Törőcsik Mari és Társai olvasztják bensőnk jegét/Aurora Borealis - Hernádi Juditék is ezt teszik/A félelem megeszi a lelket

 

Északi: borealis, nordikus. Fény: világosság, derű. Aurora Borealis – Északi fény: Mészáros Márta (Filmteam).
Félelem: aggodalom, rettegés.  Megeszik: felzabál, elpusztít. Lélek: szentlélek, ember-lényeg. A félelem megeszi a lelket – Rainer Werner Fassbinder/Alföldi Róbert (Kultúrbrigád/Átrium).
Mindkét műalkotás a bennem lakozó szörnnyel vívott irdatlan, folyamatos hadakozásaimról (is) szól. Behódolok-e a sátánnak, avagy a teremtő jó(m) előtt bontom le legbensőbb drótkerítéseimet?
Rajtam múlik.
Felelnem kell a világ, a Jóisten színe előtt.

Szerelem, szerelem…

Ötvenes évek. A haza kirekeszti, kitelepíti s bekeríti a honfitársakat.  Nem a mieink. Idegenek. Ellenségek. Csak. Nincs más (ki)út: menekülni. Drótvágás a kerítésen. A fiút megölik. A lányt meggyalázzák orosz zubbonyosok. Bécsben befogadják. (Nem első blikkre). Jóakaratúak mindenütt teremnek.
Hetvenes évek. Három (nagy)gyermekes, „árja” takarítónő szinte kirekesztve Németországból/-ban. Magányba zárva. Marokkói fiatalember: semmibe se veszik. Munkaereje kell, lénye nem. Egymásra lel a két kitaszított. A farkas falka rájuk veti magát; kis híján széttépi őket. Befogadni tudók azért itt (ott) is akadnak.

Törőcsik Mari a főszereplője az Aurora Borealisnak. Elképesztően hiteles. Fénylő. Csoda. A másik főszerepet – a lányát – megélő, szintén elementáris Tóth Ildikó így jellemzi Marikát: nem játszik, teremt.

Ott/itt van az egész lénye, élete előttünk. Nem tudunk s nem is akarunk betelni vele 1955 óta. Ezekben a napokban, órákban egy ország próbál hinni a csodában, s reménykedik, hogy adassék Neki még további földi lét! Jóllehet, persze, hogy tudjuk: halhatatlan. Amíg filmművészet létezik, amíg még lesz e bolygón szellem, érzelem, értelem, addig Ő hat.
A jobbik énünkért küzd szakadatlanul, rendületlenül!
Megrendítő s felemelő, hogy mint mindig, a legkiválóbb művész-utódjaival láthatjuk az Északi fényben is, akikkel együttszárnyal. Száguldanak az univerzumban.  Vonzva, húzva magukkal bennünket. A fénylő(bb) énünket. A már említett Tóth Ildikóval, s a fiatalkori főhőst - Máriát (Törőcsik Marit) - megszemélyesítő rendkívüli Törőcsik Franciskával: mesterhármas! Mészáros Mártával: mesternégyes!  S Cserhalmi György, Fekete Ernő, Wunderlich József: hű Törőcsik Mari-követők. Szintúgy iránytűk.
Akárcsak a bámulatos, briliáns Hernádi Judit (most takarítónőként) A félelem megeszi a lelket című szerelmi történetben, az Átrium Színházban (Budapest, Margit körút 55.). A nullaként, társadalmon kívüliként sem kezelt, pondrónak is csak alig-alig tartott asszony majdhogynem hontalanabb, otthontalanabb, kitaszítottabb idehaza/odahaza, mint az idegen, akit Bányai Kelemen Barna tökéletesen, magával ragadón, alázattal, hűen mutat föl/be. S a Törőcsik Mari által felénk s belénk sugárzott tisztaságot árasztja, a bonyolultságban az egyszerűséget keresi és találja is meg Parti Nóra, Bercsényi Péter, Mihályfi Balázs, Szatory Dávid. Alföldi Róbert pontos. S a bensőnkben az eddig szunnyadó csillagot (alvó vulkánt?), a befogadó énünket élesztgeti, biztatgatja, teszi szerethetővé magunkkal bennünk; másokkal, sokakkal, egyre s egyre többekkel.

A bennem lévő északi-sarki jeget olvasztja az Aurora Borealis s A félelem megeszi a lelket.

Rajtam múlik.
Felelnem kell a világ, a Jóisten színe előtt.

