A magyar Shrek - gyenge közepes, de legalább a miénk... - Tóth Gabi: a hétszázhetvenhét fejű sárkány

Nem baj, hogy más vagy! Ez a fő mottója a Papp László Budapest Sportarénában vasárnap bemutatott Shrek a musical című megaprodukciónak. S hogy milyen volt? (A délutáni előadást kukkantottuk meg.) Kedves. Jót, szépet, szeretetet is sugalló.
Művészileg? Hm. Gyenge közepes. Pedig hihetetlen boldogság lenne most önfeledten püfölni a laptop klaviatúráját: ilyet – mármint fantasztikus musicalt – még nem láttunk idehaza. Mert hiszen azért zarándokolt, sereglett a nép az Arénába, hogy szárnyakat kapjon, röpüljön, hasítsa az eget. Boldog legyen, mert megérdemli, megérdemelné a sok-sok – ezer éves – sanyarúság után, alatt, előtt.

Nem, nem volt bukás. Ahhoz, hogy mi – nézők – valamit/valakit megbuktassunk, kellene némi vagányság, merészség, leleményesség, ami egyelőre nincs meg bennünk. De félre a többes számmal: belőlem (már? - még?) hiányzik a hétpróbásság, a tökösség ahhoz, hogy nyilvánosan kifütyüljek egy harmatocska teljesítményt. Ráadásul, mert igaz ez is, a mi Shrekünkből azért csak-csak érződött emitt-amott, hogy lehetne – lehetett volna – akár világszenzáció(s) is.

Vagy ne legyünk ennyire nagyigényűek? Dehogyisnem! Hiszen ehhez szoktunk, legalábbis ami a magyarított musicaleket illeti.  A Szirtes Tamás rendező/direktor vezette Madách Színház az elmúlt évtizedekben a Macskákat, Az operaház fantomját, a Mary Poppins-t, a Mamma, Mia-t olyan színvonalon prezentálta, „futtatja”, hogy azoktól föl-fölemelkedünk, s nem csak úszunk a légben, hanem visszaereszkedve a mai valóságba, úgy érezzük: energiatartalékaink egy időre elegendőnek bizonyulhatnak az itt-lét elviseléséhez. Vagy akár a Producerek, amelyben az egyik főszerepet éppen Szente Vajk - e mostani Shrek a musical rendezője – olyan zseniálisan „hozta”, hogy anno Latabár Kálmán utódjaként emlegettem/jellemeztem. Nem tévedtem, nem túloztam (jó, kicsit), mert valóban van ebben a legényben spiritusz; ám rendezőként még akadna mit ellesnie mesterétől, Szirtes tanár úrtól.
Néhány csapatmegmozdulás, tánckar-beékelés mintha már emlékeztetett volna valami rendkívüli „madáchszínházasdira” is; már-már csettintett is az emberfia, hogy no, most, végre, beindulnak a turbinák, gyerünk, gyerekek! De aztán, huh, huh, huh, néhány centiméteres emelkedés után máris landolás (ha zuhanás nem is).
De kétszer egészen bizonyosan mégiscsak megtörtént valami csoda-féle! Amikor a még gyermek Fiona megjelent, egyszeriben beragyogta az Arénát ez a kisleány (nem tudom a nevét, mert szereposztást nem lehetett vásárolni, de még annyira se méltatták a teátristákat s a nézőket, hogy falitáblán jelezzék: ki kicsoda?); valami olyan tehetségport szórt szerteszét, amitől azt hihettük, remélhettük, hogy itt most… De nem volt folytatás. Zutty!
Illetve: mégis. Később. S csak egyetlenegyszer. Sárkányként ugyanis Tóth Gabi maga volt a rém. Olyan bődületes, földöntúli erő lakozik benne, hogy hétszázhetvenhét fejű fenevad is megirigyelhetné. Lángnyelvei égettek, perzseltek. No, hiszen ez a nő zseni(ális)! A lénye, ahogyan van. A megjelenése, a hangja, a mozgása – a sugárzása. Ha kizárólag ezért az egyetlenegy – számomra legfőképpeni - fölismerésért kellett megnézni a mi jó Shrekecskénket (és most csalódott legyintés meg óriási sóhaj a laptop fölött úgy az egész miatt), hát, akkor ezért, ha semmi másért nem, megérte!
Mikor, hol lesz legközelebb Tóth Gabi koncert? Árkon-bokron keresztül: irány!

