Szerelem

Nyárutó - tehát ismét rendrakás.
S mi minden bukkan föl ilyen tájban emitt s amott; ki ne tudná?

Valamikori zsengémre akadtam az egyik dossziéban.
Anno Muhr Gyula név alatt jelent meg a megyei lapban. Anyai nagyanyám - ómamám - Muhr Katalin, ópapám Péhm Gyula volt...
Íme:
   
                                                                          Szerelem

                                                 Amikor a lábnyomod még nyomtalan volt,
                                                 amikor a csókod még száj nélküli volt,
                                                 amikor a szemed barka volt,
                                                 amikor a szíved szerelem-jel sem volt
                                                 - én már akkor Rád találtam bennem.

A Nap születésnapja

Ha ő nincs, semmi sincs. Se élet, se energia. Tehát hit sincs, erő sincs. Meleget, fényt ad; vigaszt, derűt.. Általa tudjuk szeretni egymást és önmagunkat. Olyan, mint az édesanyánk. S ha történetesen a születésnpja közeledik, éppen ötmilliárd esztendős lesz, akkor azt méltóképpen meg kell ünnepelni. Tiszta szívvel, seregnyi meglepetéssel készülve, a barátokat köréje gyűjtve. Együtt örülve, hogy van, s mi meg létezhetünk általa.

Langyos, meleg, forró, tűz, tűz, tűz! Talált: a Napról van szó. Az ő születésnapjáról. S hogy kik a legeslegjobb barátai? Alighanem mindenki el tudná sorolni: a Merkúr, a Vénusz, a Föld, a Mars, a Jupiter, a Szaturnusz, az Uránusz, a Neptunusz és a Plútó. Meg még néhány millió egyéb – „futottak még” a világűrben - planéta.

Nagy Natália a világmindenségre szóló esemény főszervezője, azaz a Nap születésnapja című verseskötet írója fifikával, nyitottan, felkészülten, humorának minden rétegét feltárva s mozgósítva kezdett bele – legfőképpen persze: szeretettel - a zsúr leírásába, a Nappal és barátaival kapcsolatos fényes esemény rögzítésébe.

Ekként (is) jellemzi a jó Napot: „Ragyogóan tartja magát,/ csupa tűz és élet./ Le is tagadhatna akár/ százmillió évet!” Nagy hajcihő lesz: „Fellép majd a csillagovi,/ köszöntőkkel, verssel,/ színpadra lép ezer lurkó,/ műsorszámuk perzsel./ Örvendezik mindegyikük: ’Buli lesz az űrben!/ Volt már nekünk is hasonló,/ csak miniatűrben./ Ám a Napnál más várható,/ fergeteges hepaj!/ Szerencsére nagy a kozmosz./ Sokan leszünk? Sebaj!”

Kacagtató (is) e hetedhét galaxisokon túl visszhangot kiváltó buli; Nagy Natália – bizonyára ismert - a humorista-író Nagy Bandó András leánya. Nati – s ez alighanem így van jól – első kötetével (eme születésnapival) máris túlszárnyalja a papát. Abban a bizonyos sorban, ahol mostanság a humor osztására várakoznak, beslisszolt az apja elé, a legelső helyek egyikére.

„Otthonunk az Univerzum./ Nincsen ennél szebb lak,/ s benne – bármily hihetetlen –/ minden csillag egy nap.” „Naprendszerből bizony sok van,/ nem is tudjuk, mennyi,/ a miénkben szeret a Nap/ középpontban lenni.”

A puding próbája (szakállas igazság persze) az evés. Fiúnkkal mindenesetre végiggurguláztuk Nagy Natália kötetét, melyet Szűcs Édua illusztrált étvágyunkat egyre csak fokozva, végül elteltünk, de olyannyira kellemesen, hogy békés álomba szenderültünk. Mernék rá fogadni: néhány éven belül világnyelveken is megjelenik e könyv, páratlan sikert szerezve írójának, rajzolójának, s egyben a magyar (gyermek)irodalomnak.