                                    Harasztifalu, 2017. október 20. délutánján

Trágyadomb vagy szárnyalás? - Bajomi Nagy György tündöklése s a "főhős" bukása az Oblomoff-ban; Szombathely, Weöres Sándor Színház

 

Akár bagatellnek is elkönyvelhetnénk a WSSZ legújabb bemutatóját, ha a saját földi létezésünket is csekélységnek fognánk föl. Ám Mihail Ugarov Oblom-off című színművének szombathelyi változata Valló Péter rendezésében (dramaturg Duró Győző) alaposan fölpiszkál/hat/ bennünket, már ha nem csupán vegetatív vibráció-sorozatnak tekintjük földi állomásunkat.  Hanem feladatnak. Küldetésnek.

Meddig húzható-halasztható a felnőtté válásunk? A saját kis belső – már nem is gyermeki, hanem gyermekded – világunk kényelméből mi tud bennünket kirobbantani? Rá tudunk-e állni arra a sínpárra, ami számunkra kijelöltetett? Aztán meg föl tudunk, merünk, egyáltalán akarunk-e jutni arra a gépmadárra, amellyel szárnyalhatunk másokkal együtt?!

Ide nekem/nekünk az oroszlánt is! Holnapra megforgatjuk az egész világot!
Vagy ej, ráérünk arra még?! – mindenre, mi építés, alkotás, teremtés.
Bajomi Nagy György (BNGY) játssza az énemet, Oblomovot. Hogy a csudába ismer, érez ennyire engem?
Feladvány vagyok. Rejtvény vagy te. Talány ő. Mi, ti, ők – szintúgy. Több sorsidő is kevés lenne a helyes megfejtések begyűjtéséhez, rendszerezéséhez, összegzéshez, etc., etc.
Rágódunk, szenvedünk, már csaknem teljesen belegabalyodunk saját magunkba, kis híján bele is döglünk.
És, egyszer csak: kapás van!
Csoda. Aphrodité.
Nincs mese, be kell dobni a ziccert! Szakadjon le az a fránya gyűrű palánkostul!
Képes vagyok-e rá?
Ha nem: trágyadombra velem.
BNGY lenyűgöző. Fából vaskarika, hogy jutalomjáték a főszerepe, mozgósít, összpontosít, nyargal, röpül - a figura pedig: elhullik.
Trokán Péter inasként segít, hogy minél jobban belénk hasítson: nézzél magadba! Az orvos, Kálmánchelyi Zoltán is átesik a „gyermekbetegségeken”, de csak-csak rátalál az útjára (mi ne tudnánk, mennyi kanyar meg szakadék fenyeget?), Szerémi Zoltán, a barát is ezernyi vetületet érzékeltet.   
Olga – Józsa Bettina egyetemi hallgató. Bele lehet/ne/ zúgni. És ő sem jégcsap. Olvadna, de végül minek, amikor Oblomov egyszerűen beszarik. Kapitulál a gravitáció előtt.
Hasíthatnák a levegőt; te jó ég!
Csonka Szilvia háziasszonya két lábon áll a földön. Vele is lehet/ne/ élni, de nem Oblom-off-nak, akinek potomság lenne meghódítani a mindenséget, csakhogy ő – kevéske ideig tartó föllobbanását leszámítva – elhasal. Öngólok sorozata. Csúfos vereség. Halál.

E bagatell a WSSZ-től felszít.

Földhöz ragadt kiszolgáltatottak, tét-lenek maradunk; vagy röppályára állunk, élünk?

                                                     2017. október 11-12.

 

Zubin Mehta: mindörökké humanista - Az ENSZ Béke/Tolerancia díjasa és a Bécsi Filharmonikusok "kiegyezős" hangversenye a Müpában

 

Korunk legismertebb dirigense, Zubin Mehta (1936, április 29., Bombay/Mumbai) humanista, békekövet adott koncertet a Bécsi Filharmonikusokkal a budapesti Müpában, 2017. október 3-án.

Zubin Mehta az ENSZ Béke és Tolerancia életműdíjasa.  Németország nagykeresztjének birtokosa, Izrael-díjas, a New York-i Kennedy Center kitüntetettje.