Nem baj, ha más vagy! Fogadjuk el így egymást. Teremtsünk közösen szépet, jót. Hát, persze, ez – reméljük! – csak-csak megmarad a publikumban. Meg – sajnos - a hiány. Majd’ minden mennyiségben.

                                                             2016. május 30.

 

 

A szabadság nem osztható - 2015/2016: Weöres Sándor Színház, Szombathely

„Ennyire reménytelen esetek lennénk? Vagyunk. Ennél nincs is már lejjebb. És nekünk, Teremtőnk(!), innen kellene – innen lenne szép – nyerni…”
…„Valahogyan nem vagyunk képesek ’rendezni végre közös dolgainkat’ /József Attila: A Dunánál/. Egyetemlegesen (totál) nem. Bulvárkundiában így nézünk mi ki. Vajon meddig?” (A falu rossza, VSSZ - teremtuccse, 2016. május 8.)
„…a mi Mandragóriánkban a népről nem is esik szó, illetve csak annyiban, miképpen trenírozható ilyen-olyan magasságokból. A hátukon állva/taposva hogyan is lehet még jobban megnyomorítani szegény pára milliókat, pfuj, alantasokat, miközben dőzsöl a vezér és a siserahad. Győzelmi jelentéseiket kürtölve a világ négy égtája felé.” (Mandragóra, VSSZ - teremtuccse, 2016. április 30. )

Ha a néző visszapörgeti az időt, s mérleg-félét készít magában a szombathelyi Weöres Sándor Színház 2015/2016-os évadáról, mindenekelőtt az villan belé: igen-igen erős a vasi teátrum, már abban az értelemben (is), hogy itt és most (túl)élni segít. Többek között azzal, hogy szembesít önmagunkkal, egymással. Merthogy:

„… az ordas erők itt vannak – bennünk, a saját testi/lelki/szellemi spájzunkban. Csak arra várnak, hogy valakik (újra és újra) leszedegessék őket a polcokról, ha úgy tartja úri kedvük/érdekük.
Erre ezen a (mű)trágya-glóbuszon soha, de soha nem kell(ett) sokáig várni. Ha mások nem, mi magunk időről időre, túlontúl is gyakran, önként és dalolva váltunk: mosolygó hitványakká/fenevadakká. Hol is van az én, saját felelősségem? Mi múlik rajtam? Bégetek-e vezényszóra, aztán, hipp-hopp, ha éppen az a (mindenkori) hatalom óhaja, akkor az első jel(zésé)re kifordítom báránybőrömet, s ni, csak: megint saját magam farkasa vagyok. Fölfalok magamban s magam körül szintúgy mindent, mindenkit, ami(k)ért – a teremtés öröméért, egymás építéséért – egyáltalán érdemes errefelé (Föld! Föld! – az előítéletek földje?) portyázni.” (A mi osztályunk, VSSZ - teremtuccse, 2016. február 6.)

Komoróczy Géza definíciója: „… a szabadság nem osztható. Csak egy szabadság van: mindenkié. Bármely csoportnak korlátozzuk a szabadságát, valamennyiünké csorbát szenved. Mindenkinek saját érdeke, hogy védje másnak, éppen másnak a szabadságát, védje akár az állammal szemben is: az ő joga és szabadsága is csak annyi, amennyit más meg tud tartani magának. Auschwitzba zsidókat vittek a tehervagonok. De tudjuk: ezekbe a vagonokba volt bezárva Európa szabadsága is. A gázkamrák kéményében füstté vált az a szép illúzió, hogy az állam megvédelmezi a polgárait. Hogy az állam milyen, jó-e vagy rossz, esetenként dől el; s ha rossz, föl kell lépni: mindenkinek föl kell lépnie ellene. Az állam nem tehet meg bármit a polgáraival, nem úr a szabadság felett, legitimációja csak arra van, hogy érvényesülni engedje és védje a személy vagy a csoportok szabadságát. Nem abszolút hatalom: a személy jogai erősebbek. S erősebb a nemzetközi közösség joga is, hogy ellenőrizze a belső szabadságot, akár keresztülnyúlva az állami szuverenitáson. A szabadság nem osztható.” (Komoróczy Géza: Másodlagos antiszemitizmusok, Osiris Kiadó, Budapest, 2000)

„Ugye, nem csak képzelgés/ábrándkép/illúzió: nem a szenny, hanem az e világi menny áll hozzánk, lény(eg)ünkhöz, a mi ember(i)ségünkhöz, osztályunkhoz sokkal, de sokkal közelebb?! (A mi osztályunk, VSSZ - teremtuccse, 2016. február 6.)

