünk, köztünk, majd’ mindenki számára –, ami. Valót. Bizonyítottat.
Egyetemesen s hazában egyaránt: érvényeset.

Tanulj írni, olvasni, számolni! Gondolkodni! Erre bíztat a nagymama. A káprázatos, mindenkor legitim, feddhetetlen Csomós Mari Nazirája. Mindhalálig ekképpen haladni – nyitottan fürkészni, szemlélődni, dönteni okosan meg szívvel mindahány kereszteződésben.
Nem locsogni, nem csacsogni, nem fecsegni, nem híresztelni. Bulvárt, szó/dara/kását, sötétséget: száműzni.
Menni, tenni.
Rendületlenül.

Wajdi Mouawad (1968 – libanoni-kanadai író, színész, rendező) Futótűz című drámáját Alföldi Róbert rendezte a budapesti Radnóti Színházban.

Futótűz: gyorsan terjedő égés. Főleg aszott gazban.
Katonailag: tüzelési mód. Amikor nem egyszerre sütik el a fegyvereket, hanem sorban, gyorsan/hirtelen egymás után.
Futótűzként terjed: hirtelen ismertté válik. Átragad másokra is. A járvány futótűzként terjed… /WikiSzótár/
Hogy mekkora e szörny – futótűz - 2017/2018 Magyarországán ismét/újra; ki ne érzékelné, ne kapiskálná? Kit ne nyomasztana? Már, persze, azokon kívül, akik a galádságokat élesztik, gerjesztik, terjesztik, akik e pokoltűzben sütögetik pecsenyéjüket, miközben porlad az ország. S immár szövetségre léptek, kontinensünk egyensúlyát vészbe sodorva, a sátánnal és csahosaival. Hamiskodnak távolabbi földrészekkel: újabb világégést stimulálva.

A Radnóti Színház Futótűz-e purgatórium.

Gyertyás óvóhely, fáklyafényes bunker; megmaradásunk záloga.
A bennünk lévő embertelen énünkkel szembesít. És inspirál: számoljunk le a romboló, a másokat degradálni igyekvő/akaró, torzszülött vágyainkkal. Teremtsünk legelébb magunkban - Istennek tetsző - emberi rendet, értéket.  
Képesek vagyunk-e rá?
De hiszen miért ne volnánk!
Ha valaki oly’ tisztán, pontosan, mérhetetlen energiákat mozgósítva láttatja alakzatunkat, (v)iszonyrendszerünket, amiként azt Alföldi Róbert és csapata teszi, akkor, nincs mese, szinte kötelességünk számvetést készítenünk. Miért is vagyok itt, a XXI. század küszöbén? Mit kell tennem, mi a helyes – miképpen cselekedjem, hogy méltó legyek/maradhassak e fogalomhoz: ember(i)ség?

Kováts Adél igazgatónő-színművésznő az anyát – a földi-égi Édesanyánkat – vetíti belénk. Az anyaság mennyire fantasztikus, léthivatás! S a köldökzsinór soha nem szakad(hat) el.

Egymásba kapaszkodhatunk időben/idővel, ez oly’ folyamatosság, örök körforgás, múlhatatlan erőforrás, amelyet eddig – meglehet, éppen saját magunktól, mint egyik legfőbb akadály/unk/tól - nem igazán vettünk észre.
S tessék mozdulni, elrugaszkodni; félre a tespedtségemmel, keressem, kutassam, találjam meg – sohasem késő! – az uta/ma/t.
Hamisítatlan szó-tárral szövetkezzem a jóra, a szépre. Ne másokra mutogassak, ne másoktól várjam a csodát. Ne újabb Megváltó után ácsingózzak, hogy majd… Meglehet, elindult már, de neki is szüksége van rám, rád, őrá – ránk, rátok, rájuk.
Példát ad, utat mutat Kováts Adél és társulata. László Zsolt, Martinovics Dorina, Vilmányi Benett, Sodró Eliza, Lovas Rozi, Pál András, Schneider Zoltán, Rusznák András, Csarnóy Zsuzsanna, Martin Márta, Gazsó György. S Molnár Zsófia (fordító), Kelemen Kristóf (dramaturg), Nagy Fruzsina (jelmeztervező), Menczel Róbert (díszlettervező) és valamennyi alkotótárs.

Csak tiszta - szavak – forrás/á/ból.

Hozzászólás. A tévedés joga. Korrigálás. Megbocsátás.
Becsület. Tekintély.
Természetesen. Tisztán. Egyszerűen. (Törőcsik Mari - óvása/féltése - után: szabadon.)
Nyitottan. Szociálisan. Szolidárisan.
Fényesen.
A békekötés híre futótűzként terjed majd bennem/bennünk s a mindenségben.

                                               2018. január 21. 

 

 

 

 

 

 

 

 

Nincs haladék - Az ötvenéves Jordán Tamással köszöntjük a hetvenöt esztendőset (1943. január 15.)

/Az 1993-ban készült beszélgetés a Magyar Színész című kötetben található; felelős szerkesztő: SZP/

 

Kuckója olyan, mint egy szerkesztőségi szoba. Papírok, könyvek, plakátok mindenütt – fotel, kanapé, kényelem sehol. Jordán Tamás, a budapesti Merlin Színház egyik vezetője puritán ember. Azonnal tegez. Kérsz egy kávét? – választ sem vár –; rögtön csinálom! Átszalad a szobájával szemben lévő teakonyhába, s néhány perc múlva már kész a fekete. Cigarettára gyújtunk, miközben úgy csinálunk, mintha nem figyelnénk egymást, pedig ő is fürkészi, ki fia-borja lehetek, miért érdekelhet a színészkamara elnöke. Törőcsik Mari tette rangossá e posztot, Jordán Tamás nemrégiben vette át tőle a stafétabotot. Nekem meg az jár a fejemben, hogy amióta ismerem filmről, tévéből, színpadról, mindig az villan be legelőször, hogy ez az ember ég.

"Meddig lehet égni? Hogy lehet ezt csinálni – bírni – hosszú távon?”

„Ha gyertyára gondolsz, akkor attól függ, milyen hosszú… A lényeg az, hogy úgymond éghessek, éghető muníció kell. Én nagyon sokat kapok. Nem önmagamban égek, hanem vannak társaim. Van a színházunknak egy iskolája, van egy eszmény, vágy, s azt, remélem, nem fogom elveszíteni. A hétköznapjaim sokszor nagyon pesszimista állapotban telnek, de alapjában véve hosszú távon mindig optimista vagyok. Azt hiszem, van értelme annak, amit csinálunk. A szürke hétköznapok után egyszer csak mindig jön, ha nem is vasárnap, de jöhet egy igazán szép ünnep, ami mögött sok munka, sok közös erőfeszítés van. Azért a néhány ünnepért csináljuk…"

„Mikor, milyen időszakban érezted, hogy ezekből több van, mint máskor?”