Legelső ausztriai koncertjét 1956-ban - a határon átszökött honfitársainkat befogadó - menekülttáborban adta diáktársaiból verbuvált alkalmi zenekarral. Liszt Magyar rapszódiája is fölcsendült.
Bécsben 1958-ban debütált.
Megnyerte a liverpooli karmesterversenyt. 1960-tól a Montreali Szimfonikusok, 1962-től a Los Angeles-i Filharmonikusok zeneigazgatója 1978-ig.
„Egész pályafutását végigkíséri a vágy, hogy a zenén keresztül az emberek közötti megértést, a barátságos egymás mellett élést, az előítéletek legyőzését hirdesse.” (Figaro, 2014. március 25.)
Vallja: „A zene tényleg legyőzi a határokat. Ha a Közel-Keleten, zsidó és arab közösség előtt Beethovent vezényelek, a koncertteremben béke van. Nekünk, művészeknek sokkal többet kell tennünk azért, hogy azok az emberek, akik krízis helyzetben élnek, a zenén keresztül egymásra találjanak.”
1961-ben vezényelte először az Izraeli Filharmonikus Zenekart, amelynek 1969-től zenei tanácsadója. 1977-től zeneigazgató; jövő októberben búcsúzik az együttestől.
1978-tól 1991-ig a New York-i Filharmonikusok zeneigazgatója és vezető karmestere. Ilyen hosszú ideig ott senki sem irányított. Nyolc esztendeig a müncheni Opera zeneigazgatója. A legnagyobb „házak” - Metropolitan, Covent Garden, milanói Scala, Chicago - ünnepeltje.
1994-ben Mozart Requiemjét vezényelte – szarajevói muzsikusokból álló zenekar élén – a Szarajevói Nemzeti Könyvtár romjainál.
1999-ben Mahler Feltámadás-szimfoniáját dirigálta a Weimar melletti buchenwaldi koncentrációs táborban a Bajor Állami Zenekar és az Izraeli Filharmonikusok közös együttese élén.
Nem rejti véka alá: „Csodálkozom az izraeliek  türelmén, amit a jelenlegi kormány status quo politikájával szemben tanúsítanak. Semmi nem történik, semmi nem halad. Én, aki nagyon jól látom Izrael helyzetét a nemzetközi viszonylatban, azt mondom, nagyon elszigetelődtek”, mondta nemrégiben a Haaretznek adott interjújában. (Haaretz: „Izrael földje”; 1918-ban alapított újság, angol és héber nyelvű kiadása az interneten is olvasható.)

Diktatúrákban nem játszik.

Kedvező jel, hogy - újra - eljött hozzánk!
Mint mindenütt, a Müpában is az emberek közötti együtt érzés jegyében muzsikált a legendás múltú együttessel, amellyel szoros kapcsolatokat ápol. Négy bécsi újévi koncertet is dirigált (1990, 1995, 1998, 2007).  
1867-2017. Mi más is lehetett volna mostani kiállásának az apropója, mint a kiegyezés százötvenedik évfordulója?
Magának a szónak számos a jelentése: „egyezség, megegyezés, megbékélés, egyezmény, konkordátum, paktum, alku / kompromisszum, megalkuvás”.  (Magyar Szókincstár, Tinta Könyvkiadó – Budapest, 1998). Alighanem majd’ mindegyik értelmezés így-úgy érvényes az 1867-es kiegyezésre, akárcsak a mi saját, privát ki- s megegyezéseinkre.
Akad töprengenivaló.
Lényeg a lényeg: valószínűleg nem volt még arra példa, hogy a Bécsi Filharmonikusok Erkelt (Erkel Ferenc, 1810-1893) játszottak volna valaha is. Most az Ünnepi nyitányával kezdtek; a Himnusz és a Szózat egyik-másik hangja is fölcsendül benne.
Hazádnak rendületlenül!
Mehta sosem tagadta meg a gyökereit, mindig is párszinak, a perzsák leszármazottjának vallotta magát. Indiai állampolgár és az is marad mindhalálig. 
Ottani zenei alapítványa édesapja, Mehli Mehta nevét viseli (aki könyvelő volt, ám mégis csak megvalósította az álmát: hegedűművész/zenetanár lett, s megalapította a Bombayi Szimfonikusokat), kétszáz indiai gyermek köszönheti neki, hogy megismerheti a nyugati és a keleti - zenei - hagyományokat.
Fölcsendült Joseph Haydn (1732-1808) B-dúr sinfonia concertanteja. Az osztrákok és a magyarok, azaz a szomszédos népek barátságát jelképezve. Ringatózás. Optimizmus. Büszke tartás; de sohasem kérkedés és nem kirekesztés! Derű. Tréfa. Felhőtlen öröm.
Energia.
Mind e közben Zubin Mehta eleganciája, finomsága átitatta a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermet. A közös lélegezni vágyás, a közösség-formál/ód/ás igénye, létszükséglete.
Simogatás lélektől lélekig.  
Szusszanás után Bartók Béla (1881-1945): Concerto. Az emigrációban, New Yorkban, menekültként – önként vállalt száműzöttként, migránsként, hiszen az itthoni kirekesztő, fasiszta légkörben rég megfulladt volna - alkotta meg 1943-ban, a második világégés derekán. A premier 1944. december elsején volt. (Bartók a végét ’45 februárjában újraírta – mindkét változat élő; forrás: Wikipédia)
Gyökerek. Népi-nemzeti ihletettség.
Az otthontalanság kibírhatatlansága. Bődületes honvágy.
Szorító magány. Szaggató sóhaj.
Árván marad a pásztorsíp.
Sistergés. A mindent elnyomó bitangok hangzavara.
Apokalipszis.
A negyedik tétel, „a félbeszakított közjáték, amelyben a kíméletlen erőszak és a tönkresilányított hazafias eszmények tragikusan egyenlőtlen küzdelme zajlik”.
Miközben egy honfiú – géniusz – igaz hazáért kiált!
Bődületesen aktuális Bartók – Zubin Mehta! Pulzusunkon tartják az ujjaikat, diagnoszta-fejedelemként.
Nekik hiszünk.
A zárótételben fokozható a fokozhatatlan. Pokol. Gomolygás. Fékevesztettség.
Hát, de mi mégiscsak itt(hon) vagyunk. És maradunk.
S utóbb, amire még nem volt példa, s ezt a vélekedést nyugodtan fogadjuk csak el Csengery Kristóf szakírótól: Bartók e művét koncerten még soha nem követte promt ifj. Johann Strauss (1825-1899) Kék-Duna keringője.
Ugye, mégiscsak, lehetséges boldogulni, boldognak is lenni e Kárpát-medencében?!
A közös itt-létezésünk gyönyörűségére ébresztett rá Mehta és bécsi csapata.
S arra éppúgy, hogy ne söpörjük újra meg újra a szőnyeg alá a akna-szemetet.
Magyarnak, jó szomszédnak, európainak, glóbusz-szívűnek tudjunk, merjünk maradni.  

