Száz éve született Maléter Pál (1917. szeptember 4.- 1958. június 16.) - Számára a tettek voltak fontosak

Maléter Pál, az 56-os forradalom mártír honvédelmi minisztere, vezérőrnagya száz esztendővel ezelőtt született.
Özvegyével, Gyenes Judith-tal ma reggel váltottunk szót telefonon.
„Hívtak az M1 televíziós csatornától, hogy menjek ki a stúdiójukba. Nem mentem. A temetőbe készülök…”
„Eljut az ember odáig, hogy meghal, anélkül, hogy eltemetnék. Én 1958-ban eljutottam oda.  Ami szépet és jót megkaptam az élettől, én azt addig kaptam; s adtam talán én is…
Elképesztő számomra az, hogy ma, a századik születésnapon, és már örökre, nekem mindig a negyvenéves Maléter Pál marad meg…”

Gyenes Judith így jellemezte – korábbi beszélgetéseinkkor – Maléter Pált: „Mélyen szociális érzésű ember volt. Imádták e beosztottai. Tudta, hogy sokuknak nehéz a sorsa, úgy gondolta, hogy a rendszernek föl kell emelni a paraszt- és munkáscsaládokat, meg kell teremteni a lehetőséget, hogy művelődhessenek, tanulhassanak…”

„Mivel, eperjesi születésű révén, a felvidéki magyar kisebbséghez tartozott egykor, a hazaszeretet nagyon erős volt benne. Ezt ő nem hangoztatta, nem volt ilyen mellverős, számára a tettek voltak fontosak, s a bátorság, az emberszeretet.”
„Tetőtől talpig úr volt. A házasságunk harmadik évében is megkérdezte otthon: megengeded, hogy a zakómat levegyem? Nekem ő az etalon, milyen is egy férj, hogy kivel lehet, az én szememben, együtt élni.”

S hogy mit élt át Gyenes Judith 1989. június 16-án?

„Nagyon furcsa, érdekes eufória volt. Miközben és elsősorban gyász. Harmincegy év után. De mégis, az ember úgy állt ott a ravatalnál, hallgatta a beszédeket, s arra gondolt, hogy most valami borzalomnak vége van, és jön valami más, új, szebb, jobb, igazabb, igazságosabb. Ma persze már tudom, hogy a történelem nem így működik…”

                                                                           2017. szeptember 4., hétfő

 

A minden jön el - Vízkereszt vagy bánom is én; Weöres Sándor Színház - Másodszor, másképp mondom...

„Sohase mondd, hogy túl vagy már mindenen. / Sohase mondd, hogy tovább már nincs nekem. / Mindig van új és még újabb, hát várd a csodát, / De sohase mondd, hogy nincs tovább.” (1980, szerzők: Döme Zsolt/Verebes István, előadó: Hernádi Judit; Mészáros Márta Örökség című filmjének betétdala.)
Mi minden (meg)változott szűk negyven esztendő alatt!
És persze mi minden mégsem.
„Sohase mondd, hogy túl vagy már mindenen. / Nem jöhet új az életben hirtelen.” Avagy az új a régi?! Merthogy az oroszok megint – újra (még mindig?) - a spájzunkban vannak.
Éljen a megbonthatatlan magyar-szovjet/orosz barátság…? Az örök…?!
De tényleg: ez komoly?
Ha átcsúszna – valami csoda folytán - illetékes elvtárséknál az a népszavazási kezdeményezés, hogy ismét, megint lesmárolja-e a két népvezér egymást soros (hm) randevújukon, az együvé olvadás jegyében, mire voksolnánk? Igen vagy nem?
Alighanem a többség elsöpörné ezt a régi-új szerelmet: „sokáig, míg a Duna vize nem ér bokáig” (népi szólás). Paksnál sem.

Árva kukkot nem értettünk az egykori rádiós vízállás-jelentésekből. A mai királyi kommunikáció ugyancsak halandzsaként értelmezhetetlen. Normális gyomor számára (meg)emészthetetlen.