„Azt kívánjuk mi a Napnak/ - Földünkkel az élen -,/ ugyanilyen hőfokon és/ még sokáig éljen!/ Becsüljük meg, hisz a Naptól/ jó meleget kapunk,/ s örvendezzünk továbbra is,/ ha van egy szép napunk!”.

                                                                                                                         (Szamárfül Kiadó)

Egyedül nem megy – Támadás a Fehér Házban

Mi minden megtudható bárkiről. S mi mindennel vissza lehet élni bármikor; sejtéseink lehetnek minderről.

Arra – természetesen - nincs túl sok esély, hogy valaha is összefutunk az amerikai elnökkel, ám azt kapiskálhatjuk, hogy az Egyesült Államok mindenkori első embere sem sebezhetetlen. Holott annak kellene lennie. Mégsem az. A Támadás a Fehér Házban (Olympus Has Fallen) című ameikai thriller - rémtörténet, tényleg – arra is kiválóan alkalmas, hogy bepillanthassunk a világ legbefolyásosabb politikusának privát (nem intim!) szférájába. Vagy legalábbis bemutatja, hogy a hús-vér elnök környezetében miféle események, miképpen zajlanak (alakulhatnának). Nem kispályázik a rendező, Antoine Fugua és csapata. Persze már a téma is kiköveteli ezt magának. Bár vagy csinál az ember valamit, de akkor aztán apait-anyait belead, vagy a félmunkára legyint inkább, hagyjuk a csudába az egészet…

Minden megtörténhet, te jó ég! Az Amerikai Egyesült Államokban is. Amikre soha nem gondolnánk. Ki tudná elfeledni, például 2001. szeptember tizenegyedikét?

Éppen e sorok számítógépbe táplálásakor érkezik egy SMS (vannak telepatikus történések, hiszen tudjuk): „Kihívta, majd túszul ejtette a tűzoltókat egy férfi az USA-ban. A túszokért azt követelte, hogy kapcsolják vissza a villanyát. A rendőrök lelőtték.”

S itt van történetesen Észak-Korea. Éppen e kis (fél)ország körülötti zűrzavaros, még inkább félelmetes bonyodalmakról is szól a Támadás a Fehér Ház ellen. Meg a fanatizmusról, aminél szörnyűbb dolog aligha létezik e földkerekségen. Bárhonnan, bármiféle ideológia álarca mögül bukkanjon is elő. Akár állam, akár vallás, akár csoport, akár egyén szintjén.

Borzalmak okozója. A fanatizmustól ments meg uram minket, sugallja ez az amerikai filmalkotás, amely arra is rámutat, hogy vészhelyzetekben is ember maradhat az ember. Sőt. Ekkor mutatkozik meg igazán, kiben mi is lakozik. Hogy árulók mindig voltak, akik eladták a lelküket – persze, hogy pénzért – az ördögnek? Nem újdonság. Nézzünk csak körbe ezen a golyóbison. A filmbéli elnök szavait azonban valamennyi valóságos amerikai prezidens is vallotta, s vallja e mostani is, ami az emberiség józan többségét megerősíti hitében: ha összefogunk, győzünk!

Rengeteg, talán túlontúl sok vér folyik a filmben. Ámbár meglehet, ebben is nagyon életszerű. Áldozatok nélkül soha nem megy. Balgaság lenne az ellenkezőjét állítani.

Sok minden megtudható bárkiről. Rólunk is. Nem hagyhatjuk, hogy bármikor is visszaélhessenek ezzel. 

Ha az ember él, akkor még mindig történhet valami - Szerb Antal: Utas és holdvilág

"Utunk irányát magunkban hordjuk, és magunkban égnek az örök, sorsjelző csillagok", ez az egyik kulcsmondata Szerb Antal Utas és holdvilág (1937) című regényének.
Hogyan is lenne mindegy, ki, mikor, milyen lelkiállapotban - egyénisége, személyisége kialakulásának melyik szintjén - fog a kezébe például egy kötetet.