Zubin Mehta végtelenül szerethető személyiség. Bizonyára több ezren lehetünk, s vagyunk így: mikor (kétszer éreztem) találkozott a tekintetünk, a ráadás időszakában (ez is „bécsi szeretet-szelet: nass” volt), tapsvihar idején: biztatása ekképpen is áramlott felém/felénk. Belém. Belénk.   

Hogy ne adjuk fel, hiszen ő sem teszi, hogy a csudába is tehetné - nyolcvankettedik évében sem.
Határtalan humanistaként. Békekövetként.
Isten követeként. Küldötteként.

                                                       2017. október 4-7.

 

 

 

 

 

 

 

 

Hamlet/ifj. Vidnyánszky Attila, Eszenyi Enikő/rendező: LENNI - Budapest, 2017, Vígszínház

 

Vígszínház, 122. évad. A teátrum fennállása óta először mutatja be Shakespeare Hamletjét (1600-ból), néhány nappal a 2017. október 6-diki országos gyásznap előtt, Eszenyi Enikő rendezésében.
Marton László ugyanitt vitte színre Dés-Geszti-Grecsó A Pál utcai fiúk-ját (amit eddig mintegy százezren láttak). A premier tavaly, az ’56-os forradalom november 4-diki szovjet/orosz megszállás hatvanadik évfordulójának másnapján, 5-én volt.
Hamlet. Nemecsek.
Lenni – a földi küldetésüket teljesítve győzelemre viszik az igazságot – vagy nem lenni; hiszen itt-létüktől hősként mernek megválni.
Ekképpen: LENNI.

Féltjük a tyúk-szaros életünket. Rettegünk a kaszástól.

Hamlet: „…A halál: az alvás; talán álom – itt a gond: / hogy milyen álmok jönnek a halálban, / mikor az élet gubancát leráztuk, / ez meggondolkodtat – ezért van az, / hogy hosszú életű a szenvedés. / Mert ki tűrné a sok szégyent, csapást, / zsarnokságot és nagyképűsködést, / lenézett szerelmet, kijátszott törvényt, / a vezetők arcátlanságait, / a csöndes embert érő száz rúgást, / ha nyugalmát megadhatná magának / egy puszta pengével? Vinnénk e terhet / izzadva, nyögve egy életen át, / ha nem félnénk, hogy mi lesz azután, / az ismeretlen országban, ahonnan / még nem tért meg utas – ez visszatart; / inkább az ismert rosszat tűrjük el, / mint hogy fussunk a nem-ismert felé. / A lelkiismeret így kényszerít / Mindenkit gyávaságra; így lohasztja / az akarat természetes színét / sápadt-betegre a meggondolás; / a nagyravágyó, szép vállalkozások így futnak zsákutcába, csúfot űzve / a ’cselekvés’ nevéből.”
Majd Hamlet észreveszi Ophéliát, s így szól csendesen: „Tündér, imáid értem is szóljanak!”
Hiszi a Jóistent. Amikor megölhetné a gyilkos királyt, s az éppen imádkozik, morfondíroz: „De akkor mennybe megy - / miféle bosszú ez? … Gondoljuk el: / egy gazember megöli az apámat, / és én, egyetlen fia, a gazembert / a mennybe küldöm. / Nem bosszú ez, hanem szép jutalom. / …Hát milyen bosszú az, / ha ezt, itt, lelki tisztulás közben / küldöm el, mikor úgyis útra kész? / Nem.” (Nádasdy Ádám fordítása. A Vígben a magyar szöveg Forgách Andrásé, aki Vörös Róberttel együtt készítette el e friss változatot.)