                                                               2016. május 28.

 

 

 

 

Bulvár Kund népének melodikus paródiája - A falu rossza a Weöres Sándor Színházban, rendező: Mohácsi János

Így nézünk mi ki. Totál. Mindeddig – cirka 896 óta (ámbár, hogy annak előtte miképpen vót, ha vót, azt mán ki „tudhassa”?) nem voltunk képesek rendezni saját/közös dolgainkat. Valahogyan nem jön össze. Könyvtárnyi archív anyag (digi-dugival együtt) sem /lenne/ elegendő az okok föltárásához. Mohácsi István dramaturg, Mohácsi János rendező és a szombathelyi Weöres Sándoros színi csapat csaknem a lehetetlenre vállalkozott, hogy föl-fölvillantsa: ilyenek vagytok pisztoly- s fokostársak asszonynépestől, mindenestül a kárpát-medencei teknőtől innen s túl, ahol az a bizonyos kurta farkú malac… A jó /hm/ életbe!

Tóth Ede, meglehet, nem ismerne rá a szatírává transzformált népszínművére (az ősbemutató 1875. január 15-én volt a Nemzeti Színházban), de alighanem, ha volt vér abban a bizonyosában, akkor boldogan konstatálhatná, csettinthetne: az ő /nevezzük mi is így/ kancacsírájából micsoda derék XXI. századi paripa-paródia vált!

Mi meg nézők önfeledten lubickolhatnánk az örömben, kacaghatnánk, heherészhetnénk, ha közbe-közbe – szinte folyamatosan – nem párásodna be a szemünk attól, hogy milyen balfékek vagyunk mi így, együtt, széles e vidéken. A kiskésit!
Erről – tehát húzzuk alá újfent, vastagon: rólunk – szól ez a zenés, sírva vigadós bohózat, még inkább: karikatúra. Torzít, túloz, kifiguráz, utánoz, még szép; hiszen mi más is lenne egy gúnyirat s annak színpadi termésének rendeltetése. Nem kell félni, nem fog annyira(?) fájni közben s utólag sem; de talán valami beindul fejben, szívben: mi is múlik rajtam – rajtunk – itt és most, 2016 májusában?

Két részre szakadt ország el-, fölemészti magát.

Szabadíts meg a gonosztól! Itt már csak a Jóisten segít…
Tényleg? De amikor a Seregek Ura – lássunk, no, csodát! – tiszteletét teszi nálunk… Az isteni beavatkozás, deus ex „masína”; hiszen is ugyebár átutazók országa volnánk, vagy micsoda, sínpár amerre csak a szem ellát a pusztában; melyik létszerelvényre is kellene fölugranom/felkapaszkodnunk emberek? Vagy irány a vasúti híd, oszt’ fejest (újra) valamelyik folyóba/posványba? (Úszni sem tudók előnyben.) Köd előttem, köd mögöttem. Azért a szavunkat ne feledjük: szóval, amikor a Mindenható egyszer csak a maga valójában mutatkozik (de, hát, amúgy, nem itt van: bennünk!? – vagy legalábbis itt kellene lennie „bévül”), s kiganajoz helyettünk, alólunk, értünk, „meglátod, rendbe jönnek majd a dolgaink” (nem Tóth, Bródy), akkor, végre-valahára mégsem szedjük össze, nem embereljük meg magunkat, még ekkor sincs tiszta lap, mert arra azért nem vagyunk restek, hogy az Alkotót, a Mennyei Atyát, azaz még az Örökkévalót is tőrbe csaljuk. Momentán azzal /is/, hogy jól be- s leitatjuk. Egyébiránt tiszta szívből, szeretettel. Magyarán: számításból, még ekkor is. Ehhez aztán pofa kell. Van.
Ennyire reménytelen esetek lennénk? Vagyunk.
Ennél nincs is már lejjebb.
És nekünk, Teremtőnk(!), innen kellene – innen lenne szép - nyerni…

Igen-igen erős alakítások szervesülnek egymáshoz, ötvöződnek egységbe. Faramuci a dolog; ami idekint – országnyi teátrumban - most még csak vágy s álom, vágyálom, az a szombathelyi deszkákon – nem először - fénylően megvalósul.