„Ezeket a dolgokat az ember utólag tudja megállapítani. Amikor már kristálytisztán látja. Természetesen tudom, hogy nagyon jól éreztem magam évekig az Egyetemi Színpadon, a 25. Színházban, hosszú évekig Kaposváron, és tulajdonképpen most is jól érzem magam. De hogy mennyire, ezt mindig utólag lehet tudni, amikor már van kis rátekintése az embernek. És azt, hogy pontosan mikor, milyen időszakban éreztem jól magamat, azt talán meg is lehetne határozni – de nekem a múlt az elment. Keveset foglalkozom vele. Fényképeket sem őrzök, cikkeket sem. Abban a természetes naprakészségben élek, amelyik a színészet jellemzője. Elszáll a szó a színész ajkáról, s ahogy elszáll, meg is hal. Lehet rögzíteni, de az már más."

„Amikor vége van életedben egy korszaknak, lezárult valami, milyen viszonyod marad azokkal, akiktől elköszönsz? Teljesen megszakad a kapcsolat, vagy össze tudtok még kacsintani, ha úgy adódik, hogy legközelebb megint együtt csináltok valami közöset? Meglehet, ilyesmiről nemigen beszél az ember, mert ha kimondja, már nem ugyanaz…”

„A színház leginkább a szerelemhez, a szeretkezéshez hasonlít. A szerelmekkel úgy van az ember, hogy sokféleképpen lehet találkozni, érezni. Én az életben is úgy váltam el, hogy a volt feleségemmel nagyon jó a viszonyom. A színházaktól is így váltam el, hogy azt a színházat jelentő emberekkel is nagyon jó a kapcsolatom, és természetesnek veszem, hogy véget ért és nagyon jó volt, hogy volt. Az ember örök életre esküszik házasságot, színházat is, de azért a pakliban benne van, hogy nem biztos, hogy örökké tart, de örökkévalóságnak tűnik az a néhány év, jó értelemben. Kaposvárral nagyon jó a viszonyom, most is dolgozom az ottani színészbarátaimmal."

„Nem véletlenül vannak kint az irodád falán az ottani legfrissebb plakátok…”

„A Lukáts Andorral most találkoztam, a Koltai Robival állandóan tartom a kapcsolatot, és a többiekkel is. Örülök, akárhányszor összehoz bennünket a sors."

„A megcsalatást, a csalódást hogyan viseled?”

„Igazából nincs csalódás. Mert mindenki változik, tehát én is.”

„De azért alapvetően nem.”

„Alapvetően nem, de amikor az ember már nem találja meg a helyét, ő is változik, a környezete is, az emberek összetétele – akkor már nincs maradás. Van olyan színház, ahol három-négy évenként kicserélődik a társulat. Van adott időszak, amikor nagyon együtt vannak, a vektortok egy irányba mutatnak, és elmozdulásuk után egyszer csak kiderül, hogy most már nem ugyanaz, nem ugyanolyan a társaság.”

„Ez törvényszerű?”

„Egészen biztos.”

„Nem lehet, hogy az ember ezzel esetleg áltatja magát?”

„Én úgy gondolom: hét év az körülbelül, amíg együtt lehet egy társulat. Szükség van feltöltődésre.”

„Új impulzusokra…”

„ Hát persze, erről van szó. Az egész színészetet úgy lehet karbantartani, hogyha az folyton kap injekciókat. És az belülről egy idő után már nem megy.”

„Mert teljesen hatástalanok.”

„Kell új! Ezt én normálisnak tartom. Még hogyha fájdalmas, akkor is.”

„Bár nem igazán szeretsz emlékezni, mégis érdekelne, pályád során kik által lettél az, aki most vagy?”

„Nagyon hosszú a névsor. Az a félelem tölt el, hogy kit hagyok ki. Nagyon szerencsésen alakult az életem. Mindig olyan helyen voltam, ahol a kollégák is, meg akik vezettek, kvázi tanítottak engem, azok mind értéket képviseltek. Az Egyetemi Színpaddal kezdem, akkor Ruszt József még főiskolás volt. Hihetetlen izgalmas jelenség volt, nem fért a bőrébe, mindig újat akart, és újat is csinált. Csillogó tehetségű volt. Tőle kaptam az első löketet, utólag tudom, hogy a színház területén milyen sokat. Az olyan volt, mintha főiskolára jártam volna. S azok mind jelentős emberek, akikkel ott együtt dolgoztunk: Halász Péter, Fodor Tamás, Kristóf Tibi, Sólyom Kati, Hetényi Pál, Székhelyi József, Helyei László. Kihagytam pár nevet, tőlük elnézést kérek. Boldogságos öt-hat év volt, amit ott töltöttem. Utána jött a 25. Színház, a Gyurkó László és a Berek Kati vezetésével, a Szigeti Karcsi, aki rendezett, már nem él. Györgyfalvay Katalin, Jancsó Miklós, Hernádi Gyula, a kollégák között Haumann Péter. Jobba Gabi és Zala Márk már nem élnek, Iglódi István; itt is hosszú a névsor. Ott találkoztam a Lázár Katival (élettársával – szp). Aztán Kaposvár következett avval a fantasztikus társulattal, amely már ma is legenda, pedig valóság volt. Hosszú-hosszú lista. Ha úgy tekintem, hogy az egész élet egy tanulási folyamat, azt gondolom, ennek az iskolának egyetemi részét Kaposváron jártam ki.”

„Őze Lajos halála után 1984-ben te örökölted a Hány az óra, Vekker úr? című film főszerepét. Milyen érzés volt?”

„Érzelmileg nagyon bonyolult. Az Őzét mindenki nagyon szerette, nem is lehetett nem szeretni. Azon túl, hogy szerettem, azt gondoltam, ő az egyik legnagyobb magyar színész, annak ellenére, hogy nagyon csonka maradt így a pályája. Az különösen fájdalmas, hogy ez a film, amit abszolút neki írtak a Bacsóék, torzó maradt. Konfliktus volt bennem, hogy ebben a helyzetben nekem mi a dolgom. Sokan feltették a kérdést, hogy befejezzem-e helyette, vagy ne. Én végül is hallgattam arra a súgásra, amely nehéz pillanatokban szokott jönni belülről, s akkor, hogyha érzem, hogy azt nem manipulálom, hanem hagyom, hogy vállaljam el, és csináljam végig. Attól, hogy ő meghalt, s ezt a filmet abbahagyják, semmi nem történik. Semmi jó sem. Azt gondoltam, ha vele ezt megkonzultálhatnám, én is szerettem őt, ő is szeretett engem, ő maga mondaná, örülök, hogy te vagy az, aki csinálja. S természetesen volt olyan a környezetemben, aki ugyan nem mondta, de akiről éreztem, nem ért vele egyet.”

„Ötvenéves vagy. Ezt hogyan éled meg? Nagyon ’benned’ van?”

„Persze. A negyven az nagyon megrendített. Akkor még nem tudtam, hogy ennyire fog hatni rám egy évszám, egy kerek évforduló. Egészen negyvenéves koráig az ember úgy van, hogy majd. Csinálja, csinálja, s úgy gondolja, ez mind előkészület ahhoz, ami most következik. Lehet, én ilyesmivel sokat foglalkoztam, de amikor elértem a negyvenet, azt mondtam: most már nincs haladék. Most már valami történik.”