A hazájától távol tanuló fiatalember édesapját odahaza megöli a nagybátyja, akihez ripsz-ropsz hozzámegy az anyja. Halotti tor/lakodalom. A srác megérzi, bűzlik valami. Apjának szelleme – és/vagy: isteni sugallat - tudatja vele, sejtései nem alaptalanok. Ne maradjon tétlen! Ő teljes bizonyságot akar, ezért kiugratja a nyulat a bokorból. Trónbitorló bácsikája elbukik.

De csitt; hajítsuk vízbe - itt és most - a vasmacskát! 
Nászlakomát említettünk; a zseniális vígszínházi verzióban: töke van a menyasszonynak! Dánia (új) királya s Hamlet apjának Szelleme egy s ugyanaz az illető. (Hegedűs D. Géza)
Megtörténik a gyilkosság, igaz; így-úgy megspékelve aljasságzuhataggal.
De: egyetlen személyen belül.
Lekaszabolja az egyik, a jobbik ént a gonosz másik.
A hitvány ördög végérvényesen, mindenestül kiirtja magából az Embert.
/Meglehet, legbelül mindig is hétpróbás gaz volt, csak ügyesen titkolta; ideig-óráig talán még önmaga előtt is./
Megvan mindehhez az asszisztenciája. Gertrud királyné, Polonius főtanácsos, a benyaló Rosencrantz, Guildenstern, a pap, etc., etc.
Elvonulva kiönti lelkét(…) Claudius-papa: „A én bűnöm szaga az égre bűzlik, / átok van rajta, az ősi, az első - / az, testvérgyilkosság…
Vétkeztem, megvolt – de milyen ima / illik ide? ’Bocsásd meg azt, hogy öltem’?... / Lehetetlen, hisz most is az enyém / mindaz, amiért gyilkos lett belőlem: / a koronám, a becsvágyam, királyném. / Kaphat az ember bűnbocsánatot, / míg élvezi bűne gyümölcseit?”.

Ezer bocsánat a szokottnál több idézetért, de ha behelyettesítjük mostani viszonyainkra Shakespeare töprengéseit, fejtegetéseit, miután előkerestünk itt-ott megbúvó Hamlet-köteteket - melyeket legfőképpen a vígszínházi előadás hatására fogunk menthetetlenül ronggyá nyűni - rájöhetünk: Shakespeare költő- s látnokfejedelem (1564-1616) bármelyik korszaknak pimasz-igaz, patyolat tiszta forrása.
Csupán szirmokat, virágokat jelezhetünk e dolgozatban; egek, hol az egész koszorú?
E lángelme olyan egyetemes emberi alapművet: szent írást alkotott, melyben nemcsak aktuális kételyeinkre, kérdéseinkre, de a válaszokra, a megfejtésekre, a megoldás-lehetőségekre is rábukkanhatunk. Ha akarjuk. Ha teszünk érte. Ha nem rezelünk be.
Shakespeare „honlapja” a tegnapunk, a mánk s a holnapunk.
Mi másért nyúlt volna e remekért Eszenyi Enikő?
Aligha volt rá nagyobb szükségünk bármikor is, mint e harmadik évezred második évtizedének Európájában. S csak nyugodtan tágítsuk a teret: világméretű e 2017-es látlelet. Modern, mikro s makro.
És mindez mégsem lenne elegendő, ha nem volna Hamletünk: ifj. Vidnyánszky Attila. Olyan, mint egykor lehetett a lánglelkű Darvas Iván, Latinovits Zoltán, Gábor Miklós, Kálmán György, Mensáros László, Sinkovits Imre, Bessenyei Ferenc. A már említett Hegedűs D. Géza (Claudius-szellem), s Börcsök Enikő (Gertrud), Kútvölgyi Erzsébet (Sírásó), Venczel Vera (Sírásó cimborája), Fesztbaum Béla (Polonius) a Vígszínház eddigi - mindenkori - legnagyobbjainak továbbéltetői egész valójukkal, létezésükkel. De jó volt látni a közönség soraiban közösség-társukat, Halász Juditot, aki a folyamatosan épülőt-építőt szintúgy jelképezi!
S minden-minden hihetetlen horderejű! Precizitás, pontosság, rend Feszítettség és szabadság. A kreativitás kreativitása, az interaktivitás magától értetődősége. Az együvé tartozás, az iszonyú stabil egység-akarás – a közös tettvágy! A valószínűtlen valósága. A szembekapaszkodás bátorsága, hajtóereje.
Díszlet – Antal Csaba. Jelmez – Pusztai Judit. Zene - Michal Novinski. Video - Szöllősi Géza. Szcenika – Juhász Zoltán. Fény - Csontos Balázs. S valamennyi alkotó: társ!