Kérem szépen: mintalap. Mint alap. Ha ők így, és mi?
Bánfalvi Eszter (Finum Rózsi); a szavak (az enyémek bizonyosan) akadoznak. Sugárzó, fajsúlyos; megrendít. Maga a csoda. Bányai Kelemen Barna Feledi Gáspár bírója korántsem tévedhetetlen s éppen, hogy nem is makulátlan. Olyan igazából ember. Elénk állítója sejt, érez, kapiskál valamit; BKB - akárcsak Bánfalvi Eszter - nagy nyeresége a vasi színháznak s közönségének. Edvi Henrietta (Boriska) a szemünk előtt a szárnyait bontogatja; színeit keresi s rendre meg is találja. Kenderes Csaba (Göndör Sándor) szintúgy. Élnek. Sodró Elizára (Bátki Tercsi) ugyanezek érvényesek. Az ő kozmikus érzékenysége egyszerűen: magával ragadó! Bajomi Nagy György (Gonosz Pista); brrr! Jesszus: az „ártatlanság félelme” bevillan most tőle/általa (is). Nincsenek véletlenek, mutatja/fémjelzi momentán BNGY Gábor Miklós-díja! Matusek Attila Lajos/káj/a kicsit(?) ütődöttségével együtt is szeretnivaló. Sulyoknéról meg Tarisznyásnéról úgy rémlik, mintha a Tóth Ede-magzatban nem is szerepelnének; Nagy Cili és Németh Judit – a vasi színművészet oszlopai – példák arra is, miképpen lehet/szabad pontosan sorsot skiccelni. Szerémi Zoltán (Cserebogár), Endrődy Krisztián (Jóska) a magukat hibbantnak tettető /jó-jó,  azok is/ seggnyalókat s gátlástalan haszonélvezőket állítják pellengérre. Kálmánchelyi Zoltán (kántortanító) örökkön-örökké  mátós figurája kor- s kórtünet. Észbomlón lehet csak – fájdalom – elviselni mostanság sok mindent.(?) Ez már nem önvédelem, öngyilok-ragály. Milliókat ragad(hat) el. Ébresztő tanító urak/tanárnők, szülők s mindenki; elérkezett a (ki)józanodás ideje! Vlahovics Edit (Gonoszné), Trokán Péter (korcsmáros, majd a megoldást/?/ „hozó” Seregek Ura), Horváth Ákos (csendbiztos), Mertz Tibor (tisztelendő-patikus), Szabó Róbert Endre (gazdaember), Fekete Linda (a felesége), Alberti Zsófi (Sári), Móri Csaba (Savanyú Jóska), Papp-Ionescu Dóra (Czintosné) is elemi mozaikot illeszt az egészbe/egységbe.  A zenekar pedig – a kiváló Horváth Ferenc cimbalmos, a remek Peltzer Géza harmonikás; bocsánat a többiektől, akiket nem tudtam beazonosítani a lekettőzés miatt! – ama bizonyos karikatúra/torzkép felerősítője is. 

Valahogyan nem vagyunk képesek "rendezni végre közös dolgainkat” (József Attila: A Dunánál). Egyetemlegesen /totál/ nem.

Bulvárkundiában így nézünk mi ki.
Vajon meddig?

