A teremtés tanulható - Cameron Carpenter, Tomo Keller és a St Martin in the Fields példája a Müpában

www.alon.hu 
www.epoc.hu
www.kipa.hu
Hungary News
Célja van annak, hogy e glóbuszon vagyunk. Hozzuk ki magunkból azt, amivel/amiből fényt tudunk csiholni, sugározni. „Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, / Hogy melegedjenek az emberek”. (József Attila /1905-1937/ - Tél)
Cameron Carpenter (1981) orgonaművész-hangszerkonstruktőr, Tomo Keller (1974) hegedűművész, koncertmester és az Academy of St Martin in the Fields londoni kamarazenekar (1958-ban Sir Neville Marriner /1924-2016/ hegedűművész, karmester alapította), az együttes neve profánul: „Szent Márton Akadémia a mezőkön” – a budapesti Művészetek Palotájában arra inspirált, hogy keressük/találjuk meg a boldogságot. De, ne mások - ne a másik - ellenében. Együtt. Közösen.
A vitathatatlan géniusz Cameron Carpenter csibész, vagány, belevaló fickó, polgárpukkasztó hírében áll. A Müpa monumentális orgonáján, „ég és föld között” improvizációkkal „köszönt” a zsúfolt háznak. Megcsillantotta: nem akármilyen szférákban járatos. Majd lenyargalt a színpadra, ahol a saját készítésű, utazó orgonáján Johann Sebastian Bachot (1685-1750) idézte meg saját átiratában. Azt is jelezte: a gazdag örökséget illőn kell – akár átgyúrva - továbbadni. (Bár számomra mégis inkább kötelező – jóllehet tiszteletteljes – kűrnek tűnt.)
Partner zenekara – a már jelzett, szintén világklasszisként jegyzett „Szent Márton a mezőkön” – kortárs művel kelt önálló életre: Sally Beamish (1956, londoni zeneszerző) Változatok egy Benjamin Britten-témára című kompozíciójával. Sally „nem akart ’brittenes’ zenét írni, hanem saját reflexióit komponálta meg Brittenre” (Hollós Máté /1956/, Erkel-díjas zeneszerző). Tehát itt is „megcsíphettük” a lánglelkű mester – B. Britten (1913-1976) – előtti főhajtást, akárcsak az újjáteremtés igényét, szándékát, s pazar megvalósítását. Az Academy of St Martin in the Fields, Tomo Kellerrel az élén odaadóan, finoman, lágyan tálalt; benső rezdüléseink rímeire lelt. Létfinomítóban érezhettük magunkat. Jelenünk mindennemű roncsolását, piszkát, mocskát, tébolyát feledhettük. Az annyira, de annyira vágyott béke(sség) bélelte ki ideg- s érzőpályáinkat. /Sally Beamish-ről még annyit: a 2012-es londoni olimpia szervezőbizottsága tőle is rendelt művet./
Cameron rendesen a lovak közé csapott. Francis Poulenc (1899-1963) g-moll orgonaversenyét árasztotta felénk/belénk. Tisztítás/tisztulás. Nyugalom.
Csend. A teremteni tudás – tán’ legfőbb - feltétele.
„Szent Márton Lovagjai” briliáns Benjamin Britten művel rukkoltak ki: Változatok egy Frank Bridge-témára. F. Bridge (1879-1941) Britten mestere volt. „A szigorú tanár nemcsak tudást nyújtott, hanem ízlést is diktált”. (Hollós Máté). A tízvariációs kompozíció élet-íz sűrítmények összessége.  Integritás/egyesíthetőség, energia, báj, játék, humor (meg paródia, ahogyan a libák lépegetnek: frenetikus!), hagyomány, szenvedély, vitalitás. Gyász, együttérzés. Hódolat. És nem utolsósorban hála: a tanulóévekért, a tisztességért, az emberségért. A kreatív létköznapokért.
Életközösségekért.
Szinte robbantak George Gerschwin (1898-1937) dalai Cameron orgonáján. Majd ráadás, ráadás, ráadás. Hogy magunkkal vihessük/vigyük: nincs lehetetlen!
„Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni, / Hogy felmelegednének az emberek!”. (J. A.)
Mi más is lehetne a célja annak, hogy e sárgolyón vagyunk?!

                                         2017. május 23.