„Tehát akkortól tényleg felelős vagy?”

„Mélyen felelős. És nagyon szaladnak az évek. Az ember, ha öregszik, akkor veszi észre, milyen röpke egy esztendő, de akár egy évtized is. Nem lehet elvesztegetni perceket sem, nagyon kevés van belőlük. Megrémültem attól, hogy most mi jön. Kicsit meg voltam zavarodva. Ennyi egy élet? Alig történt valami, és már negyvenéves vagyok. Majdnem pánikba estem. Persze mindenki másként éli meg az időt, van, aki már tizenhat évesen felnőtt, más negyvenévesen sem lesz az.”

„Megint más sohasem…”

„Igen. Szóval azért az mégiscsak pánik volt. Nem akarok senkit megijeszteni, aki most a negyven felé közeledik, ezt nem akarom cifrázni, végül is elmúlt az a riadalom. Attól rémültem meg, hogy ilyen gyorsan eljött. Nem hittem a szememnek.”

„Akkor valamelyest megváltoztál?”

„A fene tudja. Biztosan. De akkor is változtam volna, ha nem esek pánikba. De azért tudat alatt ott motoszkált: most már minden kicsit másképpen van… Azóta nagyon gazdag tíz év telt el. Amikor negyven voltam, már eltelt három kaposvári évad. Valamilyen módon hiszek abban, hogy determinált az ember élete. És hiszem azt, hogy az Isten irányítja, segíti az ember létét. Miközben egészen vadul és szenvedélyesen voltam ateista, tizennégy-tizenöt éves koromtól egészen harmincvalahány éves koromig, most már visszataláltam az Istenhez, és tudom, nagyon sokat kaptam tőle. Jól egyengette az utamat, és mindig kellő időben penderített el egy másik helyre, anélkül, hogy nekem hagyott volna időt a gondolkodásra. Egyszerűen parancsolólag, sürgetőleg elintézte a változásokat. Nem önvédelemből mondom, biztosan tudom. Úgy érzem, hogy olyasmivel foglalatoskodom, természetesen nem mindig, de alapjában véve igen, amihez a legnagyobb kedvem van. És ez nagy boldogság. Hogy egybeesik az embernek a munkája a hobbijával, a kedvenc időtöltésével.”

„Szerinted milyennek kell lennie egy jó vezetőnek?”

„Meg kell nézni, miért dolgozik az ember, hová teszi le a voksát, s kiket választ munkatársainak. Csak jókat szabad. Utána azzal kell folytatni, azon kell fáradozni, hogy a munkatársak a lehető legjobban ki tudják élni magukat, olyan feladattal kell megbízni őket, amely birtokossá teszi őket. Mindenki azt akarja, hogy kivegye a maga részét.”

„Ez nyilván azt jelenti, hogy ki-ki azt érezze, fontos. S arra, csakis arra használják, amiben a legprofibb.”

„Pontosan. Ez alapvető. Hogy érezze, én csináltam, nekem köszönhető. Ha ez létrejön, akkor már alig kell vezetni.”

„Itt a Merlinben ez működik?”

„Valamelyest igen. Azt nem tudom, hogy jó vezető vagyok-e, azt is nehezen tudom megítélni objektíven, hogy a munkatársaim valóban jók-e. De azért kevés ember van itt, viszonylag könnyű egyfelé húzni a szekeret.”

„A színészkamara – s oda már jóval nagyobb csoport, a színésztársadalom jelentős része tartozik – szekere merre halad? Mit szóltál ahhoz, hogy téged választottak meg elnöknek?”

„A kamarának van valami respektje, valamiféle hatása. Talán odafigyelnek arra, amit mondunk. Ám a konkrét ügyeknél az a tapasztalatom, hogy a színészek, miközben panaszkodnak arról, hogy mennyire kiszolgáltatottak, egyedül vannak, a panaszok mellett nagyon kevesen vannak olyanok, akik tenni is akarnak valamit egymásért. Örültem a bizalomnak. Nekem kicsit más a helyzetem, színházat is vezetek, igaz, nincs állandó társulat. De tény, én most éppen nem vagyok annyira kiszolgáltatva a sorsnak. Nem félek attól sem, ha ne adj’ isten, a Merlinnek valami baja lenne, én azért biztos nem maradok munka nélkül. Sokfelé hívnak. Nem rettenek meg a kamarával kapcsolatos konfliktusoktól sem. Mélyen hiszem, a sziszifuszi munkának lesz majd valamilyen eredménye. Ebben a dologban sincs sok haladék.”

Szenkovits Péter – 1993
/Magyar Színész című kötet, 1997- Szombathely, felelős szerk.: SZP/

 

 

 

 

 

 

 

 

Igazságkeresés és az együttérzés gyakorlása

Avagy a fényt tisztelők tusája az alvilágit bálványozókkal – Nem babra megy

Szepes Mária, Heller Ágnes, Koncz Zsuzsa, Pálfy Margit, Eperjes Károly – Tibeti Halottaskönyv, Anana papirusz

 

Szepes Máriát a kudarcok sem tántorították el
„Az emberek nem csupán egyszer élnek, hogy azután örökre eltávozzanak innen. Sokszor élnek, és sok helyütt, bár nem mindig ezen a világon. Minden élet között a sötétség fátyla leng. De végül megnyílnak az ajtók, és megmutatkozik minden terem, amelyen lábaid kezdettől fogva áthaladtak.” (Szepes Mária /1908-2007/: Emberek és jelmezek – Édesvíz kiadó, Budapest, 2017)
Szintén Szepes Mária-idézet, ugyane kötetből: „Végül azonban minden más ambíciómat legyőző vezérmotívummá vált bennem az írás kényszere, elkötelezettsége, leküzdhetetlen hajtóereje. E kényszer formálta sorsomat, függetlenül attól, mi történik a művemmel. Kudarcok nem tántorítottak el tőle mindmáig, akkor sem, ha legfontosabb írásaim a fiókomban maradtak. Mert úgy éreztem, tollammal minden dimenzióba betörhetek.”