Hajduk Károly „hamletes színésze” éppen úgy erősség.

„…Színházba hát: / fogjuk meg a király bűntudatát!” – bíztat Hamlet/Vidnyánszky. (Ez is Nádasdy-, s nem Forgách-fordítás.) De hiszen mi ezért járunk teátrumba, ez hajt bennünket oda, nemde?! Jó, hát könnyezni sem utolsó meg muníciót spájzolni se kutya; de szinte a legfőbb, hogy minden, mi másutt s máskor nem /vagy nem feketén-fehéren/, az komédiaházban - egyelőre még - ábrázolható, leleplezhető.
Nem babra megy a színjáték!
S a jó Horatio: Király Dániel. Aktor ő is a legjavából. A féregtengerben szinte az egyedüli, aki Hamlet/Vidnyánszky/Hősünk szívét erősíti, s akihez, mint igaz baráthoz, így szól:
 „… - Tudod, / mióta lelkem választani képes, / és emberek közt különbséget tesz, / téged a sajátjaként megpecsételt. / Te elbírsz mindennel; mindent kibírsz; / a Szerencsétől ütést és jutalmat / egyformán jól fogadsz; boldog lehet, / akiben indulat és bölcs ítélet / ilyen kiváló arányban vegyül: / ő nem síp, amin a Sors ujjai / kedvükre játszanak…”. S Horatio annak letéteményese is, hogy az utókornak pontosan beszámoljon arról, ki, mit, hol, hogyan, miért tett.  
S a szerelem…! Réti Nóra egyetemi hallgató kívül s belül csodás Ophelia. Apja eltiltja Hamlettől, ettől totálisan elbizonytalanodik, holott bődületesen szerelmes. Hamlet teljesen belezúgott (volna), de az igazság-, a LENNI-vágy oly’ erős, ösztönző, s annyira igénybe veszi; persze adhatna (jóval több) erőt neki akár Ophelia is, Horatio mellett, vagy inkább vele együtt, de valahogy túlontúl sok a kuszaság. Polonius papa ilyen-olyan aknamunkája, a királynő meg a gaz országló sem éppen tiszta ez ügyben /sem/; ez az igen-igen érzékeny leány persze, hogy megőrül. Belepusztul. Réti Nóra megérdemli ezt a pályarajtot; a Víg-közönség köszön(t)heti őt.

Háború volt Hamlet idejében. Az van ma is. Egyre pusztítóbb.

A Vígszínház színpadán sincsen ez másképpen.
S hozunk-e áldozatot, s ha igen, mekkorát, hogy megállítsuk a további szenvedést, vérontást?
Hamlet nem habozott – ahogy a drága jó Nemecsek sem.
Földi küldetésüket teljesítve győzelemre vitték az igazságot.
Pedig korábban Hamletünk még így ostorozta magát:
„Micsoda barom vagyok!... Szép dolog, / hogy én, egy meggyilkolt apa fia, / kit menny és pokol bosszúra tüzel, / csak rinyálok itt, mint a fürdőskurva, / és szitokkal könnyítek magamon, / mint egy mosónő! Jaj, hányok magamtól!...-” (Nádasdy Ádám fordítása)
Aztán mégiscsak mer. Lenni - vagy nem lenni; itt-lététől hősként mer megválni. S ilyképpen: LENNI.                           
                                                     2017. október 2-3.

Megváltásra várva - Éjjeli menedékhely /Győri Nemzeti Színház/; Vőlegény /Szombathely, Weöres Sándor Színház/

 

A lepusztulásnak, a mélybe zuhanásnak vannak fokozatai. S hogy kinek mi jelenti a gödör legalját?