 

 

 

 

Volpone megbukott, de ki jöhetne utána? - Alföldi Róbert fejedelmi rendezése a Weöres Sándor Színházban

www.alon.hu / www.epoc.hu / Hungary News

Nem sok jóval kecsegtet az Alföldi Róbert rendezte Volpone a Weöres Sándor Színházban. A Charlie Chaplin (1889-1977; színész, filmrendező) csavargó figuráját idéző agyafúrt Mosca/szolga alázatot mímelve nyalja pénzőrült gazdájának, Volponénak az ülepét. Szeretné túlélni a gengszterérát. S persze józan paraszti eszének, furfangjának, fifikájának latba vetésével erősen, folyamatosan erodálja a gaz(ok) rendszer(é)t. S amikor győzedelmeskedik a kisember, eljön az igazság pillanata, és minden tisztességes halandó számára megadatna a földi paradicsom (de szép!), akkor olybá tűnik (számomra legalábbis), hogy ez a Mosca nem az, akire momentán vár/t/unk. Ő sem (lesz) különb a Deákné vásznánál. A vagyon, a gazdagság, a tőke; az érme, a bankó, a steksz eltorzítja (máris? – majd?). Korpa-ego. Ő sem közösségszolgáló.

Szép kilátások. Ez a mi formánk? Mert ezt érdemeljük?

Ben/jamin/ Jonson (1572-1637; angol drámaíró, költő, színész) szatirikus Volponéja a commedia dell’arte (röviden: rögtönzés) meg a burleszk: bohózat-komédia-paródia szószos elegye Alföldi Róbert tökéletes tálalásában. Naná, hogy friss.

Briliáns a csapat. Jordán Tamás Volponéja gennyláda. A jeles, közkedvelt direktor-művész annyi, de annyi színből keveri ki ezt a mocsadékot! Mosca: Bányai Kelemen Barna. Az alkalmazkodás zsonglőre, emberismerő-bűvész. Agya vágó beretva. Csűr-csavar. Ahogyan azt kell. S amikor révbe ér - hja, kell ehhez azért Volpone mindent, de még azon túl is mindent ide nekem /ahogyan becézik: „Lölő”/ milliárdos kielégíthetetlen nyereséghajhászása -, megrázza magát Mosca. Szívből szeretnénk, hogy ő tényleg a néppel szövetkezzék: a köz boldogulásáért, boldogságáért. Ám mást sejtet…
Amikor s ahogyan Bányai Kelemen Barna Moscája és Csankó Zoltán Corvinója alkut köt, hogy eme asszonyát beküldi (kényszeríti) Volpone ágyába, hogy – ha már másképp nem megy – így kaparinthassa meg a pénzeszsák vagyonát, az megrázó. Csankó Zoltán gyomorforgató alakot gyúr. Nem „csak” ördögi/sátáni lény, hanem az ember/i/séget meg-meggyalázó féreg.
Gátszakadás. Mocsokindulás. Fekáliafolyam.
Hartai Petra fiatal rabszolga-feleségeként (Colombina) vérbeli színjátékos. Szabó Tibor közjegyzőjétől (Voltore) kiráz a hideg, akárcsak Szerémi Zoltán uzsorásától (Corbaccio), aki a fiát taszítaná el (ideiglenesen…) „Volpi” örökségéért. Ivadékaként (Leone) príma: Balogh János. Canina: Bánfalvi Eszter. Minden/ki/ről majd’ mindent tudó dísz-kokott. Elementáris. S lehet, hogy Canina még a legkevésbé szennyezett az egész bagázsban…? Kálmánchelyi Zoltán (bíró), Endrődy Krisztián (tiszt) alázatos szolgálja a frenetikus burleszknek.

A magyar szöveg Spiró György géniuszát dicséri. Kálmán Eszter érdeme a villámgyorsan mozgatható/alakítható (e folyamatosan változó világunkban mily’ praktikus) díszlet és a lézeres érzékenységgel kreált jelmez.