Heller Ágnes: több nyelven írni, olvasni

„Azt olvasod, amit olvasni akarsz, és azt látsz, amit látni akarsz…” – jegyezte meg Heller Ágnes (1929; Széchenyi-díjas filozófus, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja) Szombathelyen, 2017. november 9-én, a Szombathelyi Zsidó Hitközség Szabadegyetemének ötödik előadásán.
S bizony (teszem mindehhez) mi mindenkin – időben/térben - múlhat, hogy kivé, mivé válunk. A belénk fényt áramoltatókon/táplálókon meg az alvilági sötétséggel riogatókon/rombolókon éppúgy.
Mindenekelőtt persze: önmagunkon.
Hogyan reagálunk egyetemesen értékes, minőségi, művészi könyvekre, filmekre, festményekre, színi előadásokra? Eseményekre, cselekedetekre?
Tolerancia, nyitottság, befogadás.
Démoni eszmékkel, alantas bulvárral, szennyel és mocskolódással, gengszteri gazságokkal – gonosz manipulálással – ki lehet bennünket forgatni, le lehet nullázni, meg lehet semmisíteni(?!).  
Történetesen a zsidó kultúrában a tanulás, a tudás jelentős szerepét emelte ki Heller Ágnes; több nyelven írni, olvasni. Ámosz Ozt (1939, író, újságíró) idézte: a tudás, a gondolatok átadása a következő generációknak – ez tartja életben a zsidóságot.
S fűzöm hozzá: ez lehet a záloga az ember(i)ség, az európaiság, a nemzet(iség) megmaradásának.
Mindenkor, mindenkit, mindenütt: a szépre, a jóra, az igazra.
Naivitás?
No meg: kötelesség kezet mosni illemhely-használat után, biztat a Talmud. Tisztább maradsz, kevésbé leszel bacilushordozó. (A derék  Semmelweis Ignácunk, az anyák megmentője /1818-1865/; nemde bár? ) S ha mégis megbetegszel, akkor orvost kell hívni!
Háromezer-ötszáz éve megold(hat)atlan a zsidókérdés. Tradicionális ellenségkép. S mindig és mindig – a (bármelyik) kisebbség gyűlölete.
Heller Ágnes: „Amerikában nincs olyan veszélyes antiszemitizmus, mint Európában”.
Más. Klímaváltozás. Nem mese: van. Izraelben előrehaladott kutatások folynak, hogy a sós vizet édessé változtassák.
Heller Ágnes – szombathelyi előadása befejezésekor – kérdések feltevésére inspirált bennünket, azzal: „Csak a válasz lehet buta. A kérdés nem”.
Fölvetettem: mi lesz veled Magyarország?
Heller Ágnes: „Az Magyarország lakosságán múlik”.

Koncz Zsuzsa (szintúgy) közösségteremtő

Koncz Zsuzsával (1946; Kossuth-díjas előadóművész) a büki művelődési ház színháztermében beszélgetett Karafiáth Orsolya költő (1976; irodalmi munkásságért Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet kapott).
Zsuzsától elkapott gondolatfoszlányok:
„A szórakoztatás nem szól igazán semmiről”.
Szörényi Leventéről s Bródy Jánosról: „A dolog ekkortól, általuk szólt valamiről. A zene is klassz volt. Új út. Közösségteremtő erő. Igen, ez az: belülről válassz engem! Megtalálhatod magad. S azt, ami neked fontos lehet az életben, s ő neki fontos.”
Bródyról: „Kicsit együtt nőttünk fel. Ne gondold, oh, ne…! Aha, ezekért érdemes énekelni! Harmónia a személyiségeink között; szavak nélkül értjük egymást. Az alkotó másik fele. Ritka, ezt megtalálni egy életben. Szinkron. Mindig ott tudjuk folytatni, ahol abbahagytuk.”
„Tudjátok lányok”, mosolyodott el Zsuzsa: „egy férjtől el lehet válni, Bródytól nem”.
„Szerelem kimondani hétköznapi szavakat megemelten, költőien.”
Radnóti, Ady, József Attila… „Az ember mindig azt választja, amihez vonzalmat érez, ami mond valamit a számára”.
Cipőről (Bódi László, 1965-2013): „Hatalmas erők dolgoztak benne”. Ég és föld között: „Feszítő őserő az egyszerűségen belül. Magnetizmus.” (Mágnesség, a mágneses jelenségek összessége - Idegen szavak és kifejezések kézi szótára, Akadémia Kiadó, Budapest, 1994)
Koncz Zsuzsa: „Magamat egyszerű bonyolult személyiségnek ítélem meg”.
„Ezeket a dalokat választom. Ezek a dalok választanak engem.”
„Nem szerepet játszom.”
„Ehhez a műfajhoz a naivitás azért hozzátartozik. Ennek ellenére – belülről megfognak a dalok, mégis hiteles lesz valamitől.”
A Vadvilág című (40.) albuma (2016) kapcsán: „Sehol sincs biztonság a Földön”. 

Pálfy Margit (is) hisz az emberben

Pálfy Margit színművész (1954; a Magyar Érdemrend lovagkeresztjének tulajdonosa) Szindbád hazamegy című Márai Sándor (1900, Kassa -1989, San Diego) estjén tizenhárman voltunk Táplánszentkereszten.
Tizenhárom irányba szórjuk szét a magot, amit Margit Márai Sándor bőrébe bújva – mert valóban van ilyen! – hintett (b)elénk. Aztán tizenháromszor tizenhárom és így tovább, és így: továbbítjuk.
Tűz. Tisztesség. Támasz.
Érték. Teremtés. Példa. Csak azért is; csakis így érdemes.
Hit: az Emberben. Az emberi csodában.
Istenben.
Moldován Ibolya Pálfy Margitról: „Versmondása bartóki értéket képvisel”. Honti Katalin: „A megragadottság állapotában tudja tartani a közönséget”.
A helyü(n)ket kutatókat, keresőket segíti Pálfy Margit. Magunkban. Körülöttünk. A mindenségben. Máraival. Máskor – legelébb is –Szécsi Margittal, hiszen vele kezdte.  Majd Kondor Béla, Hervay Gizella/Szilágyi Domokos…
Úgy tartják: ő a női Latinovits. „Embernek kell maradni.” (Latinovits Zoltán „színészkirály”; 1931-1976).
Pálfy Margit Szervác Józseffel (József Attila-díjas költő, 1952-2001) vallja: „Jogom a szó, hát nem adom alább. Magam képére ragozom a létet”.  „Jövőm se több, egy tiszta rím, magányosan, mint a galaktikák.”
Csak vájt fülűeknek című, tizedik(!) önálló estjének alapgondolata: „Éljen ami tisztít minket, s amit mi fölemelünk”.