Hát persze, hogy mindez is bevillan(t) – második megtekintéskor (2017. augusztus 25-én, pénteken délután) – a szombathelyi Karneválszínházban, amikor is a Weöres Sándor Színház művészei Réthly Attila főrendező irányításával újra óriási sikerrel játszották Shakespeare nyomán a Vízkereszt vagy bánom is én című (1601-ben fogant) szakadatlanul aktuális (víg)játékát – abszurdját.
A Kádár-érában vagyunk. A pincér, az ízig-vérig színjátékos Endrődy Krisztián - amikor italt mér az orosz tisztnek, aki ezúttal történetesen a penge Horváth Ákos -, óvatlan pillanatban, természetesen, hoppá, belefújja taknyát a megszálló pohárkájába, s így szolgálja föl neki a nedűt. Egészségedre! Nazdarovje!
Tegyük a szívünkre a kezünket; mi másképpen viselkednénk, cselekednénk a bennünket (újfent) megszállókkal, mint teszi azt a világraszóló deszkákon – a szombathelyi Megyeháza udvarán – eme (fel)szolgáló? Egy frászt!
Gusztustalan, hát, persze, amit művel, de legalább ő nem kollaborál. Teszi, amit - adott körülményei között, lehetőségein belül - megkövetel a haza.
És (ivó)cimborái sem tétlenkednek. A nem csupán névleg vitéz Tóbi, a fantasztikus Bezerédi Zoltán, a berezelős /úgyszintén/ vitéz, de ha kell, a bajban társ Ábris, a minden szerepben kiváló Kálmánchelyi Zoltán. És jé, megint csak a csalingerünk (igen: ő az igazi főúr!), Endrődy Krisztián.  Kellemes együtt inni, jókat dumálni, múlatni az időt, évődni, ugratni egymást, de amikor a szükség úgy hozza, akkor nincs mese: szövetkezni kell a sátán ellen. Meg kell leckéztetni együtt – fifikásan, kreatívan, apait-anyait beleadva - az elmebeteg, felfuvalkodott /mindenkori/ despotát, élősködő nyikhajt, aki (csaknem) mindenkit kénye-kedve szerint megaláz/na/, kisemmiz/ne/. Kretén. Imbecillis. Stupid.
Orosz Róbert e „nemesember” színét s fonákját oly’ élethűen cicomázza, hogy egyszerűen kiráz bennünket tőle a hideg. Íme, a diktátor, mint olyan. Emberek, sorstársak, hát ezek, az ilyenek diktálnak, „diktatúrálnak” nektek! Elment a ti eszetek, ha ezt hagyjátok, ha ebbe belenyugosztok, ha ezt nem külditek zárt osztályba, megérdemlitek! Értitek?! Ébredjetek már föl a jó életbe!
És mindeközben itt vannak az újabb és újabb generációk tagjai, akik fogékonyak, nyitottak, őszinték. Élni szeretnének. Nem megnyomorodni. Nem kitántorogni. Maradni. Szerelmesnek lenni. Alkotni. Teremteni. Családban létezni. Boldogulni.
Egészségesnek maradni. Betegként esélyt kapni méltóságteljes fölgyógyulásra. Tisztelve s megtiszteltetve lenni: másságra, fajra, felekezetre tekintet nélkül.
Szabadnak lenni. Szárnyalni.
Nem félni. Következmények nélkül kimondani az igazat. Akár olyan udvari bolondnak, tréfamesternek lenni, mint Feste, akit Jordán Tamás prezentál a Vízkeresztben; hittel, energiával, humorral, összekacsintva a gonoszt a halál pöckére küldő csapattal, csoporttal; vonzva mindent, mi szép és jó. Nem ismerve lehetetlent; kihozni önmagunkból, egymásból a maximumot.
Teljesíteni létezésünk küldetését.
Csak dicséret illeti Balogh Jánost, Gonda Katát, Jámbor Nándort, Fekete Lindát, Alberti Zsófit, Nagy Cilit is! A fordító Nádasdy Ádámot, a dramaturg Hamvai Kornélt. A Mágikus Mintha zenekar (Sohase mondd… meg aztán  Kovács Kati-számok: Az én időm /egyszer lejár/, Most kéne abbahagyni - etc.) alázatból és odaadásból szintúgy jelest érdemel. Maronics Ferenc zenei vezető, Takács Lilla jelmeztervező, a kellékes Varga Máté és a súgó Győrváry Eszter, az ügyelő/rendezőasszisztens Egervári György bizonyosan nem felejti el, hogy olyan előadáshoz tett hozzá, ami túlnő színháztörténeti jelentőségén. Bennünk, nézőkben helyezett el bányalámpákat. Szó szerint (elhangzik): „nincs más sötétség, mint a tudatlanság”.
A tudás örökmécsesét nem lophatja el tőlünk senki, amiként a következő generációk kanóca is égni fog.
Egyszer s mindenkorra.
A pojácát/zsarnokot megleckéztető team egyike, Tóbi utolsóként mászott le a kempingautó tetejéről, amikor a létra kiakadt – s kis híja volt, hogy Bezerédi Zoltánt nem érte baleset. Egy néző, észlelve a bajt, felpattant (pedig nem pehelysúlyú), s elkapta a grádicsot. Bezerédi Zoltán kezet fogott vele köszönetképpen, s aztán minden ment, mint a karikacsapás.
Még hogy apatikus volna a közönség/közösség?
Ugyan már!
Ha arról van szó, hogy mondjuk az oroszok, az agresszorok ne adj’ isten újra a spájzban lennének, akkor nem lennénk híján az összekovácsolódásnak, összefogásnak.
„Sohase mondd, hogy túl vagy már mindenen, / Nem jöhet új az életben hirtelen. / Sohase mondd, hogy vége, hogy nem érdekel, / A mindenen túl a minden jön el.” (Döme Zsolt/Verebes István/Hernádi Judit)