Az Illyés Gyula (1902-1983; költő, /dráma/író) által fordított Volponéban Mosca ekképpen beszél: „De mi, mi vagyunk az érvágó kés, a könnyítés! Mi megmozdítjuk a pénzt, elfolyatjuk a hülyéktől a fúrtagyúakhoz, a pántos ládákból ki az utcára. Minket, a balekkezelés tanult sebészeit illeti a hála azért, hogy a világ még nem fordult föl pénzszorulási gutaütés következtében. Mi rosszat teszek azonkívül, amire a szegénység szorít? Ártatlanok boldogságát én soha szét nem romboltam, tisztességes embereket én soha be nem hálóztam, gyengét én soha meg nem gyötörtem…”.
A hányszor, de hányszor földönfutó, menekülni (csavarogni; hm) kényszerülő embersereg élére vajon állnak-e értü/n/k cselekedni akaró s a legvégsőkig tisztának, tisztességesnek maradó, csavaros eszű Chaplinek/Moscák?
S mi magunk mindent megteszünk-e ezért ?

                                    2017. május 13., szombat

 

 

 

 

Ima a békéért és a szabadságért - Simon Stephens/Szabó István/Józan László - Irving Berlin/Alföldi Róbert, Udvaros Dorottya, Náray Erika és Berdin Tamás zenekara