Eperjes Károly: szeretet, család, összetartás, életigenlés

Eperjes Károly (1954; Kossuth-díjas színész, rendező) két, szívhez szóló, patyolat-tiszta alkotását láttam 2017-ben. A Fertőrákosi Kőfejtőben és Barlangszínházban, a Pesti Magyar Színház vendégjátékát, A muzsika hangját. Kodály Zoltán emlékévében, hiszen százharmincöt esztendeje született s pontosan fél évszázada hunyt el az egyetemes, európai, magyar géniusz. Föl nem foghatom, miért nem építjük be Kodály sokrétű művészetét/munkásságát saját magunkba, s a mindennapjainkba. Hogy aztán szerteszét röpíthessük, exportálhassuk. Kurrens termék, s nem csupán az úgynevezett Kodály-módszer okán. Kapiskáljuk, persze, hogy emitt-amott a világban, főleg a távol-keleten szinte mindennapi kenyér, de ez még(is) kevés.
A következő generációk következetes – Kodály által megálmodott, kidolgozott - rendszeres, folyamatos, mindennapi énekeltetése, daloltatása lehetne az egyik boldogság-ászunk.
Kitrillázni magunkból a kínt!
Dal-együttes – közösség.  
Más-más hangon, szólamban, mégis: egységben, megértésben, elfogadásban. Nem ördöngösség, és még csak nem is igazán pénzkérdés. Jó, persze az is (szemléletváltás, pedagógusképzés, etc., etc.), de ehhez nem kellenek milliárdok. S százszorosan, ezerszeresen megtérülne a befektetés.
Közbevetés: Nicole Kidman (1967, Oscar-díjas) ekképpen nyilatkozik a Pesti Estben (2017. december 28. – január 10.) legújabb filmje, az Egy szent szarvas meggyilkolása kapcsán: „…olyan voltam, mint egy hangszer  egy nagy, szimfonikus zenekarban. Ha kiveszed ezt a hangszert, a zene sosem lesz ugyanolyan, ugyanakkor, ha csak egyetlen hangszerről beszélsz, akkor nem figyelsz magára a zenére.” (Tulu/Vertigo Média)
A muzsika hangjában Mahó Andrea apácanövendékként ismét bizonyítja, makulátlan művész. A jó Szepes Mária egészen bizonyosan így dicsérné: „kivételes jellemábrázoló tehetség, egyénisége, szuggesztivitás van”. Éppúgy érvényes ez a zárdafőnökasszonyt megszemélyesítő Hűvösvölgyi Ildikóra (1953; Kossuth-díjas). Emlékszünk? A tévés Zöld dióban tűnt fel (1974), s egy ország zárta a szívébe a Beszterce ostroma (1976) sugárzásakor, Bessenyei Ferenc (1911-2004; Kossuth-díjas, korszakos komédiás) oldalán. Az egyik húzóerő volt a Macskákban, a budapesti Madách Színházban. Árad belőle: miképpen maradhatunk méltóak önmagunkhoz, hivatásunkhoz, szűkebb-tágabb közönségünkhöz, közösségünkhöz. Bennem még – bár senki sem lógott ki a sorból – a házvezetőnőt formáló Tóth Éva (1954; kétszeres Rajz János-díjas, kiérdemelte az Agárdy-emlékláncot is) maradt meg. Az alázata. A pontossága. Az igényessége. Mérce.
Szeretet, család, összetartás, életigenlés – mindezek is pillérei Eperjes Károly rendezésének. S felsejlik a második világégés; bennünk, bennem pedig legalábbis: a harmadik rémképe. Miképpen maradhatunk itt, így, most: Emberek?
Másféle zenés játék - amit ki ne ismerne? – a Hippolyt, a lakáj. A Soproni Petőfi Színház és a Pesti Magyar Színház közös produkciója, szintúgy Eperjes Károly irányításával. S ez sem csak szimpla szórakoztatás, hiszen olyan nincs, hogy ne jusson eszünkbe Schneiderék kapcsán, hogy a ripsz-ropsz, ilyen-olyan módon megtollasodottak mennyire (finoman szólva) pökhendiek tudnak lenni. Ez, persze, Schneidernére érvényes a leginkább. Mert Schneider, végül is, kivétel: ő nem (nem úgy) szállt el, mint manapság annyian az új elitből. Nem felejti, csak azért sem, honnan jött. S talán még azt is sejti, reméljük, hogy merre tart (Illyés Gyula után – viszonylag - szabadon).
Reviczky Gábor (1949; Kossuth-díjas) elképesztő Schneider Mátyás. Minden porcikájában. S talán legfőképpen, fura vagy sem (szerintem nem az), a kézfejével: a markával, az ujjaival.  Briliáns. A profizmusán átsüt a báj, a kedvesség, a szeretnivalóság. S ez éppúgy igaz, másképpen, bár a csuda tudja, pontosan hogyan is, Savanyu Gergelyre, Hippolytra. Telitalálat. Ez legelébb is Eperjes Károly érzékenységét dicséri. Hiszen a szereposztás, ha az olyan, mint ahogyan ama bizonyos nagykönyvben megíratott, a siker záloga. Kivételes átalakuló művész Savanyu Gergely. Kívánom, remélem, hogy a Pesti Magyar Színház deszkáin (merthogy immáron ott „fut” a koprodukció) megpillantsa, felfedezze vérbeli színházművész, és csapjon le rá. De egyáltalán nem tartom kizártnak, hogy Eperjes Károly szárnyai alatt repül tovább nagy ívű, spirituszához méltó pályán.
Nem érzékeltem semmifajta zavart/csavart a gépezetben, mindenki odaadása – engem legalábbis - meggyőzött. Ám akadt még valaki, aki, és ismét Szepes Mária szavait veszem kölcsön: „amint megjelent a színpadon, senki más nem élt mellette”, és az a Tóbiást (inast) prezentáló Papp Attila. Rémlik, hogy valamikor már láttam ugyanitt, Sopronban. Megvan! A Liliomban! Kis kutakodás: az a fiatal szerelmes volt, Hugó. Igen, már akkor belém villant: penge! Most: dettó.
Egyébiránt amikor ez a butácskának látszó inas bejelenti-ügyetlenkedi, hogy „Hippodrom”, az nem csupán szótévesztés. Merthogy ez ám egy régi(es) kifejezés, mármint a hippodrom, azt jelenti: küzdőtér.
Stadionban vagyunk.
Nevezzem így: a Fényéhesek Egyesület csapatának versenyzőiként. Vagy szenvedélyes szurkolóikként.
Ne már hogy a reménytelenség, a gonoszság/sötétség arasson – ne adj isten kiütéses – győzelmet!

Amihez Leonard Cohen a nevét s a hangját adta

Nemrégiben – véletlenül, mondanám, de nem hiszem, hogy az lett volna – bukkantam A Tibeti Halottaskönyv című kétrészes, japán-francia-kanadai dokumentumfilmre (a youtube-on), Barrie McLean, Yukari Hayashi rendezők 1994-es alkotására. I. A halál, mint életmód. II. Végtelen szabadság. Narrátor: Leonard Cohen (1934-2016; kanadai irodalmár-zeneszerző – úgy érzem, ő minden idők legkiválóbb dalnoka).
Szinte önkéntelenül nyúltam tollhoz s papírhoz:
„Ha nem figyelünk oda másokra, soha nem ismerjük meg önmagunkat.”
„Ha meghalsz, a világ sír, de te meglelheted végtelen szabadságodat.”
"A születés nem feltétlenül ünnepelnivaló, a halál nem feltétlenül gyászolni való.” Ugyanakkor pedig: „Élet és halál fájdalmai elől nem szökhetsz el.”  
„Az új élet kezdete mindig nagy ígéretet tartogat.”
„Saját tudatod tündöklő természetét fölismerheted.” 
„Az öntelt istenek egy ideig dúskálnak az élvezetekben, de haláluk olyan váratlan, mint a tavaszi szellő szárnyán érkező bűz.”
„Az igazság keresése és az együttérzés gyakorlása teszi az életet igazán értékessé.”

