Mondanunk, mi fáj, nem ami illik - Lear; Székesfehérvár...

Már megint, avagy mint mindig is: a tyúk vagy a tojás?
Ez a Lear! Ez a Lear?
Amikor nem sokkal azelőtt még a szíve csücske volt a harmadik leánya, Cordelia, akit - mi a csuda is történt ezzel a vénemberrel; az emberiséggel? - ekképpen jellemez a veterán "zapa": "...e nyomorult, / kit elfogadni csaknem / Pirúl a természet.". (Vörösmarty-fordításunk van, Nádasdy-féle - sajnos, még - nincs.)
Van bőr a képén e tisztaságot bemocskolni?

Hát, kérem, mire számít(hat majd) az a bűnös, akinek a záloga a kezükben van?
De tényleg?
Nem arra, amire (tudjuk jól, mire), hogy a partvonalon túlra hajítja a sors, a lába se érje a földet?
Nézzen már magába, a jó életbe!

A legjobb barátját, Kent-et (aki az őszinteség jelképe, ergo, rossz politikus) meg - csak azért, mert: ébredj, eszmélj, te, agyament király! - száműzi, ripsz-ropsz?

Ki is vakíttatik meg akkor legelébb és nem csak mindkét szemére; de kiveretve az összes biztosítéka, s zárlatossá zavarodva mindene, egész lény(eg)e?
(És milyen lehetett vajon az az "igazi", eredeti énje? Kételyeink lávafolyama gyorsul föl - vissza az időben...)

A francia király látlelete professzionális hentes bárdjának holtpontos nyisszantásához hasonlatos:
"Ez rendkívüli, / hogy az, ki legkedvesb volt csak imént, / Dicséretednek tárgya, balzsama / Agg napjaidnak, legdrágább s becsesb, / Egy perc alatt oly szörnyet vétkezett, / mi kedvezésid annyi jeleit / lefosztja róla. / Vétsége, úgy hiszem, / Oly nagy lehet s természet-ellenes, hogy / Vagy ő szörny, vagy korábban hirdetett / hajlandóságod jön gyanú alá, / mit róla hinnem oly hit kellene, / Melyet csoda nélkül az ész soha / belém nem olthat.".

Ha ebből az aspektusból közelítünk - nagyon helytelen lenne másból, illetve lehetne éppen, de zsákutca; bár ez ide, túlontúl enyhe kifejezés, inkább: tébolytúra? -, akkor aztán turbóra kapcsolnak az agytekervények, és olyan sorozatgyártásba lendülnek, hogy az üzemcsarnok szalagjainál majdhogynem lehetetlen lekapdosni a (vég)termékeket.
Ember legyen a talpán, aki - itt és most - szortírozni tud.
De, ettől is - valahol, morbid vagy nem - szép ez az egész létzuhatag. (Vagy ez mazochizmus?)
Persze leginkább bestiális, barbár, brutális.
Ki-ki milyen me(l)ós, a szerint viheti (hová? - haza -; kinek, hol is van?) a jussát. Kápéban vagy természetben - természet- és/vagy társadalomellenesben... (Hi-hi. Igen: őrület!)
Ez van.

És mindez - meg még mi minden más is! - a székesfehérvári Learben.
Avagy a vörösmartys társulat - mélyszántása, magültetése - teremtése által: bennünk.

A múltunk, a jelenünk - ugye, azért nem látnokok is? -, a jövőnk, kérve kérjük, tényleg ne(m)...?
A csuda vigye az egészet. Hajítsunk fejszét a tükör felé, milliárdnyi részecskévé fröccsentéséhez (tenger és csepp...); ahogyan máskor oly' könnyen szoktuk volt.

De most(?) történt valami.
Ámbár: megint. (Mint mindig!?) Közép-Európában. (Ennyire persze ne szűkítsünk! Ne szőkítsünk...)
E vörös iszap elöntötte sártekén.