www.alon.hu
www.epoc.hu 
Hungary News
Lényünk raktárkészletében, a zsigereinkben mi minden rejtőzhet!? Hát, persze, hogy belénk költöztek az emberiség elmúlt néhány évezredének történései; sorscsapásai s remélhetőleg azért a boldogság-pillanatai is. A XIX.-XX. századi emlékképek pedig még meg sem porosodtak testünk, lelkünk, szellemünk polcrendszerében. S a mi XXI. századunk „gondoskodik” arról, hogy többnyire a negatív archív felvételeinket idéző események peregjenek előttünk, elevenedjenek meg újra és újra.
2017 májusában, amikor e Föld itteni féltekéjén turbó üzemmódra kapcsol – normális esetben - a természet, eltöprenghetünk azon, miért éppen mostanra vált oly rideggé s kiszámíthatatlanná a natúra éppúgy, mint a társadalmi közérzet bolygónk csaknem egészén.
Az ötvenes-hatvanas évek óta nem volt ennyire fagyos a légkör.
Pedig akad szívet bizsergető esemény, évforduló. 1917. május 13.: az első világháború finisében, éppen száz esztendeje,  a portugáliai Fatimában jelent meg a Szűzanya három pásztor gyereknek. A második világégés európai befejezését nyugtázhattuk /hetvenkettedszer/ május 9-én. Derűlátásra adhat okot szintúgy, hogy május 14-én ünnepelhetjük Izrael Állam megalakulásának 69. évfordulóját.
Mindeközben nem bulvárszintű a fenyegetettség: atom-terrortámadás réme (is) fenyeget. A Biblia kódjának világklasszis tudósai rohamtempóban igyekeznek megfejteni a jövőnket, pontosabban rávilágítani arra, hogy a katasztrófák elkerülhetők lennének, ha közösen cselekednénk.
Szűkebb pátriánkban - Európában - a demagógia újraélesztői igyekeznek sakkban tartani legelébb is a saját népeiket az alapvető emberi jogok megnyirbálásával.
Mindezek is kavarognak – aggasztanak - bennünk, miközben tán még soha nem vágytunk arra, hogy megtaláljuk azokat a kapaszkodókat, amelyek segítségével mégsem, csak azért sem adjuk fel a jövőbe vetett hitünket. Képesek legyünk elkergetni a lelki-szellemi nukleáris viharfelhőket gyermekeink s a következő generációk feje felől.
Mindehhez még megmaradt nekünk: a művészet. A bennünket újrateremtő: teátrum. Éppenséggel a budapesti Vígszínház. S az olyan rendezvényfolyam szintúgy, mint az e napokban a fővárosunkban zajló Zsidó Művészeti Napok.
A Víg Házi Színpadán éli meg az Oscar-díjas Szabó István (1938) rendezésében Simon Stephens (1971, angol drámaíró) Távoli dal című monodrámáját Józan László (1987). A darabbéli harmincas Willem, az amszterdami születésű fiú miért is húzott el New York-ba? Meghalt öccsének – nekünk - vall mindarról, amik a saját lényegünket is alakítják. Családról, szülőkről, testvérekről, barátokról, (iskola)társakról. Szerelmekről. Mindennemű kapcsolatunkról, ami eddig vagy megadatott, vagy nem.
Szabadság-vágyunkról.
A számvetés során talán-talán ráébredünk, merre is keressük a magány mélységének kútjából a menekülés lehetőségét.
Miképpen állok én itt - legelébb is - a saját színem előtt? Viszonyrendszeremben hol, mekkorák a zavarok, a zárlatok?
Simon Stephens, Szabó István, Józan László az őszinteség lézerével gyógyít. Szabadít meg a bennünk (s a körülöttünk) ólálkodó gonosztól.
Egyetlenegy – az egyes - ember mennyire sokszínű! Világegyetem.  S miért is kellene akárcsak magamban áramtalanítanom például a mások másságának avagy a saját magam egyediségének a megérzéséhez, megértéséhez, elfogadásához szükséges adaptereket?  
Józan Lászlót Áts Feriként láttam Dés-Geszti-Grecsó A Pál utcai fiúkjában, szintén a Vígben. Elsőrangú a rivális csapat vezéreként, méltó ellenfele/partnere Bokának/Wunderlich Józsefnek. Willemként nem csupán a 2011-ben kapott Junior Prima díj úgymond neki járó jussát igazolja, hanem: Jászai-díjat érdemel. Nem ígéret: művész. (Gondoljunk csak bele, Petőfi huszonhat évesen halt meg, s rakatnyi remeke hatósugár, míg ember az ember!)