De hiszen minden találkánk, vagy éppen az egymást elkerüléseink meghatározóak lehetnek életünk további folytatására. És ez mégsem mond ellent annak, hogy profánabbul fogalmazva: igenis az adaptereinkre hagyatkozhatunk (más kérdés: hagyatkozhatunk-e mindig?), azaz "utunk irányát magunkban hordjuk".

S ahány találkozás e könyvvel, szinte annyi értelmezés. Ahányszor olvassuk, lapozzuk,belekukkantunk, megsimogatjuk, annyi emlék, érzés, vágyakozás éled fel bennünk. Végül annyira, de annyira a miénk lesz, hogy már soha nem enged el, már soha nem enged(het)jük el.

Mint minden elsőrendű alkotás, Szerb Antal remeke (azért ez nem lehet kérdés) is kiválthatja - szinte - a másik végletet. Kölcsönadtam olyan javakorabeli könyvfalónak, aki sugallatomra ugyan elolvasta, inkább átrágta magát az Utas és holdvilágon, de nem történt benne semmi.
Számomra csaknem bántóan semmi.
S amikor firtattam, hogy, ugye, milyen varázslatos látleletet ad barátságról, szerelemről, születésről, halálról, élet és elmúlás viszonyáról (az igazán nagy, fontos kérdésekről), belső tükörkészletünk fényesítéséről (gazdagításáról); szinte az elutasítás hangját véltem kiérezni válaszából.
Bosszantott is kicsit.

Aztán rájöttem, hogy önző voltam.
Mire föl a kizárólagosság(om)?
"A kegyelem tára is csak az előtt nyílik meg, aki részesedni akar a kegyelemből." S bár ez is alap Szerb Antal-mondat, ám ennek is oly' sok vetülete - lehetséges.

Az itáliai nászúton lévő Mihály megszökik újdonsült feleségétől. A misztikus talján vidékeken - "Ez Olaszország, hajigálják egymást a történelemmel, mert a kétezer év nekik olyan természetes, mint falun a trágyaszag" - találkozik önmagával, ifjúságával s annak szereplőivel. A(z egykori) vágy, a szabadság, a szenvedély csodájával (is). Meg a béklyó borzalmával.

Szabó István Oscar-díjas filmrendező ekképpen vélekedett egy helyütt: "Ez a regény a vágyakozásról szól, amelyben mindenki egy kicsit másként szeretne élni, mint ahogy él, és mindenki keres valamit, amit sokszor nem tud elérni".

Nem kell a dolgokat konkretizálni (igaz, túlmisztifikálni sem), de tény, s ezt Szerb Antalné megerősítette (1980-ban  Hegyi Bélának), hogy akárcsak a regénybeli Mihályé, férje első, korai házassága is "elhamarkodott" volt, "rövid ideig tartó kapcsolatnak bizonyult".
"Az Utas és holdvilág ugyan sok vonatkozásban kulcsregénynek is tekinthető, de gyökerei fiatal éveiből erednek. Bizonyíték rá egy tizenkilenc éves korában írt novellája, amelynek a címe: Hogyan halt meg Ulpius Tamás".

Az Utas és holdvilág befejező mondatai is belénk maródnak: "Életben kell maradni. Élni fog ő is, mint a patkányok a romok közt. De mégis élni. És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami".

Mindenkinek megvan a saját „filmarchívuma”, amely segít a túlélésben - Gera Zoltán kilencvenéves

Egy „pofon”, egy „cirógatás”; nevezetes nap mérlege Gera Zoltán számára. Délelőtt rosszul lett a borbélynál, riasztani kellett a mentőket, irány a Szent János Kórház! A diagnózis: szívritmuszavar. Délután beszaladt hozzá Helga, a felesége, utána vitte az aznapi postát, közötte volt a Magyar Filmművészeti Szövetség és a Filmszemle Tanács levele, amely tudatta a művésszel: a 33. Magyar Filmszemlén (mindez még 2002-ben történt) életműdíjat vehet át. „Nyomban fittyet hánytam a ritmuszavarnak, elillant a betegségtudatom”, eleveníti fel a művész, aki addig mintegy száztíz filmben szerepelt, s akinek munkásságát Koltai Lajos operatőr, a zsűri elnöke meleg szavakkal méltatta az akkor még létező filmes seregszemlén.