Diktátor volt hát Lear - is - annak előtte? Alighanem. Az. S csupán néhány  - no, kettő-három-négy-öt - liblingnek megengedve a gyeplőjét (így ideig-óráig lehetett önmaga Gloster és egyik hű embere; Cordelia, Kent, Edgar, Bohóc...), s miután a kantárszárat a lovak közé hajítja az esztelen, utánam az özönvíz?
Csak nem azt képzeli, hogy az áradat majd pont őt kerüli ki? A nagy-nagy uralkodót.
Öntelt. Stupid.
De tényleg, mégis mit vár - cserébe?

Amúgy meg soha nem tudjuk meg - nincs új a Nap alatt -, hogy mi volt előbb: a sátán(i) avagy az angyal(i)?
A harc permanens; a teremtés, az ősrobbanás óta?
A tojás zápul, a tyúk mutálódik.

Mi eközben mind - egyre tempósabban (gyorsuló idő...), szép sorban - kikattanunk.
Learekként - a jó Bohócainkkal áldva-verve - meg hiába verjük utóbb a fejünket a falba, erőnek erejével, hogy micsoda balfékek is voltunk; késő.

Minden odaveszett volna?
Végképp? (Bélkép.)
Vagy egészen mégsem?

Alban(y): "... - Jelenleg fő ügyünk / Az általános fájdalom. (Kenthez és Edgarhoz.) / Ti ketten, / Lelkem baráti, kormányozzatok, / S tartsátok fenn a sebzett államot.
...Nehéz idő sújt: itt engedni kell, / és mondanunk, mi fáj, nem ami illik. / A legkorosb legtöbbet szenvedett. / Ifjabbak, akik itt vagyunk, nem érünk / Ily dolgot, s nem jut ily sokáig élnünk.".
                                                                                                                                          Szenkovits Péter

Átalszom a fagyos telet - felébredek kikeletre...

De jó, ha pedagógus kötetei megjelennek!
"Itt a reggel / mit tegyek? / Nap csiklandoz! / Felkelek. / Kakas fújja / sárga csőrén: / - Ki az ágyból, / ugorj fürgén!".
(Ha ez olyan könnyű lenne...)

A gotthárdi Lőrincz Miklós tanító a Békavári ovi című friss "albumában" (a cím is erre utal) az apróságokra fókuszál; ámbár szinte valamennyiünkről szól.

S naprakész (is):
"Hideg széllel / jön a tél, / sündisznócska / mit remél, / - Átalszom a fagyos telet (amúgy nem rossz ötlet! - szp), / a kamrám már / telis-tele!".
(Kié igen, sokaké meg nem.)

Arra már most hajaznánk: "Felébredek / kikeletre, / tavaszfénynek / jó a kedve.".

                                                                 (szp - Jó reggelt, Vas megye! - Vas Népe, 2013. november 27.)

A Lear király Székesfehérváron - címszerepben Cserhalmi György

Tízes számskálánkon kilenc és felet érdemel a székesfehérvári Vörösmarty Színház Lear király előadása.

A csütörtök esti házi főpróba olyan fiókokat is nyitogatott - itt és most, továbbá - saját magunkban, amelyekre előbb-utóbb sort kell(ett) keríteni.
A magát "A közösség színházának" valló székesfehérvári teátrum ezzel a teljesítményével igazolta e hitvallását.
Annyira fontos létdolgokkal szembesít, hogy nem lehet - s nem is akarunk - kitérni előlük.
Az invitálás - nevezzük ekképpen - megkérdőjelezhetetlenül tiszta, őszinte.

Mestermű.

Shakespeare - ha odaföntről látja e mai, közép-európai változatot s miért ne látná? -, bizonyára bólogat; érdemes volt (de még mennyire!) megírnia.

Itt most - őszintén szólva - elakadtam.
Ha az ember úgy - azon a nívón - tudna írni erről az előadásról, amilyen valójában, akkor igen-igen össze kell(ene) magát kapnia...
Ez még egyelőre nem megy.
Talán több időnek kell eltelnie.

Egyébiránt a premiert szombaton tartják.

Az alkotókról ezúttal csupán annyit; nincs gyenge láncszem a Bagó Bertalan rendezte tragédiában.