„Az ember sokszor születik”

Szepes Mária (már említett) Emberek és jelmezek című könyve, 357. oldal: a kötet záró gondolatait az ötezer éves Anana papiruszból idézi a jeles szerzőnő: „És ha az élet örök, akkor éppen úgy, mint a körnek és az örökkévalóságnak, a létnek sincsen kezdete. Az ember sokszor születik, mégsem tud semmit előző életeiről: kivéve néhány alkalomadtán átélt álmot vagy felvillanó gondolatot, amely visszaviszi előző testének néhány körülményéhez. De a végén mindezek az életek felfedik önmagukat teljességükben. A szellemek, akik egy bizonyos testetöltés alatt találkoztak, valószínűleg találkozni fognak egy másik testetöltés alatt is, mintha mágnes vonzaná őket együvé…”

                                      /2017 vége, 2018 eleje/

 

 

 

 

 

A Jóisten tenyerén - Törőcsik Mari: "Nagyon szeretek élni"

                                                           A 2007 karácsonyán készült beszélgetéssel Törőcsik Marikának                                                            s Rajongótáborának kívánunk boldog karácsonyt,
                                                           s az eddigieknél tisztább, szebb, új esztendőt!

"Pély. Velem. 'Útközben' pedig szinte az egész világ meghódítása úgymond színészileg" - jegyzem meg Marikának, akiből harmónia, szeretet árad velemi otthonában. „Ó, ne mondjon már nekem ilyet…”, szabadkozik, s mintha el is pirulna, mint a Körhinta Pataki Marija tette nem is egyszer.

„Igen, velemi vagyok. Nézze, olyan régóta élek… Járok azokon a helyeken, ahol korábban is megfordultam, de nem okoznak bennem semmit. Ha viszont a szülőfalumba hazamegyek, akkor megrohan minden. Ahogy múlik az idő, a gyerekkor marad meg legjobban az emberben…

Fényesen gyönyörű karácsonyaink voltak. Nem is tudom, tudtam-e a gyerekeimnek olyan karácsonyokat rendezni… Csodás szüleim voltak; ez meghatározta az egész életemet. Meg az, hogy nem egyedül voltam, hanem a testvéreimmel. Emlékszem, még a háborús karácsonyok is… ’40-től apám katona volt, ’42-ben ott volt a II. Magyar Hadsereggel a Donnál. Amikor még otthon volt, kis szobabútort faragott nekem. Imádtam a rongybabákat is, azokat anyám készítette. Voltak gazdag karácsonyaink is; elég jól éltünk a háború végéig.

Egy katona hozta a hírt apám bajtársától, hogy édesapánk meghalt. Anyámnak gyönyörű, vörös haja volt, ami aztán csomókban hullt ki. Nem kopaszodott meg, csak erősen hullott a haja. Amikor később visszanőtt, sokkal világosabb vörös lett. Nem hitte el, hogy meghalt az apám. Megfogadta, hogy amíg haza nem jön, nem gyújt rá.

Karácsony előtt takarítottuk a templomot; mivel kicsi voltam és könnyű, álltam az oltáron, mostam le. Valaki futott be a templomba, hogy jön az igazgató úr! Leugrottam és rohantam… A nővéremet a szomszéd Lajos bácsi hozta haza szekéren Egerből, a zárdából. Mater Orsolya, a tisztelendő anya, a főnökasszony az ott rendezett karácsonyi ünnepségen azt kérte – minden évben kért ilyenkor valamit – az ötvenkét bentlakó előtt, hogy Törőcsik Teréznek az édesapja jöjjön haza. Lajos bácsi Terézt belebújtatta jó meleg, irhabunda lábzsákba, s szénában feküdt a nővérem a kocsin. El is aludt. Mikor megérkezett és kinyitotta a szemét, az apám hajolt fölé…
Anyám kis kosárkát hordott a karján, állandóan napraforgómagot pattogtatott a cigaretta helyett. Egyik karján Melinda húgom, másik karján a kosár. Ott állt, mi meg futottunk apám elé… Amikor aztán apám cigarettával kínálta, azt mondta, hogy soha többé nem mer rágyújtani. Nem is gyújtott rá, pedig erős dohányos volt.”
Később Marián (akkor még így hívták, bár szülei Mariannra kereszteltették, de a pélyi anyakönyvbe véletlenül Marián került) is Egerbe került, az orsolyáknál lakott és az angolkisasszonyokhoz járt.

„Mater Orsolya csodálatos, fiatal apáca volt! S ha az ember tízévesen bekerül egy zárdába… Ahogyan az orvosok, a tanárok, a takarítók, a vasmunkások, a művészek, úgy az apácák között is vannak ilyenek is, meg olyanok is. Ő egészen rendkívüli nő volt. Nagyon szerettem; mindenki imádta. Mint utóbb tőle megtudtam: az egyház egyezséget kötött a Rákosi-rezsimmel, hogy amikor megszüntetik a rendeket, bizonyos létszámú szerzetesek elhagyhatják az országot, ezért Mater Orsolya az utolsó évben franciául tanult, Mater Letícia meg olaszul. Nyilván már tudták, hogy ki, hová kerül. Mater Orsolya aztán Grenoble-be ment; Franciaországban az orsolyarend a legfőbb apácarend, a királyi családot Grenoble-ben az orsolyák nevelték. Ő mondta mindig, ha bármikor, bárhol jelentkezik, ő Lövei Olga. Miután a Körhintát bemutatták Cannes-ban, kaptam tőle egy levelet. ’Drága Maricám! Te vagy te?’ És megírtam, hogy én vagyok én… A hatvanas évek végén megengedték, hogy beutazhasson. De csak civil ruhában lehetett. Mondta is, hogy amióta letette a fogadalmat, most először van civilben. Elvittem az InterContinentalba vacsorázni. Mater Orsolyának hívtam. Azt mondja: ’Miért hívsz így?’. Azt feleltem, hogy most már szabad ezt mondani, és hogy büszke vagyok rá… Nagyon finom szürke kosztüm volt rajta, gyönyörű gyöngy a nyakában. Hihetetlenül elegáns volt. Elmesélte, hogy a francia apácák elmentek vele vásárolni. A frizurája is nagyon szép volt. Nagyon kedves volt; később többször is találkoztunk.

Jelölt volt Egerben a pélyi tisztelenő úr húga is, Verrasztó Teca. A rend feloszlatásakor tizenhét-tizennyolc éves lehetett. Amikor az angolkisasszonyok aztán újra átvették az iskolát, meghívtak Egerbe, mert látták a tablón, hogy ott végeztem. Kérdeztem tőlük, tudják-e, mi van az orsolya zárdával? Elmondták, hogy az a nagy épület annyira tönkrement – általános iskola volt benne -, hogy a Grenoble-i székhelyű orsolyarend nem tudta visszavenni és felújítani. Inkább épített egy gyönyörű kis zárdát. Megkérdeztem, hogy ki a főnökasszony? Megtudtam, hogy Mater Skolasztika. Kiderült, hogy ő Verrasztó Teca… Meglátogattam. Gyönyörű volt még akkor is. Kérdeztem tőle: hogyhogy, hiszen annyira szép lány voltál, és még nem is voltál fölszentelve... Ezt azonban akkor titokban tartották és utóbb lett apáca. Most Egerben játszottam Ózét; a Kaszás Gergő miatt mentem el, mert nagyon szeretem őt, s Eger városa miatt is, mert azt is nagyon szeretem. Fölhívtam a zárdát telefonon, de, sajnos, közben meghalt…”

További szeretett személyeket is megidéz Marika.