                                                2017. augusztus 28., hétfő

Az egész világ benne van; Vízkereszt vagy bánom is én a Weöres Sándor Színház előadásában - Szombathely, Megyeháza udvara

„A soha-nem-volt és soha többé el nem érhető szabadság adja meg Shakespeare nyelvének és beszédének mindenek fölött való nagyszerűségét. Shakespeare emberei… nem gondolatokat beszélnek, hanem valami sokkal ősibb dolgot, magukat a tudatban felvillanó képzeteket, …a tudat nyersanyaga bukkan fel itt barbárul és csodálatosan.
… Ez a szabadság élteti a shakespeare-i humort is. Vígjátékai nem szellemesek, a gúny, a megfigyelés, a félszegségek nevetségessé tétele kis szerepet játszik bennük. A komikus hatást a meglepetés váltja ki: azon lepődünk meg, hogy mi minden eszébe nem jut ezeknek az embereknek és milyen sorrendben, micsoda vad összefüggésekben!” (Szerb Antal /1901-1945/: A világirodalom története)

És mi mindenre asszociáltat(hat) bennünket Réthly Attila Vízkereszt vagy bánom is én című Shakespeare-rendezése a szombathelyi Megyeháza udvarán, a Weöres Sándor Színház társulatával szövetkezve!