Amikor a saját bőrünkön érezzük az ereszkedést. A gravitációt. A becsapódást. Amikor itt az e világi vég.
S mind e közben, mégiscsak, valamiképpen: történhet-e csoda?
Emberi, természetfeletti/isteni.
Miért zárnánk – s mért is ne használnánk - ki ezt a (legeslegutolsó) ziccert?
Gogol Éjjeli menedékhely című drámája Győrben, Szép Ernő Vőlegény című színműve Szombathelyen járatja körbe velünk, bennünk a múlt században papírra vetett „lenni vagy nem lenni” témát, gondolat-, érzés-sorozatot, mely legalább annyira aktuális mostanság, mint volt az 1900-as évek elején, az első világháború kitörése előtti „békeidőkben”.

Valló Péter rendezése tárja elénk Makszim Gorkij (1868-1936) mai Éjjeli menedékhelyét a Rába-parti város Nemzeti Színházában. Lét-periféria, zsákutca; ki(k)re számíthatunk a legmélyebb bugyrokban? Lehet-e jót tenni? Mi a jóság? Miért alakul(hat) ki bennünk förtelmes gonoszság, amikor szembekerülünk a nyomorúsággal? – kérdezi hazánk egyik kimagasló színházi organizátora, aki Gorkijjal és a remek karban lévő győri színi csapattal a szolidaritásunkra apellál.

Megdolgoztatják a nézőt. Már aki hagyja.
S elindít(hat)ják belső vetítőnket, hogy az ekkori/akkori életsnittünket vizitálhassuk, az egyik-másik-harmadik képet kinagyíthassuk, kimerevíthessük. Elemezhessünk. Ekkor vagy akkor, kinek, minek köszönhetem, hogy képes voltam (ha egyáltalán) túllendülni a holtponton.
A lepusztult munkásszállóra, részben pedig dologtalan-lakba zarándok érkezik. Nevezhetjük megváltónak. Vagy legalábbis: a megváltás ígéretének. Bedob valami jót a káoszba (Ottlik Géza után szabadon). Luka: Jordán Tamás. Nehezen megfogható, rendkívüli érzékenységű, jóságos figura; nem e világból való. Belecsöppen a sűrű közegbe, s empatikus, földöntúli(?) képességeinek köszönhetően mintha mindent s mindenkit tisztán látna. S ezt nem is rejti véka alá.
Recepttel is szolgál. Hogy aztán ki, miképpen reagál az ő megjelenésére, létértelmezésére, ténykedésére, küldetésére? Úgymond kiváltják-e az általa fölírt vényeket…?
De: amit ő megtehet, megteszi.
Jordán Tamás először lép nagyszínpadra szülővárosában (1943. január 15., Győr). Nyilván nem véletlen. Kellett hozzá Valló Péter meg Luka szerepe, továbbá az eltökéltség, ami mindenkor jellemzi: teremteni belőlünk /újra/ valakit. Itt, ott, amott. Bárhol. „Ha minden jó lenne, ha minden másképp lenne…” (JT). Aztán amikor Luka továbbáll, mégiscsak úgy tűnhet, hogy „…de úgysem lesz másképp” (JT).
Ám ez nincs így. Ezt a rendíthetetlen Jordán Tamás érzi s tudja.
Legföljebb a hatás – az élesztés, a (kár)mentés, az energiabomba – később fejti ki a hatását bennünk, velünk/általunk. Hiszen „ha az ember akármilyen, akkor is értékes”. Kis sámlin gubbasztva, fizikálisan kisemmizetten. Bárhogy.
Jordán Tamás győri missziója szívet s lelket melenget.
Amiként az is, hogy nincsen egyedül. Vérbeli társai akadtak ezúttal is. Csankó Zoltán, Dunai Csenge, Nagy Johanna, Molnár Erik, Simon Kornél, Menczel Andrea, Agócs Judit, Vincze Gábor Péter, Posonyi Takács László, Ungvári István, Kovács Gergely, Fehér Ákos, Jáger András, Pintér László és Pusztai Ervin.
Különösen közel áll a szívemhez Rupnik Károly. Most Klescsként lélegzik/él; anno Rómeóként (szintén Arrabonában) létezett. Hogy mind e közben mi mindenen kellett átbucskáznia; ezt csak ő tudhatja. A hetvenes évek második felében Júlia: Jancsó Sarolta volt. Rajongtunk érte. Ma tanít. Színészmesterséget - s színháztörténész is. De jó, hogy mindetten győztesek! Követendő példák.
Molnár Judit (Annaként) szintén igaz; egyszerű, tiszta, pontos.
S a menedékhely – „A mélyben” (1902-ben ez volt a dráma eredeti címe)  – Színésze: Sárközi József. Ég. A szavak elcsépeltek; talán a hosszú, nagy-nagy csend lehetne itt és most helyénvaló.