„Meg szeretnék emlékezni Édiről, Tóth Pálnéról, anyám első unokatestvéréről, aki Pestre került. Egyszer Aldebrőn, ahonnan a család származott, talákoztunk. Szaladgáltam az udvaron a Tóth gyerekekkel, mindegyik kisebb volt nálam. Egyszer csak Édi azt mondja nekem: ’Te vagy az egyetlen, akit el tudnék fogadni még a három gyerekem mellé’. S miután fölvettek az Alkotmány utcai közgazdasági gimnáziumba, Édiéknél laktam. Édi a második anyám volt. De valamennyi családtag szeretett, magától értetődően ez az érzés kölcsönös volt.”
„Engem a sors, vagy a jóisten mindig a tenyerén hordott. A főiskolára például az első év után jóformán be se jártam. A Körhintát 1955-ben forgattuk… Az osztálytársaim engem hihetetlenül szerettek; valahogy talán ez rajtam is múlott kicsit. Mindig velem izgultak. Emlékszem, amikor meghívtak a francia követségre - ez még a párizsi bemutató előtt volt -, mert Cannes-ba ugye nem engedett ki a főiskola, szóval készültem a követségre; az egyik osztálytársamnak a cipője, a másiknak a harisnyája volt rajtam… Fölöltöztettek. Néha úgy estem be a főiskolára; beleszóltam valami vitába. A Fonyó Joci egyszer azt mondta: ’Te ne szólj bele, mert elszalad veled a ló, menjél föl, csinálj fekvőtámaszokat, mert elég girnyó vagy!’ Vagy bezártak a szekrénybe, ahol a tornaruhákat és a tornacipőket tartották. Kérleltem őket: ’Engedjetek ki, nem fogok elszemtelenedni!’ Nagyon-nagyon szerettem őket!

A főiskolán kiváló tanáraim voltak; Gellért Endre indított el engem ezen a pályán, úgy bízott bennem! Nem is tudom, miért… Majd bekerültem a Nemzeti Színházba a nagyok közé. Major Tamás ’56 után felújította a Vízkeresztet, én voltam a Viola. Hát, én tudtam, hogy semmit nem tudok, semmit. Annyira féltem, hogy a Major elkezd velem ordítani. Tizennégy nap alatt újjították föl, a harmadik napon azt mondja a Major: ’Törőcsik, jöjjön le!’. Alig tudtam letámolyogni. Mondom: ’Tessék, Major elvtárs’. Ő: ’Maga semmit nem tud. Én magával nem tudok mit kezdeni’. Én: ’Tudom, hogy semmit nem tudok’. Azt mondja: ’De egészen kiváló ízlésre vall, hogy az általam úgy utált általános színészi eszközöket nem képes használni. De pontosan érez maga mindent. Majd leírják magáról, hogy nem jön át a rivaldán, ne törődjön vele, majd itt megtanulja szépen a saját eszközeit. Behívom Mészáros Ágikát, hátha tud magának segíteni.’ (Ágika egy évig le volt tiltva…) És előttem fölhívta: ’Ágika, itt van ez a lány, gyere már!’. Ő rohant és segített. Semmit nem tudtam tőle ellesni… Egyébként imádtam, de, azt hiszem, ő is engem. Az volt még a csodálatos, hogy azok a nagy ’vadak’ – abban az évben szerződtem a Nemzetibe, amikor meg is buktam a Vízkeresztben…-, szóval a kollégák szavazatai alapján megkaptam a Farkas-Ratkó díjat. (Egyik évben egy fiatal férfi színészre, a másikban egy fiatal nőre szavaznak.)   A Mészáros Ági, a Somogyi Erzsi, a Lukács Margit és a többiek azt mondták, hogy bármit írnak rólad az újságok, te ide, közénk való vagy. Nagy szó volt!

Még szeretnék kitérni Bara Margitra. Általában nincsenek barátnőim, nagyon jó kolléganőim vannak, de a Margit nekem olyan, mint a testvérem. Azt hiszem, ő az egyetlen a kolléganőim közül, akit elvittem a szülőfalumba is. A családom is ismeri. Nagyon szeretem. Annyi méltánytalanság érte már! Azon nagyon csodálkozom, hogy mondjuk a filmszemléken az életműdíjat még miért nem kapta meg. (Utóbb megkapta – szp, 2017.) Pedig ő ott van a sor legelején. Nagyon nagy színésznő.”
Kortyol kávéjából. Szemében nem gyertya, hanem nap fénye ég. Fölmelegíti az embert. Mosolyogva meséli, hogy a Jézuska náluk is összeír(t), csomagol(t)… „Az ember nagyon izgul. Nem tudom, hogy a fiam és a felesége haza tud-e jönni Saigonból, de a lányom és a párja megérkezik Londonból. És természetesen elmaradhatatlan a karácsonyi pulykám. Mindig ugyanúgy készítem.”

Búcsúzáskor csendesen így szól: „Velemben szeretném leélni a hátralévő életemet. Tudják, nagyon szeretek élni.”

                                                                       Velem, 2007 karácsonya / Szenkovits Péter

(A beszélgetés föllelhető A jóisten tenyerén Törőcsik Mari című, tavaly megjelent kötetben.)            

 

 

 

 

 

 

Művészet, Kétely meg A jó pálinka... - Udvaros Dorottya, Fekete Ernő; Jordán Tamás, Szabó Tibor, Szerémi Zoltán; Kálmánchelyi Zoltán és Társai(k) a WSSZ-ben

 

A hatások, az élmények, ezúttal a színművész(et)ire fókuszálunk, át- meg átjárják bensőnket. S belénk épülnek.
A szombathelyi Weöres Sándor Színházban zsinórban két saját és egy vendég produkció hatósugarába kerülhettünk.

Nyolc éve tartja műsoron a WSSZ A jó pálinka itassa magát című, nevezhetnénk ekképpen: életképsorozatot, Koleszár Bazil Péter rendezésében, társalkotó Sultz Sándor.

Itt(hon) nem lehet kibírni pia nélkül. Ha már minden áron módosítani akarja a hatalom – ördögi módon – a tudatunkat, elébe megyünk azzal, hogy iszunk, mint a gödények. Napestig. Mindenhol. Egy - akolban - a tábor: alkohol-honban. 
Persze, elhülyítve még könnyebben lehet vezetgetni bennünket az orrunknál fogva. Vagyunk annyira ostobák, hogy besétálunk hol ebbe, hol abba a karámba/kelepcébe.
Megint nincs kiút.
Kálmánchelyi Zoltán figurája leszáll a mélybe, hogy rögzítse – maga is jeles piásként – a szeszkazán-ország s a szivacstömeg mindennapjait. Kálmánchelyi óriási. Akkor is, amikor a röhögéstől majd’ kiesik a szerepéből. De úgy mindenestül: baromira jó.
Ez az Abszurdisztán, a mi otthonunk, annyira, de annyira vicces, hogy az már szinte - zokognivaló. E vidéken hagyomány az agylúgozás, de e mostani ország-bitorlók olyan tudományosan-rafináltan, szemérmetlenül űzik a népnemzeti pszichózist/butítást/pusztítást, hogy az elektrosokk ehhez képest kismiska.
Nagy Cili, Edvi Henrietta, Orosz Róbert, Endrődy Krisztián, Bajomi Nagy György, Horváth Ákos egyszerűen nagyszerű.
Nem az általuk elénk rakott tükör a hibás. Mi vagyunk a hunyók. Az ökörcsorda balgái.