                                   2016. május 8.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mindig a nagyobb kutya... Mandragóriában/Abszurdisztánban - Mandragóra: Weöres Sándor Színház, rendező: Valló Péter

Komédia szerepel a teátrum (élet)színlapján, de ez bizonyára huncutság, hiszen abszurddal állunk szemben. Valójában olyasmikről szól a Niccolo Machiavellit (1469-1527) mikro milliméternyi pontosságúan vágó szikével /zseniálisan/ átoperáló Duró Győző-féle verzió nyomán az ugyancsak halálpontos, Valló Péter rendezte előadás a szombathelyi Weöres Sándor Színházban, mint égbekiáltó korrupció, gengszterizmus, kéz kezet mos, közpénzek/uniós támogatások elsíbolása, s mindezek következmények nélkül. Sőt öndicséretbe, -imádatba mártva, csaknem mennybemenetellel megspékelve, melyek a mostani Mandragóriában/Magyarországon meg nem (sem) történhetnének. Legalábbis anélkül, hogy ekkora alávalóságokért, disznóságokért ne szabhatna ki a független igazságszolgáltatás (kapásból) több száz éves börtönbüntetést. Csakhogy nálunk ilyesmikért senki az ég egy adta világon nem kerül hűvösre, nem ül dutyiban; ez is, ugye, hogy abszurditás? Jó, komikus is lehetne a Mandragóra, ha e tájon egyáltalán az ilyesmik felüt(het)nék a fejüket, hatalmasakat kacaghatnánk is akár, merthogy tudva tudnánk, hogy a fő gonoszok úgyis elnyerik méltó jutalmukat, tehát olyan valóban nem létezhet jogállamban, hogy ne ez történhessék meg. Szóval ki lennének jó alaposan pellengérezve, meg lennének szégyenítve, irgum-burgum. No meg a történelem pöcegödrében landolnának, a színpadi süllyesztőben. S győzne – egyszer s mindenkorra – a tisztaság, a jóság, az igazság, azaz a nép hős fia.

De a mi Mandragóránkban a népről nem is esik szó, illetve csak annyiban, miképpen trenírozható ilyen-olyan magasságokból. A hátukon állva/taposva hogyan is lehet még jobban megnyomorítani szegény pára milliókat, pfuj, alantasokat, miközben dőzsöl a vezér és a siserahad. Győzelmi jelentéseiket kürtölve a világ négy égtája felé.
Mandragória/Abszurdisztán fejeként a most is elementáris Jordán Tamás – valahonnan messziről, tán az Óperenciás tengeren is túlról - nagyon ismerős figurát formáz. Olyat, amilyennel idekint, szerencsénkre, nem találkozhatunk. A mi mai valóságunkban a tömegek nem tűrnék meg maguk fölött (között) az ilyen velejéig romlott autokratát, akiről persze sejthető, hogy talán-talán, a kezdetekkor, harminc évvel fiatalabbként még lehettek őszinte pillanatai; ám az óta alaposan eltévelyedett. De ki meri/merné neki ezt megmondani? Merthogy annak beláthatatlan következményei lehetnének. Hát, nem (lenne) képtelenség, már ez önmagában?
Hartai Petra játssza – frenetikusan - a fiatal feleségét; miképpen vált ő is számítóvá, hogy ne mondjuk: már-már gonosszá? A körülmények? Könnyű (lenne) csak arra fogni. Hm. A tehetségét most is fölcsillantó Jámbor Nándor a szoftverfejlesztő mérnök „úr”, a (nevezzük ekképp is) Humbug Egészségügyi/Természetgyógyászati Világcentrum professzora. De rá tud hangolódni az aktuális trendre! Akit át lehet, azt át kell vágni, sutba az erkölccsel, tisztességgel, mindennel, ami érték az emberben, ha így tudok, lehet boldogulni. Végül is patkányt „fejek meg”, akkor hát, az, ugyebár, bocsánatos bűn – jeligével. Az ezúttal is remek Balogh János a társa-asszisztense a gátlástalanságban.
Az újfent úgymond telitalálat Orosz Róbert hozza azt a típust, aki képes tövig benyalni urának-parancsolójának, kizárólag a saját boldogulásáért. Az ilyesféle firmáknak, jómadaraknak „köszönhető” leginkább – ez is, enyhén szólva, groteszk -, hogy egy elnyomó rezsim élhet és virulhat. (A "Szebb jövőre" üríti sikerpoharát; a nagy úristen/!/ mentsen meg bennünket tőle/tőlük egyszer s mindenkorra!)  A káprázatos Csankó Zoltán plébános és a vezír-anyós, a mindig kitűnő Bálint Éva közötti alku/aktus a gyóntatófülkében: elképesztő. Bődületes. Nem tudom, ki miképpen van bizonyos felismerések bevillanásakor?! Egyszer csak valami melegségfolyam indul alá a szem sarkából; te jó ég? Mondjátok, hogy ilyen nincs? Illetve, ha mégis, az tényleg csak Abszurdisztánban fordulhatna elő, vagy még ott sem!
Ez az egész Mandragóra – Machiavellitől Duróig, Vallótól Weöres-társulatig – maga a képtelenség. Kitaláció. Úgy, ahogyan van. Teljességgel abszurd.
Bár igaz, valahol színház – az egész világ…

                                                                       2016. április 30.