2013 augusztusa; budai otthonában arról beszél, hogy seregnyi sorstapasztalatot gyűjtött. De nyomban hozzá is teszi: „A szenvedések nem csak negatívumokkal, hanem pozitívumokkal is jártak”.

Érdemes (1985) és kiváló művész (2004). Tulajdonosa a Magyar Köztársasági érdemrend középkeresztjének (1993), a Magyar Érdemrend Középkeresztje a csillaggal (2012) kitüntetésnek.

Idén márciusban kapta meg a Kossuth-díjat.

„Hétköznapi emlékezőképességem kopott, az öregkori feledékenység a legtöbb embernél ’megjelenik’; nem tudom, hogy tegnap mit ettem ebédre, de a kamaszkori távoli életem eseményeire jól emlékszem, ahogy végigzongorázok a történéseken… S azt is tudom, hogy soha nem irigyeltem a Kossuth-díjasok kitüntetését. A díj természetesen nagy megilletődöttséget és hálaérzetet keltett bennem, és szinte úgy érzem, mintha a haza megölelt volna. Hogy érdemeltem meg, s mint? A mai napig számolgatom; benne van a nem és az igen is... Ennyi: boldog vagyok! Köszönöm öreg koromban ezt a megtiszteltetést; fölragyogott a lelkem, s most fölragyogott lélekkel élem az öregkort.”

2009-ben forgatott utoljára filmet. Rengeteg külföldi produkcióban szerepelt, tökéletes angol, francia, német tudása is predesztinálta erre.

„A világra való kíváncsiságom ösztökélt a nyelvtanulásra. Korán, kicsi ország fiatal állampolgáraként, rájöttem arra, hogy van még a magyaron kívül más kultúra, más nyelv, más büszkeség, más eredményesség is. Határtalan volt az érdeklődésem, s ezért estem neki a nyelveknek. Hogy hidat verjek más kultúrák, más mentalitások, szokások irányába…”

Zoltánt már gyerekkorában rabul ejtette a mozi – előcsarnokostól, a tökmag illatától, a székek csapódásától kezdve – mindenestől. Borsózott a háta, amikor vetítések után kitántorgott nézőtársaival együtt a teremből, hogy aztán, uzsgyi, haza, otthon folytassa a „csodavárást”. A konyhában. A kredencre feltűzött lepedőre vetítette ki Tolnay Klári színezett arcképét (a korabeli Színházi Életből vágta ki), világításként a petróleumlámpa fényét használta, a cipődoboz közepén egy lencsét helyezett el. Mozgatta, igazgatta a szerkentyűt, élesítgetett. Ez volt az ő saját, külön bejáratú házi mozija. „Már embriókoromban a kép, a fény, az árnyék ragadott meg.”

Tizenöt évesen már maga is felvevőgép elé állt. A Negyedíziglen című filmben (producer és művészeti tanácsadó dr. Hosszú Zoltán, azaz Gera Zoltán apja, akivel amúgy nagyon rossz viszonyban volt) parasztfiút játszott, egy másikban, az És a vakok látnak címűben is epizódszerepet osztottak rá.

A moziba járást utóbb sem hanyagolta. A szerelmek városa című francia filmet (a főszerepben Jean Louis Barrault) vagy nyolcszor látta, örökre beléívódott „a költészete, költői ereje; ütköztette a tiszta, el nem múló szerelmet, a tisztességes emberi magatartást az aljassággal, a gyilkossággal”. Barrault inspirálta arra, hogy nyomban elkezdjen franciául tanulni és pantomimezni.

A főiskolán dekadens, rothadt polgári maradványnak titulálták némelyek a pantomimet, ezért azzal – ha nem akarta, hogy az utcán találja magát – fel kellett hagynia.