Udvaros Dorottya, Fekete Ernő, Kéri Kitty, Simkó Katalin – a Mediszin Kft. és az Orlai Produkciós Iroda (OPI) jóvoltából – John Patrick Shanley (1950; Oscar-díjas amerikai forgatókönyvíró, rendező) Kétely című színművét hozta el Savariába. Pelsőczy Réka nagyigényű, kifinomult rendezésében.

Az egyházi iskola igazgatónője mindig, mindenkiben/mindenben kételkedik. Pontosabban: az ő saját dolgain kívül. Benne, önmagával szemben: soha, semmikor, semmilyen aggály, szkepszis, skrupulus, gyanú(per), bizonytalanság, habozás, tétovázás, tamáskodás, hitetlenkedés, bizalmatlanság nem ébred.
A tévedhetetlenség nagyasszonya. (Anno volt férjnél.) Maga a tökély.
No, hát mi a saját bőrünkön érezzük időről-időre az efféle autokraták ember- s népmentő küldetését. Magyarán: mindennek/mindenkinek, ami/aki tisztaság a leigázását, az eltiprását.
Udvaros Dorottya félelmetes Aloysius nővér. Egyházi, egy házi sátán. Akad(t) kikről mintát vennie korunk egyik legnagyobb honi színművésznőjének. Borzongunk.
Flynn atya a Szombathelyről indult, szintén zseniális Fekete Ernő. És most „átmegyek Aloysius nővérbe”, merthogy amikor anno, a Ki mit tud? vasi döntőjében gimnazistaként remekelt, azt állítottam/írtam róla, nagy színész lesz. Sok mindenben tévedtem (nem győzök eleget pironkodni), de, kérem szépen, ebben, s egyáltalán, tehetség-felismerésben: nem! Fekete Ernő most is jóval fölülmúlta „a szakvezetés elvárásait”; velünk/bennünk marad.
Mondanám, de hiszen a mi kutyánk kölyke; csak e régi/igaz szólásnak ne lenne olyan kénköves íze-bűze!
A fiatal nővér szerepében Kéry Kitty. Él. Sugárzik. Hát, ilyen csoda létezik?!
A bevándorló diák anyjaként Simkó Katalin mindazt a szörnyűséget, kínt is érzékelteti, amit a kiközösítetteknek – merthogy az elbutítottak képtelenek a befogadásra - el kell itt és ma viselniük/szenvedniük. Nem csoda, ha a legelső adandó alkalommal – az itt(hon) rekedtek mélységes fájdalmára/szomorúságára – menekülni kényszerülnek.

(SZÍN)Művészet. Jordán Tamás, Szabó Tibor, Szerémi Zoltán s Lukáts Andor rendező szintúgy méltó e fogalomhoz. S ahhoz a darabhoz, melyet Yasmina Reza (1959; francia író, színésznő) alkotott. Dettó: Művészet a címe. Komédia a műfaji megjelölés. Ez annyiban érvényes, mint mondjuk temetésre: vígjáték. Végjáték helyett.

Három barát közül a legtehetősebb méregdrága viaszfehér olajfestményt vásárol. A tejszín számtalan rányalatával (a laptop „viszi” az ujjamat félre/félve; pardon!), szóval árnyalatával.
A király meztelen.
Ki, miképpen meri, szeretné, akarja, tudja ezt megmondani?
Vagy ez „csak” egy - újabb - tiszta lap? Afféle kihívás? (Provokáció?) Lehet újrakezdeni a létalkotást, megint?
Fölbukkan egy fogalom: próbaidő. A barátságot illetően (is).
A művészetről, egy műalkotásról – bármiről/bárkiről - feketén-fehéren kiállíthatok-e bizonyítványt? S az éppen aktuális hatalomgyakorlókról? Érvekkel. Hogy, uram bocsá’: deformálódtak.
Hol van az egykori patyolattisztaság? Ha egyáltalán.
Ez meg amaz, ezért meg ezért helytelen! Példákkal. Független európai, amerikai, távol-keleti világklasszis szakemberek bevonásával vizsgálatot javasolok, teszem azt, korrupció-gyanús ügyleteikben.
Mert hiszen értü(n)k haragszom, nem ellenü(n)k!
Tisztázzák magukat!
Meghallgatnak-e? Elmerengenek, elgondolkodnak? Nem torolják meg, hogy másképpen vélekedem erről, arról, amarról?
De vissza a próbaidőhöz! Hoppá, hiszen bizonyos ételemben próbaidő ez a mi kis földi utazásunk. Ha alaposabban kapirgálunk, az itt-lét vetületei tárulnak elénk. Ne kerteljek: terítéken a felelősségem. Miképpen állok helyt eme ajándék próbaidő(m)ben?
Kussolok, sumákolok, emígy-amúgy halandzsázom, benyalok ezért-azért, avagy: karakán maradok?!
Vagy megkenhető. Picikét. Aztán elkap a gépszíj.
Serge, a műgyűjtő: Jordán Tamás. Azt is sejteti: mikor vágom át – akasztom hasba - önmagamat is? Mikro füllentések, galaktikus hazudozások. Aki ellentmond, azt leírom. Isten vagyok.
Marc, talán hihetnénk ellenzék(i)nek, a szintén brillírozó Szabó Tibor. Az árnyalatok, az árnyalatnyi változásaink is mennyire sokat mondók, túlmutatók.
Yvan, a nyájas – ez is kulcsszó: nyájas (nyálas?) – a mindig és most is remek Szerémi Zoltán. A békítgető. Hinta-palinta.
De hol vannak az igazi hídépítők?
A három színművész hibátlan. Hihetetlen, mennyi vetületet képesek vázolni. Lukáts Andor emberi-művészi kvalitása szintúgy megkérdőjelezhetetlen.

Élmény-gyűjtögető életmódot folytat az ember. S míg megkap(hat)ja az érzelmi, a gondolati ínyenc betevőt: színművész(et)i falatkákat ízlelgethet, kóstolgathat, megemészthet/földolgozhat, illeszthet/beépíthet, s (még) képes folyamatosan elemezni önmagát, a világot, nem rest folyton-folyvást korrigálni, meg tud újulni, addig talán/reméljük, túl nagy baj nem lehet - színi élményekkel megerősített - tartóelemeivel.

                                                     2017. december 3-5.