 

 

 

 

 

 

Mindhalálig vegetálunk? Avagy inkább... - Equus, Pannon Várszínház, Blaskó Péterrel, Szelle Dáviddal; rendező/direktor: Vándorfi László

Bizonyosan megvan minden léthelyzetnek, életkornak a maga szépsége. S holtbiztos: a szürkébb árnyalat-sorozata is.
Megértjük-e önmagunkat, el tudjuk-e viselni testünket, lelkünket, szellemünket: egész lény(eg)ünket ébredésünktől szendergésünkig? Ráhangolódunk-e itt létünk küldetésére, vagy csak végig vegetáljuk e fura földi társasutazást? Merthogy minden rezdülésünk – e pulzáció-rengetegben – más/ok/ függvényében is zajlik/történik. A belső és a külső szabadság-, kötöttséghullámzás éppúgy.

Nehéz tizenhét évesnek lenni. Hiszen a kamaszkor egyrészt eleve kivételes meg különleges korszak is; a koordináták bemérése, kijelölése pokolian keserves feladvány. Keressük önmagunkat meg a saját istenünket. Rendesen küzdünk/hadakozunk a démonainkkal is. Aztán itt-ott, így-úgy csak-csak meglelni véljük a lázadás lázától hajtva a saját hangunkat/utunkat. Hogy aztán miképpen viszonyul mindehhez – hozzánk, cirkuláció(i)nkhoz – a szűkebb-tágabb környezet? S a reagálásokra mik az én reakcióim? 
Létforgatag ez a javából.

A Pannon Várszínház Peter Shaffer Equus című drámáját vitte színre, az ifjú szerepében Szelle Dáviddal, a pszichiáterében Blaskó Péterrel. Vándorfi László rendező a legderekabbakat kutatta fel, s lelte is meg személy(iség)ükben. A kisebb, de szintúgy fajsúlyos szerepekre is olyan művészeket választott, kik hús-vér ember-figurákat állítanak elénk, akikkel sűrűn (szinte folyamatosan) találkozunk bennünk meg mellettünk, körülöttünk.

Tisztán, igazul szembesítenek önmagunkkal. Kérdések zuhataga árasztja el bensőnket; ember legyen a talpán, aki helyesen rangsorolni tud közöttük. De nincs mese: a penzum nem átruházható.

Annyi finomságot, tapintatot (is) sugall az előadás, hogy ez már önmagában átlendíti a halandót/nézőt azon a nehézségen, hogy az analizálását/átvilágítását elkezdje. De azért ez nem megy ám ripsz-ropsz! Ehhez idő kell; s olyan intim, legbelső beavatkozások is igényeltet(né)nek, amelyekhez nem biztos, hogy a megfelelő „eszközöket/műszereket” simán megleljük. Keresünk, kutatunk… Bár mindehhez a kezdő lökést megadják a „pannonosok”.
Végtére is: nem ez a színház csodája? Dehogyisnem.

Blaskó Péter pszichiátere rendkívül szimpatikus, azért is, mert esendő. Nem lezárt személyiség. Illetve csak majdnem. Mert a saját röppályájára állni igyekvő ifjú tépelődése, kínja-keserve őt magát is ráébreszti arra: poroszkálásának jóval túl a delelőjén egyfajta börtönbe zárta önnön magát. Nem kerülte ki a külső csapdákat sem. Beleilleszkedett a kispolgári közegbe, belefásult saját magába. Elkényelmesedett. Elvesztette az eredendő érdeklődését. Megfakult a humora. De ami a legtragikusabb: felszívódott valahol útközben a kíváncsisága. Komfort a köbön, konfrontáció kipipálva. Meg vagyok én magammal elégedve meg azzal a posvánnyal, amiben el-eldagonyázok, jóllehet még mindig azzal áltatom magam, hogy jó ember vagyok, hasznos, aki nem csak akar, de tud is segíteni másokon. Pedig egy frászt. Hazugságokból építettem légvárat; hiszen ezt várják el tőlem. Ez a normális. Bennem is ez betonozódott be. Meg is felelek én ennek/ezeknek maximálisan. Csakhogy ez maga a vég. Viszont (nem) látására!