Nem volt szerencséje akkortájt a filmmel sem, bár színinövendékként szerepelt például Nádasi László végzős rendező vizsgafilmjében (partnere Gyurkovics Zsuzsa volt), de azt az alkotást csak évtizedekkel később mutatták be, illetve csak a részleteit lehetett látni egy, ifjú Nádasi Lászlónak az édesapjáról készített portréfilmjében. Igaz, nagy sikert aratott az egyik filmszemlén.

– Én nem voltam olyan kétségbevonhatatlan tehetség, mint a zseniális Soós Imre, vagy a remek Szirtes Ádám, de tagadhatatlan, hogy beleszerettem a filmezésbe. A kollégáim, pedig mindig is nehezményezték, hogy a színházzal szemben tartózkodó vagyok. Ennek persze az lett a következménye, hogy a színház is tartózkodó volt velem. Amit az ember nem értékel nagyra, ami nem ragyog előtte, mint konkrétan megfogalmazott cél, az hátrál az embertől. Ez már csak így van.

(Rögtön tegyük hozzá: elméletileg így lehet ugyan, de Gera Zoltán esetében ez azért sántít. Csak két példa: A hetvenkedő katonában brillírozott Eperjes Károllyal,  Spiró György Honderűjében zajos sikereket aratott Törőcsik Marival, Haumann Péterrel, Sinkó Lászlóval, Újvári Zoltánnal.)

Alighanem nincs olyan nemzedék ma e honban, amelynek tagjai ne látták volna A tenkes kapitányát (1964). Kutakodjunk csak emlékezetünkben, vajon kinek a bőrébe is bújt a tizenhárom részes tévés sorozatban Gera Zoltán? Kapiskáljuk-e?

Szabad a gazda: igen, igen, ő volt Dudva úr, a kocsmáros. Micsoda unszimpatikus alakot formázott; de milyen hihetően!

– Különféle temperamentumú színészek jöttek össze, Ungvári László, Zenthe Ferenc, Molnár Tibor, Szabó Gyula, Krencsey Mariann, Pécsi Ildikó, s mégis, rettenetesen jó hangulatú forgatás volt. Számomra a legnehezebb percek azok voltak, amikor bent égtem, azaz bent égett Dudva úr a kocsmában. A parázsló, üszkös gerendák mellettem estek le, az ablak alatt petróleumkeverék lángolt…

Fábri Zoltán jelentős feladatokat bízott rá. A Két félidő a pokolban (1961) című megrázó művében a magyar munkaszolgálatos focicsapat egyik tagja volt. (Emlékezetes, hogy a német katonákkal kellett megmérkőzniük; ha győznek, ha vesztenek, halálra voltak ítélve így is, úgy is.)

– Jóval a forgatás előtt történetesen egy asztrológusnőnél jártam, aki azt prognosztizálta, hogy az Uránusznak olyan hatása ér engem, hogy augusztus 11-én, 12-én vagy 13-án eltörik egy csontom. No, erre én kitaláltam, hogy behúzódok egy szobába, pihengetek, olvasgatok, szundítok, ki sem teszem a lábam a lakásból három napig. A jósnő így reagált: „ha maga a tudatába emeli a prognózist, enyhébb lefolyású lesz a baj, de akkor is be fog következni”. Mit ad Isten, a forgatást pontosan arra a három napra írták ki. A legelső dolgom az volt, hogy beszéljek a gyártásvezetővel, s arra kérjem, ha engem baleset érne, szálljon be az orvosi költségekbe. „Mi történhet veled?”, kérdezte, s én csak annyit feleltem: „nem tudom, de kérlek, szállj be!”. „No jó, csak hogy ne félj, kinyitom a bukszám.”