Cserhalmi György Learként fő tartóoszlop, ám süt az együttes teremtés.

Nem csak Lear mondhatná: "Én mindenem nektek adtam" (Vörösmarty-fordítás).

Törőcsik Mari születésnapjára - Úgy kell nekünk, ahogy van

A kétszeres Kossuth-díjas, születésnapos (november 23.) Törőcsik Mari tiszteletére e köszöntőm - egy rádióműsor apropóján -  a Vas Népében jelent meg (november 21.).


- Ahogyan múlnak az évek, egyre többé válunk. De nem mindenkivel van ez így. Többek lettünk vagy kevesebbek? A közönség el tudja dönteni. Ha kevesebbek, nem vagyunk annyira jók...
Ekképp fogalmazott a születésnapos Törőcsik Mari a Bartók Rádió lemezelő műsorának vendégeként, miközben komolyzenei kedvencei szálltak az éterben.

Megint sokat beszélek, szabadkozott, miközben a hallgató erre (is) szomjazik: inni a szavait, melyek alátámasztására életműve metszett korróziómentes acélcölöpöket.

Tizenhárom éves lehetett, amikor Pélyen, a szülőfalujában, a családi fészek konyhájában esténként a világatlaszt nézegette édesapjával. Édesanyja kiszólt a szobából a ház urának: fektesd már le azt a gyereket!
Félbeszakadt a Föld körüli kalandozás, édesapja nyugovóra tért, ám a leányka még fölmászott az asztalra, hogy a néprádiót le tudja kapcsolni, ám előtte még rátapadt a füle a készülékre, merthogy rögvest beleszeretett az éppen sugárzott zeneműbe.
A bemondótól értesült: a Kék rapszódiát hallotta, zongorán maga a szerző játszott, George Gerschwin. Azóta egyik lélekmelegítője a Rhapsody in Blue.

Egyébiránt pélyi emlék szülte azt is, ahogyan színésznőként megtanult sírni. Hiszen muszáj volt, hol filmen, máskor meg színpadon.
Föl-fölidézte magában, amikor gyermekként a háztetőn babázott (miután a kerítésen, majd a farakáson át fölmászott); ha ez a kép bevillant, máris megnyíltak a könnycsatornái.

Beethoven Egmont nyitánya 1956-ot idézi számára; sokan érezhetnek így, hiszen a forradalom idején a rádió sokszor sugározta.
Október 22-én érkezett haza Párizsból Fábri Zoltán filmrendezővel.
A népfelkelés délelőttjén Arthur Miller A salemi boszorkányok című drámáját próbálta a Nemzeti Színházban, majd a menzán a főiskola tanulmányi vezetőjétől értesült - hallgatótársaival együtt - arról, engedélyt kaptak rá, hogy csatlakozzanak a tüntetéshez.
A Petőfi-szobornál Sinkovits Imre szavalta a Nemzeti dalt; az első sorokban a színművészeti főiskolások hallgatták. Törőcsik Mari mellett Bodrogi Gyula akkori, mögötte (valahol) a bölcsészek között a leendő férje, Maár Gyula - élete párja - állt.
Majd hazamentek a színiiskolások; Marika a rádióból értesült, mi zajlott később.
Az MR3 adón arról is beszélt, hogy még a forradalom elején elment érte Budapestre az édesapja, s hazavitte Bodrogi Gyulával együtt.
Nem vagyok egy hős, erről ennyit, jegyezte meg.

Bartók Béla kapcsán azt mesélte, hogy egy ideig nem jutott el hozzá a zenéje, nem értette; bár mindig is tudta, nagy zeneszerző.
Takarított anno egyszobás otthonukban még a Városmajorban, ekkor is szólt a világvevő, s egyszer csak partvissal a kezében leült az ágyra: Jézusom, mi ez a gyönyörűség?
A szpíkertől tudta meg: a III. zongoraverseny.
Attól kezdve csodálója Bartóknak.
Ezúttal Kocsis Zoltán interpretálta a művet.