Kimentik a tengerből az ikerpárt. Belénk villan: kutya kötelességünk (lenne) segíteni bajba jutott embertársainkon. Evidencia.
Befogadni őket. Természetesen. Nem azért mert nemesek (mint Viola és Sebastian), hanem mert sorstársaink e planétán.
Megismerni, megérteni egymást.
Integrálni, integrálódni.
Legelébb persze meg kell dolgozni saját arcunkért. Meg kell küzdenem a sárkányaimmal/ördögeimmel. Bestiák! Le kell tudni vágnom a sorra-rendre bennem/belőlem (is) kinövő hétfejeiket. Ez folyamatos munkálkodás, akár a kerti gazolás. Ha nem kapálom ki – rendszeresen - a gyomnövényeket magamból, begyöpösödök.
Oda a belső szabadság.
Aztán meg a külső. A manipulálók torzhada könnyedén fölzabál(hat) mindnyájunkat.
Dudva egy világ ez!
Bődületes, micsoda módi bábként faragtatva lenni – megcsonkítva, torzként -, vegetálni. Évezredek óta.
Meddig?
Az uralkodó, a hatalom ülepének nyalásában jeleskedők brancsa mindenre, mi nemtelen, dalolva képes. Mint Malvolio. „Nemesember”. Orosz Róbert nyílt színi tapsot kap, mert oly tökélyre formázza a seggnyalót. Önként és dalolva önmagát gyomirtózza le. Nem középiskolás fokon.
Irtózatos, iszonyatos. Miközben rá-rá ismerünk életünk megnyomorítóira. Galádakra, csalókra, hitványakra, semmirekellőkre, gyalázatosakra, vétkesekre, közveszélyesekre.
Zsákmányleső siserahadra. 
Orosz Róbert - eddig is mindig rögzíthettük - soha nem okoz csalódást. A jellemtelenséget (finom szólva) megjelenítő jelenetsorozata sokunk szemébe könnyeket csalt. Elő-előkerültek a zsebkendők. Az ilyen alávaló alattvalók miatt szenved(ett) a világ Hitlertől, Horthytól, Rákositól, Kádártól – a Vízkeresztet történetesen ebbe a korba helyezi a WSSZ -, de a mai utódaik fegyverhordozói/ganajtúrói szintén ugyanilyen hóhérpallosok.
Bitangok. Banditák. Brigantik.
És mindeközben – élni, valahogy túlélni kell e szörnyetegeket, a szörnyűsége(i)ket!
Szeretni, barátkozni, élvezni együtt, közösen a lét(ezésünk) csodáját!
Szerelmesnek lenni abba, hogy megadatott nekem, neked, nekünk ez a misztérium!
A Weöres Sándor Színház Shakespeare prezentációja simogat, bíztat, vigasztal. Elviselni segíti a rosszat.
Annyi, de annyi szín kevereg benne, hogy az elképesztő!
És a precízség, pontosság: lenyűgöző!
Belénk olvasztja azt is, hogy igazi csapat számára nincs – mert nem létezhet – lehetetlen! És előbb-utóbb igenis kisimulnak a ráncok.
Rajtam, rajtad, rajtunk múlik!
És, nem idealizmus: a boldogság.
A közös boldogulás.
Hát nem ezért teremtetett az Ember?
Katartikus, amikor helyreáll a rend. Szemek párásodnak színen s széksorokban. Erőt ad e megrendülés.
Az ötletdömping, a mindent bele meg a finomság, az elegancia szintúgy jellemzi – akárcsak máskor - a WSSZ küldetést teljesítő gárdáját. Mindenki fontos, nélkülözhetetlen láncszem. A pazar Balogh János, az érzékeny, rabul ejtő Gonda Kata, a kifinomult Jámbor Nándor, az odaadó Fekete Linda, a klassz Horváth Ákos, a sugárzó Alberti Zsófi, a varázslatos Nagy Cili, az ezerszínű Kálmánchelyi Zoltán, a zseniális Jordán Tamás, az ördöngös Endrődy Krisztián s a vendégként nagyon is itthon lévő, szenzációs/páratlan Bezerédi Zoltán.