Az immár II. Zsidó Művészet Napok (ZSIMŰ, május 6-14.) kimagasló eseménye, a Shalom Mr. Berlin! című koncert-költemény úgyszintén az egyéni, az egyetemes szabadság és a béke eszményét hirdette az Uránia Nemzeti Filmszínház Dísztermében. A zseniális Alföldi Róbert (1967) az Oscar-díjas Irving Berlin (1888-1989) fehérorosz zsidó családból származó világhírű amerikai zeneszerző, szövegíró, forgatókönyvíró életéből villantott fel epizódokat. Az ezerszínű Udvaros Dorottya (1954) s a szintén szuggesztív Náray Erika (1967) százmilliók ismerte Berlin-szerzeményeket csepegtetett - meg robbantott - belénk a lenyűgöző Berdin Tamás (1969) kifogástalan jazz zenekarával.
Alexander’s Ragtime Band, I Love a Piano, Blue Skies, Play a Simple Melody, Cheek to Cheek, God Bless America… Berlin (ki ne tudná: ő jegyzi a White Christmas-t is) így vallott: „Nem zenét, slágereket írok.” Jóllehet a kottával soha nem sikerült baráti viszonyba kerülnie, asszisztense írta le a szívéből-fejéből kipattanó dallamokat. Ezerötszáz szerzeményének (dalának/szövegének) nem kis hányada állta ki a halhatatlanság próbáját. Meglehet azért is, mert kevés szóval/hanggal célozta meg a minden(sége)t.
Ötéves volt Izrael Izidor Balin (a későbbi Berlin úr), amikor szüleivel, testvéreivel menekülni kényszerült Szibériából, a pogromok elől. Amerikában leltek otthonra.  Az Alföldi/Udvaros/Náray trió s Berdin Tamás jazz zenekara cipelte meg röpítette át a nézőket a XX. századon. Élet-halál hullámvasúton közlekedtek közvetlen elődeink (is); az évezred végéről személyre szabott traumáink máig kísér(te)nek bennünket.
Az Urániában az ünnepi eseménysort megnyitó Yosef Amrani (1958, Haifa), Izrael Állam budapesti nagykövete egyébiránt tavaly ősszel, amikor átadta a megbízólevelét a Magyar Köztársaság jelenlegi elnökének, ekképpen fogalmazott: „a történelemnek nem korlátként, hanem morális és politikai iránytűként kell szolgálnia bennünket”.
Az Urániában az Izrael és Magyarország közötti mély kulturális kapcsolatról, többsávos hídról beszélt. „A kimeríthetetlen gazdagságú zsidó kultúra szerves része Magyarországnak. S nagyon sok magyar épített hazát Izraelben.” Méltatta a Zsidó Művészeti Napok főszervezőjének, Vadas Verának a több mint másfél évtizedes szenvedélyes, elkötelezett tevékenységét, amelyet a Zsidó Nyári Fesztiválok sikere is fémjelez.
Alföldi Róbert interpretálta Irving Berlin Isten áldja Amerikáját (God Bless America), az Egyesült Államok második számú nemzeti dalát, ami a kulturális és vallási tolerancia – egyetemes - szimbóluma.
A béke dala.
Mind ahányszor fölcsendült az első, a második világégés idején, 09/11 után, szóval, mikor a legeslegnagyobb szükségünk van rá, vigasztal. Reménységgel, életvággyal telíti a szívünket. „Míg a viharfelhők összegyűlnek a tengeren, / Hirdessünk egy olyan földet, amely szabad, / Mindannyian hálásak legyünk olyan szép földnek, / Miközben ünnepélyes imáinkban emeljük fel hangunkat.
…Isten áldja Amerikát, otthon édes otthonom.”
S hát persze, hogy az itthoni „saját Amerikánk”, közép-európai hazánk és szeretteink sorsa miatti aggodalom járta át sejtjeinket. Együtt/közösen mondtunk imát Irving Berlinnel/Alföldi Róberttel. Ki a csuda törődött azzal, hogy csak késve sikerült a zsebkendőnket előhalászni, amikor már az ingünket áztatta könnypatakocska.
Azt is fölelevenítette Alföldi, amikor a harmincas évek végén - a világ ismét vadorzó arcát mutatta - játékfilmet forgattak Irving-el. A katonai körletből a bakaruhás zeneszerzőt két rendész rángatja ki. A film díszbemutatóján Irving édesanyja ezt meglátva, fölpattant a helyéről, kétségbeesetten elkezdett kiabálni: „Pogrom! Pogrom!”. A közönségnek nem igazán tűnt fel, mert azt hitték, ez is a műsor része… Utóbb alig lehetett megvigasztalni Irving édesanyját, hogy ez ám játék(film), ne tessék aggódni!  Erre a mama ekképpen reagált: „Ismerem én az ilyen játékokat!”.
Nem tudom, hallottam-e valaha is ekkora teátrumi csendet.
Lényünk raktárkészletében, a zsigereinkben mi minden rejtőzik!? Hát persze, hogy belénk költöztek az emberiség néhány évezredének történései. Sorscsapásai. S remélhetőleg a boldogságpillanatai is. Az egyéni, a közös, az egyetemes béke- és szabadságvágyunk éltetői.