Első nap: semmi gond. Második nap: úgyszintén. A harmadik forgatási napon (azaz augusztus 13-án) azonban, seregnyi sikeres próbát követően, amikor is a Gera Zoltán által formált figurát egy testnevelő főiskolás fiú, azaz egy megtermett német katona szereli, pontosabban nem is szereli, hanem akárcsak egy mozdony, elgázolja, Zoltán beüti az állát a „fasiszta” kulcscsontjába úgy, hogy két fogának a vége letörött. (Más kérdés, hogy a főiskolás legény kulcscsontja meg elrepedt…)

– Nálam boldogabb ember akkor nem volt, hiszen csontom végső soron nem törött el, csak fogam! No, kérdezem a gyártásvezetőtől, állod a szavad? Visszakérdezett: „honnan tudtad?”. Így feleltem: vannak az embernek bizonyos megérzései… Becsületére legyen mondva, megtartotta ígéretét, hozzájárult a fogpótlás költségeihez.

A szintén Fábri Zoltán rendezte Magyarokban (1977) magyar származású, de már jó ideje Németországban élő és dolgozó, honfitársaival is igen-igen keményen bánó intézőt játszott. „Érdekes kaland belebújni egy másik univerzumba, másik rendszerű gondolkodásmódba, etikába, logikába, szent meggyőződésbe. Ezeket a legtermészetesebben kell kezelni. Néha szenvedéssel csinálja az ember, hiszen annyira idegen a figura. Kerülni kell a sémákat, s természetesen senki sem csak fehér vagy csak fekete. Fábri Zoltán egyébként kiváló atmoszférát tudott teremteni, s kialakult, konkrét koncepcióval érkezett a forgatásokra. Illés Gyuri operatőrrel is remek személyes kapcsolatom alakult ki, meg tudtam vele beszélni a beállításokat, például ez vagy az a beállítás mondjuk derékig ér, s így mérhettem a saját színészi játékom erejét, finomságát.”

Palásthy György Retúrjában (1996), amelynek operatőre szintén Illés György volt, Agárdy Gáborral, Bárdy Györggyel, Kibédi Ervinnel és Sinkovits Imrével nagyobbrészt egy hat négyzetméteres vonatkupéban játszották, mesélték, elevenítették föl életüket.

– Meghitt hangulat emléke idéződik fel bennem. Sinkovits Imrén, aki egyébként osztálytársam volt a főiskolán, ámulni kellett. Rejtély volt számunkra, hogy minden forgatási napon kaleidoszkópos színskálája van a szerepének; felkészültsége, koncepciója engem is inspirált. Neki köszönhetem, hogy az én nagyjelenetem előtt már több, úgymond színészajánlatot hoztam össze a rendezőnek. Volt egy próba, utána meg egy felvétel, ami annyira jól sikerült, hogy a kollégáim megtapsoltak…

Külföldi filmek garmadájában szerepelt. Amerikaiban, angolban, németben, bolgárban. Se szeri, se száma alakításainak. Egy ellenszenves török helytartót formált meg a Rabiga című, tizenkét részes bolgár történelmi tévésorozatban, a saját hangján beszélt – bolgárul. Aztán amikor nálunk is bemutatták a filmfolyamot, akkor önmagát szinkronizálta.

A Zsigmond Vilmos operatőr által rendezett, A tékozló apa (1990) című alkotásban Michael Yorkkal is filmezett. „Kicsit féltem, hogy nagyon lekezelő, magabiztos, elsöprő lesz. Ehelyett a legnagyobb elképedésemre rögtön baráti hangot ütött meg, nyomban kiderült: a szövetségesem.”

Jó sorsa összehozta A napfény ízében (2000) Ralph Fienesszal. „Ahhoz képest, hogy sztár, szelíden nyitott intelligencia áramolt belőle. Jóleső beszélgetéseink voltak. A félszegségemet, neki köszönhetően, hamar levetkőztem. Szabó István rendező pedig négy-öt mondatot mondott, de az olyan sűrű volt, hogy nekem elég volt arra, hogy már magabiztosan éljek a kamera előtt. Filmen, az objektív előtt ugyanis nem is annyira játszani kell, mint inkább élni.”