Szerb Antal, akit 1945. január 27-én, Balfon nyilaskeresztes pribékek vertek agyon, negyvennégy évesen, ezt írja William Shakespeare-ről (1564-1616) a már jelzett világirodalmi értékelésében: „Költészete, mint Danteé és Goetheé, teljesség: az egész világ benne van. Az utókor leginkább ezért az egyetemességéért csodálja. Ez az egyetemesség természetesen csak bizonyos szemszögből teljes: az érzések, indulatok, ösztönök totalitása. Drámai teljesség: megvan benne minden, ami drámai az ember életében, minden, ami mozgás és minden erő, amely az embert mozgatja.”

                                                                          2017. augusztus 17-18.

 

Tűzcsiholók: Rohmann Ditta és Balog József vastapsos koncertje - Szombathely, Bartók Fesztivál

Egyik szemük nevet, a másik sír.  
Az egyetemes kultúra korszakalkotó jelentőségű két géniusza, Kodály Zoltán (1882-1967) és Bartók Béla (1881-1945) boldog lenne, ha láthatná-hallhatná Rohmann Ditta (1983) gordonkaművész és Balog József (1979) zongoraművész alkotó teremtését, amiképpen a műveiket életre keltik, sugározzák az univerzumba(n). Nem alább adva, mint megcélozva a tökéletességet. Mint azt tették szerdán (július 12-én) Szombathelyen, a Bartók Béla Zeneiskolában, a 33. Nemzetközi Bartók Szeminárium és Fesztivál kurzusvezető professzoraiként.
A másik szemük sír…

Bartók Improvizációk magyar parasztdalokra című művének interpretálásával Balog József azt a képzetet is elmélyítette bennünk, hogy porszemnek is – mint mindennek a világegyetemben – mekkora szerepe s felelőssége lehet abban, hogy létútján merre halad, miképpen fejlődik, épül. Osztódik. Mikro kincs makro méretűvé és kozmikus hatásúvá terebélyesedhet(-e). Egy nép dala/szava megválthatja-e a világot, ha érték-közvetítők s befogadók felé/között nyargalhat. 

Nincs lehetetlen.
Kodály Szólószonáta gordonkára – Rohmann Dittával/Dittától. 1923-ban a salzburgi fesztiválon robbant be a köztudatba e Kodály-remek. Már 1920-ban így írt róla Bartók egy New Work-i újságban: „…itt tökéletesen újszerű hangszerkezelésről és új s eredeti anyagról van szó. A meghökkentő technikai nehézségekben bővelkedő és a hihetetlen hangszeres effektusokban gazdag három tételes szonáta igazi, nagy értéket jelent…”. Neki hihetünk. Akárcsak Rohmann Dittának, aki nem előadott, nem átlényegült, hanem ő maga a létzene. A muzsika, amely azonos vele/velünk.
Itt vagyunk. Lehetünk. S ha már egyszer(?)… Igen-igen: feladatunk van. Küldetésünk.
Megkerülhetetlen a szembenézés. Magammal. Magunkkal. A világgal. Az újra, a végre-valahára megint rácsodálkozás szempára-lecsapódása.
Bartók: 1. rapszódia. Gordonka-zongora változat, Rohmann Ditta/Balog József. Maga a kifejezés, rapszódia: „1. csapongó menetű, szenvedélyes érzelmi tartalmú lírai költemény 2. gyakran népi témát feldolgozó, kötetlen formájú hangszeres mű”. (Bakos Ferenc Idegen szavak és kifejezések szótára – Akadémiai Kiadó, Budapest, 1994)
Úgy tartják, hogy az 1. rapszódia zenei nyelve immár teljesen Bartóké. S bizony a Rohmann-Balog párosé.
Az odaadás, az egymásra figyelés felénk/belénk kúszik. A gesztusok is /m/ennyire boldogítanak! Így is lehet?! 
Bartók Román népi táncok (1915). Jó száz éve annak, hogy megjelentek Bartók Béla első népdalfeldolgozásai. 1909 júliusában kezdett Biharban román parasztzenét gyűjteni. „Közben felismerve a szomszéd népek népzenéinek egyedi értékeit, jellegzetességeit.” E művét legjobb román barátjának, Ioan Busitiának (1875-1953, rajztanár, muzsikus) ajánlotta. Nem csak az ismert – porszemekként a világűrben szerencsét próbálni induló – kedves dallamok miatt csapódik megint pára a szemekre. A Bartók-i tűzgolyók sem hatástalanok - még szép! -, amiképpen a muzsikus-páros derűje is meg-megleli boldogságpontjainkat.
Ráadásként – Kodály, úgyszintén ketten. Szonatina. Mondhatni levezetés, közös lankatúra, a hegycsúcsrekordok beállítása után. De ezt sem félvállról. Koncentráció, külső-belső mosoly.
Nem, csak azért sem adjuk, mert nem adhatjuk/adhatjátok fel!
Viszonylag kisterem – holott éppen ezt kellene stadionnyi nézőseregnek szinte folyamatosan átélnie! -, tomboló publikum. Köztük seregnyi tanítvány a világ négy tájáról.
Tűzcsiholó-letéteményes.