Bevallotta, hogy Liszt Ferencbe meg kifejezetten szerelmes volt fiatalon.
Fölcsendült a VI. Magyar rapszódia, Cziffra György előadásában.
A művésznő máig sajnálja, hogy nem ismerte személyesen korának egyik legkitűnőbb muzsikusát; ha nagyon akarta volna, lett volna mód a találkozásra.
Weöres Sándorral is ugyanígy járt. Jóllehet Pilinszky Jánost - akihez Törőcsik Marit és Maár Gyulát két évtizednyi ideig baráti szálak fűzték - megkérhette volna, vigye el (a szintén) zseniális költőtárshoz, de erre a csuda tudja, hogy miért, soha nem került sor.

A kétszeres Kossuth-díjas szénésznő Pilinszky János Velemben töltött két esztendejéről is elmélkedett.
Bachot, Rahmanyinovot hallgatott a teraszon János bácsi (a falubeliek e megszólítással adták meg neki a tiszteletet).
Marika kérdésére, hogy mit szólnak mindehhez a szomszédok, Pilinszky azt felelte, megállnak és hallgatják.
A már említett Kocsis Zoltán több alkalommal is meglátogatta a költőt a községben, amely - egyáltalán nem mellékesen - pontosan negyven esztendeje (1973 óta!) immáron az első otthona a Törőcsik-Maár művész párnak.

Gyurkovics Mária (1913-1973) opera-énekesnőtől - aki korának egyik legnagyobb koloratúrszopránja volt - két ária is fölcsendült; Gregor József (1940-2006), a fantasztikus basszus is énekelt, akivel Szolnokon a Hegedűs a háztetőben kölcsönös megbecsülés, tisztelet, szeretet jellemezte partnerségüket.


Törőcsik Mari továbbra is játszik a Vígszínházban az Eszenyi Enikő rendezte Átutazókban.
(A legjobb női mellékszereplőnek járó díjat ítéltek oda neki a színikritikusok; Tenki Réka szintén megkapta ezt az elismerést - Sirály, Nemzeti Színház - szp).
A Nemzeti Színház tagjaként A szarvassá változott fiúkban a jövőben is a deszkákra lép.
Vidnyánszky Attila igazgató elárulta neki, hogy a Moszkvai Művész Színház egyik rendezője 2014 tavaszán kizárólag azzal a feltétellel visz színre darabot a Nemzetiben, ha Törőcsik Marival dolgozhat: úgy kell nekem, ahogyan van...
A művésznő: túl nagy szerepet én már nem vállalok.
A direktor: meg se kérdezi, ki a rendező s mi a darab?
Erre a Nemzet Színésze: minden orosz rendező jó irányban elfogult velem.
Összegezve: Luka (bizony, férfi) lesz Gorkij Éjjeli menedékhelyében.

Nem a csillogás, hanem az egymás iránti bizalom, a szeretet a fontos, hangsúlyozta (ezúttal is).
Ő maga pedig arról énekelt, micsoda útjaim... meg talán volt egy-két este...

Mi, nézők-rajongók hozzáfűzhetjük: nem talán, és nem is csak egy-kettő, és ahogyan múlnak az évtizedek, egyre többé lett, jobbá vált.
Bárcsak mindnyájunkkal így lenne ez!

Egyszer csak billen a létra...

"Nem kapkodtad el az almaszedést!", kiáltja biciklijéről kedvesen, évődőn falubelije, amikor a létrán egyensúlyozik, ágakba csimpaszkodik, a csábító pirosságok után nyújtózkodik.
Ha akarná (persze esze ágában sincs), se cáfolhatná meg e vélekedést.

Annak a pótmegjegyzésnek is vaskos az igazságtartalma, hogy megeshetne: hótakaró fogságából kell "kibányászni" a termést november dereka táján.

Szerencsére, a sokadszori betakarítás-halogatás nem bosszulta meg magát.

"Küzdelem" közben azért fészkelődik a kobakban: amit ma begyűjthetsz...

Egyszer csak billen a létra; juj!
Ám egy félig letört ág - "mentőövet dob".

                                                        (szp - Jó reggelt, Vas megye! - Vas Népe, 2013. november 19., kedd)