Blaskó Péter (pszichiáter) őszinte morfondírozása, tépelődése, hitelessége, annyira, de annyira megnyerő! És lám, azért még sincs minden veszve, mert még valahol a mélyben izzik a parázs, s ebből előbb-utóbb még vulkánkitörés is lehet! Hiszen kiéhezett /vagyok/ új impulzusokra, feladatokra, kihívásokra.

A fiú – szenved, küzd és harcol; van mivel s kivel odabent meg idekint is, s közben csaknem belepusztul, de: kínok/keservek meg nem úszhatók. Illetve igen, de akkor lagymatagok, langyosak maradunk, vegetatív végrehajtók, bábok/bábuk; (szenvedés) híján szenvedélynek, szárnyalásnak, extázisnak: létlényegnek. Blaskó Péter s Szelle Dávid kettőse belénk ülteti azt, hogy ne legyünk, ne maradjunk normálisak, a hétköznapi normák szerint legalábbis ne! Tessék, kérem szépen, élni, lépni, változtatni, fel(ül)emelkedni, repülni, cikázni; a legkülönfélébb rétegekkel ismerkedni, eddig idegennek tetsző szférákba is behatolni. Nyitottnak és befogadónak lenni, maradni.

Szülőként nem kevésszer: keserű az édes. S e vetületbéli dolgainkkal is tisztességgel, becsülettel el kell(ene) tudni számolnunk. Oravecz Edit (anya) annyi mindent fölskiccel, amiken aztán igazán van rágódnivaló(nk). Kiss T. István (apa) szintúgy. Mindketten rég túl vannak a mesterség-szinten; teremtők, alkotók. S igen-igen szerethetők. Pap Lívia (pszichiáter-né) nem kevésbé lényegre mutató; a hozzánk legközelebb lévők/élők olykor(?) a legtávolabbi bolygólakók.  És viszont. Staub Viktória (a leány) olyan, amilyenre egy fiatal férfiember csak vágyhat. Annyi, de annyi mindenen múlik/múlhat, hogy az igaz szerelem tüze kivel, mikor, miképpen, hol lobbanhasson föl. Poklok poklán vezethet út a mennybe, a beteljesülésig. De mit adnak ingyen? (Ha frázis, ha nem.) Illetve, ha olcsó, utóbb kell megfizni/törleszteni annak az árát. Nem egyszer, bizony, életfogytig.  

Herceg, a Paripa, a példakép, az etalon; a nyargalás, a száguldás, a teremtő/isten: Kádár Ignác. Táltos társaival – Csánitz Márkkal, Lakatos Ferenccel, Kubricky Józseffel, Rumi Benjaminnal -, a pengés koreográfiának, az elementáris erejű Krámer Györgynek és Kádár Ignácnak is köszönhetően, a misztériumot éppúgy példázzák, mint a valami igen-igen ősi, szinte már nem (vagy csak alig-alig) létező romlatlanságot, makulátlanságot, ami után annyira szomjaz/t/unk /egykor/. A díszlet és a jelmez – Kovács Yvette Alida és Justin Júlia érdeme – szerves s annyira magától értetődő, természetes része, valójában kiteljesítője az összhatásnak. 

Nehéz bevallani azt is, hogy nem feltétlenül kell a bajok/bajaink okozóit kizárólag csak másokban keresni. Sőt! Mi is tettünk/teszünk „vastagon” azért, hogy a saját magunk harmadik szemét csak-csak sikeredjék kiszúrnunk/kiszúratnunk; megvakulnunk.
Rajtunk múlik, hogy /újra/ látók – s ne csak csámborgó/lötyögő, beletörődő, megkeseredett nézelődők - akarunk-e  /megint/ lenni.
Mindhalálig vegetálunk, vagy rá tudunk-e ismét hangolódni itt létünk küldetésére; léthelyzeteink szépségeire/csodáira? 

                                                     2016. április 20-21.