„Legyen a zene mindenkié!”, vallotta Kodály, s éppen az ő országában hánynak máig fittyet erre „Hülyítsük a népet!” jeligével. Kodály Zoltán világéletében demokrata és befogadó volt. 1940-ben, Norvégia német megszállásakor a döbbenet íratta vele – Weöres Sándor (1913-1989) verseire – a Norvég leányokat. 1944-45-ben zsidókat próbált menekíteni.  Ugyanekkor születtek Petőfi Sándor (1823-1849) kórusai: Csatadal, Rabhazának fiai, Isten csodája. Amiként írja, az ország-vezetés „a függetlenség eszméjét az elnyomó (német) hatalmaknak egyre jobban kiszolgáltatta magát”. Békéért könyörgő miséjét, a Missa brevist 1942-45-ben több változatban is megalkotta (pincében – óvóhelyen - is dolgozott rajta).1946-tól 1949-ig volt a Magyar Tudományos Akadémia elnöke. 1956-ben a Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsának elnöke. A forradalom idején az MTA tiszteletbeli elnöke.

Bartók Bélában már 1920-ban fölmerült az emigráció lehetősége. Mindenkor ellene volt a zsarnokságnak. Elborzadt, amikor a budapesti Köröndöt Hitlerről nevezték el 1938-ban… A Zeneművészeti Főiskolán adta búcsúkoncertjét 1940. október 8-án. Az Elindultam szép hazámból-t játszotta utoljára. 20-án szállt hajóra Lisszabonban.
Kodály és Bartók egyik szeme nevet, hiszen itt van Rohmann Ditta, Balog József s tanítványaik csapata.
A másik sír.
Vajon meddig?
                                                  2017. július 13.

                              

Egy rajongó újságíró Törőcsik Mariról - Velem, 2017. június 20., kedd, kultúrház

Szenkovits Péter:

Egy rajongó újságíró Törőcsik Mariról
Velem, 2017. június 20., kedd, 19 óra, kultúrotthon
www.alon.hu

                                   

A velemi IV. Gesztenyevirágzás Hete rendezvénysorozat
(június 18-23.) részeként Szenkovits Péter az 1973-tól Velemben lakó,
jelenleg kórházban lévő Törőcsik Mariról osztja meg élményeit június
20-án, kedden 19 órakor a község kultúrotthonában (Rákóczi utca
20.). Az előadás címe: Egy rajongó (újságíró) Törőcsik Mariról.

A Jóisten tenyerén Törőcsik Mari címmel a tavalyi ünnepi könyvhéten jelent meg az újságíró-tanító könyve minden idők legnagyobb honi színésznőjéről, aki - Pély (Marika szülőfaluja) és Budapest (nagyobbrészt ott gyakorolta a hivatását) után - első számú otthonának tekinti Velemet.

A kedd esti eseményen Szenkovits Péter olyan különleges – köztük Velemben készült – (video)felvételeket is bemutat, melyeket eddig még nem láthatott-hallhatott a közönség.