- Fiatal koromban volt egy képzelődésem: milyen volna, ha az emberben benne lenne egy mini felvevőgép. Az életünk során bejárt helyeket rögzítené, s azokat is, akikkel találkozunk, meg a különféle helyzeteket; örömöt, bánatot okozó pillanatainkat. Aztán időközben rájöttem, hogy ez a képzelődésem nemcsak az én filmbódulatomtól van, hanem végső soron létezik a mély tudatunkban „ipari kamera”. Kinek-kinek megvan a saját filmraktára, archívuma, s ha hozzájutunk az ezekben lévő információ-mennyiséghez, akkor akár felhasználhatnánk konfliktusaink, problémáink megoldásához. Azaz emlékeink segítenek bizonyos helyzetek túlélésében. Hiszen a sejteknek is van emlékezetük, akárcsak az embereknek, annak ellenére, hogy változnak, cserélődnek, mint ahogyan változunk mi magunk is. Halálunk előtt pedig, orvosok, pszichológusok hiteles állítása szerint, lepereg előttünk életünk filmje, érzelmi kísérettel; fájdalommal, örömmel, mindennel…

S mindig is tágabb értelemben tekintett a Földünkre, az egész kozmikumra; soha nem „csak” a színészetben gondolkodott, vetjük közbe.

„Igen, ez nagyon érdekes. Későbbi színészi fejlődésem során ráébredtem arra, hogy kvázi szórakozott vagyok a színpadon, különösen komikus szerepekben, s ez a szórakozottság engem asszociációkkal rohant meg. S ott rögtönöztem; ez az asszociációkból eredt, s váratlanul kitörő nevetést, sokszor nyílt színi tapsot jelentett. Amin szinte megdöbbentem, úgyszólván megzavart. De utána jött a boldogság, vagy a jó érzet, az elégedettség; nem az önelégültség…

Tágabb értelemben pedig: engem igen korán megfogott az, hogy a hinduknak rengeteg istenük van. Olyan a kultúrájuk, mely nem egyes években méri az időt, hanem korszakokban. Az ő mércéjük szerint ezek milliós nagyságrendűek. Az aranykort – ami szuper harmóniát, erkölcsi érzékenységet jelent – már régen elhagytuk. A hindu kultúra szerint van egy ezt követő ezüst korszak, ami még mindig nagyon jó lenne, ha a napjainkban lenne, de ezt is túlhaladtuk már. A bronzkorszak is zuhanás volt, vagy legalábbis annak a kezdete. Ezt követi a vaskorszak, amelybe most léptünk bele. Mint a neve is mutatja: vasimádatot jelent, az anyag teljes uralmát. Minden, ami anyagi és fizikai… A profitszerzés, az anyagi javak gátlástalan megszerzése és az ebből fakadó tömeges elszegényedés. Minden ’vaskíméletlenséggel’ zuhan… Ez pusztító korszak, amelynek az istennője – a hinduk szerint – Káli.

Az izgatott engem legfőképpen ebben a világképben, hogy micsoda nagy léptékű az időképük. Az aranykorszak több mint kétmillió európai évet ölel föl. S aztán fokozatosan fogy az idő… A jelenlegi vaskorszak – Káli istennő pusztító korszaka – már csak negyvenkétezer év. Úgyhogy ha egy kis türelmünk van, kivárhatjuk a végét” – fanyar mosoly villan át az arcán.

S hogyan tovább emberiség?  E felvetésre ekképpen reagál Gera Zoltán: „Ahogyan magam is leszűröm a következtetést: meg kell becsülni a kis közösségeket, amelyek igazán kreatívak. A kreativitás az egymáshoz való viszonyban is kifejeződik. Mondhatnánk akár úgy is: ’kreáljuk’ a kapcsolatot, a morális összetartozást, azaz a családot. Ez az óvóhelyünk, a menedékünk egy új szörnyűséggel szemben.”

Augusztus 19-én ünnepeljük Gera Zoltán kilencvenedik születésnapját.

A Jóisten éltesse nagyon-nagyon sokáig!