Szép Ernő (1884-1953) Vőlegénye ezúttal Szombathelyre, a Weöres Sándor Színházba érkezett, Mohácsi János rendezésében, Mohácsi István dramaturgiájával.

Egyről a kettőre szeretne jutni a négy gyermekes család. Ki akarnak csikarni picurka boldogságot a sorstól. Tengődnek. Egyik napról a másikra. Robotmunka éhbérért, partvonalon kívülre rekesztés, nihil. Aprócska (rész)örömök.
Miért lennének értéktelenebbek, mint azok, akik szétlopják a világot?
Van gerincük, talentumuk, humoruk, csak valamiképpen mégis csúsznak a mélység felé. Bődületesen nehéz kapaszkodni.
Talán ha Kornélkát férjhez lehetne adni fehér lovon érkező herceghez – minden jóra fordulna. Hát, újra s újra nekilendülnek, fölveszik a fapofát, fogadják a soros kérőt, eljátsszák, hogy „velünk aztán minden oké”…
A társadalmi gazság annyira nyomasztó: vérlázító. Milliókat s milliókat zsebelnek ki hazug hatalom mániások, akiknek soha semmi sem elég. Le akarnak radírozni néprétegeket. Juss: nuku, csak: kuss!
A WSSZ-ben Kornélka: Gonda Kata. Vasi kőszínházban még nem kapott ekkora szerepet. Megérdemelte. Megérdemeltük. Hibátlanul teljesít. Az izgalom, a reménykedés, a boldogságvágy – a csalódás, az újabb zuhanás/becsapódás, a megint krach; hiszünk neki. És akkor is vele vagyunk, lehetünk teljes mellszélességgel, amikor lázad, megkérdőjelez, kirobbantja saját forradalmát. Velem ezt már nem!
Addig üti a sorsvasát, amíg meleg – és tessék, nem hiába!
Rudink, a hozományvadász vőlegény szerepében: Orosz Róbert. Nem neki való a figura. És aztán? Parádés, akárcsak Gonda Kata!
Egy jó színész, hiszen benne van a szóban: szín, ész. Okosan gazdálkodik önmagával; nincs lehetetlen! El tud velünk – értünk – hitetni mindent! Olyan árnyalatokat képes kavarni saját készletraktárának eddig rejtve maradó, tartalékolt kincseiből, hogy csettint az ember/néző: a jó életbe, ez aztán igen!
S hogy mi mindenre kényszerülhetnek kortársaink, mi mindenre kényszerülhetünk mi, saját magunk csak azért, mert a rend fölborítói bitorolni akarnak mindent, mindenkit?!
Igenis föl kell lázadni. Képen kell őket röhögni. Átlátunk rajtuk.
Kornélka anyja: Vlahovics Edit. Végre, hozzá méltó szerepben! Ez így nem igaz, mert nyúlfarknyi megjelenéseikor is teljes világot prezentál.  Most anyaként egy bizonyos sors igaz, hű képét rajzolja meg; közben el-elfacsarodik a szívünk. Apa: Mertz Tibor. Igen, a végletekig vinni az ökörködést, nem venni tudomást a való világról, ami annyiszor csúffá tett, na, de kérem… Ám amikor kell, turbóztatom minden porcikámat, rohamra(…) indulok a gyermeke/i/mért!
Albert Zsófia (Mariska) él nővérként, Edvi Henrietta Duci hugicaként. Akárcsak Jámbor Nándor Zoli öcsköse, meg kis haverja, Matusek Attila. Kenderes Csaba Pimpije és Horváth Ákos néma szereplője is sokat „mondó”. Endrődy Krisztián Faterként a helyén van (korban nem, de ki nem tesz rá?), Németh Judit Gyengusnéként nem/sem mai színkeverő. Wessely Zsófia Anna, Dunai Júlia szintúgy szolgál, Ostyola Zsuzsa székely szolgálóként különös jelenség.

Maxim Gorkij máig tisztázatlan körülmények között hunyt el. Feltételezhető, hogy a Belügyi Népbiztonság (NKVD) is közreműködhetett halálában.

Szép Ernőt 1944-ben csillagos házba kényszerítették, utóbb munkatáborba hurcolták a nemzeti szocialisták. 1948 után szegénységben élt.
Hogy vannak-e csodák s lesz-e megváltás…?

                                       2017. szeptember 29-30.