                                                    2017. május 12.

 

 

                                

Tartuffe /a képmutató/ a Weöres Sándor Színházban, rendezte Béres Attila

www.alon.hu

„Szóval bolondja lett, Tartuffe a hős neki, / Mindig idézi őt, mindig dicsőíti, /Csodatétel neki minden köznapi tette, / És ha Tartuffe beszél, minden szó szent előtte. / Az pedig persze jó bolondját ismeri, / S úgy elszédíti őt, hogy az már mesteri: / Álszentséggel egész vagyont szed ki belőle, / S mindannyiunknak ő lett a bírája, őre.”

Tartuffe-öt, a minden korokban föl-fölbukkanó szélhámost, hétpróbás gazembert jellemzi ekképpen a komorna (Dorina). Illetve a ház uráról, Orgonról állít ki bizonyítványt, akinek ez a gengszter Tartuffe kilúgozza az agyát, s kiforgat(hat)ja mindenéből, testéből, lelkéből, szelleméből meg – milyen kenetteljesen teszi – a vagyonából. Ukmukfukk! Ide nekem – és lakájaimnak – országot, világot! Szóval miközben ájtatoskodik, zsebre vág majd’ minden/ki/t.  S akit nem (mégsem) tud behálózni, seggnyalójává nyomorítani, annak megbélyegzés a jussa. Se nem hazafi, se nem ember. Nincs is.
Moliére  (Jean-Baptiste Poquelin, 1622-1673) Tartuffe /avagy a képmutató/ című vígjátékát (végjátékát?– szp) a szombathelyi Weöres Sándor Színház társulata Parti Nagy Lajos (1953) turbós változatában mutatta be, Béres Attila élvonalbeli rendezésében. A nyilvános főpróbán győzelemmel.
(Fentebbi idézetünk Vas István /1910-1991/ fordításából való.)
Pazar összjátékkal, letámadásokkal lep meg bennünket a WSSZ társulata. A most sem hibázó Bajomi Nagy György Orgon posztján eszelőssé, félelmetes fantasztává válik a mindig halálpontos Mertz Tibor Tartuffe-jától. Pokolian jó „bőrkergetők”!
Te jó ég, (m)ennyire félre lehet vezetni százezreket, milliókat! Lassan, komótosan – mesterien - csepegtetve beléjük a sátánmérget, míg jól átitatódnak, s aztán már gyerekjáték bábukként kicselezni őket.
Némi reménysugár, hogy nem mindenkit lehet leparancsolni, kiállítani a pályáról. Orgon felesége, lánya, fia, sógora, a már említett komorna: príma team! Képesek önállóan, tisztességesen, emberhez méltón gondolkodni. Viselkedni. A maguk módján igyekeznek észre téríteni a zsarnok, az ál(nok) edző által tévútra vezetett Orgont /a nézősereget…/. Mindhiába.
Lesöpri őket a demagógia.
Nagy Cili feleségként káprázatos; mi mindenre is képes az Ember, ha kötelesség(e) leleplezni a gátlástalan bundázót-csalót! Edvi Henrietta (Mariane, Orgon lánya) is profi, Kenderes Csaba (Valér, a szerelme) olyan ezúttal is, amit egy igaz szakvezetés elvár. Akárcsak (Orgon fiaként) Jámbor Nándor és Kelemen Zoltán (végrehajtó).  Orosz Róbert (Cléante, Orgon-sógor) a felelős értelmiségiként küzd a pályán. Kifogástalan. Önvizsgálatra késztet(hetne). Matusek Attila Tartuffe titkára: kiszolgálója, nyikhaja, csicskása (álpartjelző..?) úgy undorító, ahogy van.
Németh Judit (Orgon anyja) a megtévesztett, félrevezetett tömegember-példány. Csőlátása, bigottsága, rajongása a „szent-példakép” iránt… Németh Judit elképesztően nagy játékos! S de jó újra látni Csonka Szilviát! Komornaként, ami a szívén, az a száján. Miért is kellene félnie e lét-stadionban; mert őszinte? Miért ne lehetne szabad a gondolat, a más nézet, az építő kritika, a patyolat-tiszta szándékú megoldás-keresés?

Visszanyúlunk Vas István fordításához:
„Orgon (Tartuffe-hoz, akit a rendőr hadnagy magával visz – merthogy letartóztatják a gazt; szp): Látod, te áruló…
Cléante: Méltatlanságait átvenni nem szabad. / E nyomorultat itt rossz sorsa már elérte, / Ne bántsd: rábízhatod lelkiismeretére / Kívánjuk neki, hogy találjon rá szíve / Az emberi erény jó ösvényeire, / Javítsa életét, és bűnét meggyűlölje…”.

                             2017. május 6., szombat

 

 

 

Isis Big Band: bombasiker a Bartók Teremben - Malek Andrea, Fekete Linda, Szabó Tibor is begyújtotta a rakétákat

www.alon.hu
Születési év: 1995. Azaz, huszonkét esztendős a szombathelyi Isis Big Band (IBB). A zsúfolásig megtelt Bartók Teremben az IBB (nevezzük most így is: Igaz Barátok Brancsa) Pintér Róbert csapatkapitány, karnagy, egyesületi elnök inspirációjára, instrukcióira derűs közösségük alkotóelemévé változtatta a nézőregimentet.
Az IBB 1997-től működik egyesületként. Civil - polgári. Milyen gyönyörű a mi nyelvünk, csodálatosan építkezik! Civil, civilizáció: kultúra, művelődés, műveltség, közműveltség. Civilizált: kulturált, kiművelt, pallérozott, csiszolt, kifinomult, kifinomodott. Hát, mi más is lenne a cél, ha nem ez: magyarként európainak, egyetemes ember/i/nek lenni, univerzálisként/ökumenikusként hazafinak.
Igaznak.
A legkiválóbbak alkotását – esetünkben muzsikáját – közvetítve is eredetinek maradni. Erre van a legnagyobb szükség/let/ünk ebben az elmebajosok által félrevezényelt, álságos, kóros „kórus kavalkádban”.
2009-től jelentkezik évente a Swing Nagyjai műsorsorozatával az IBB, immár a kilencedik elemet prezentálta. Lendületesen. Szenvedélyesen. Lángolón/égőn. Frenetikusan.
Kék madárföldre repített (Maynard Ferguson zenekarával), Benny Goodmant idézte (a harmincas évek derekáról a dzsessz-zene szving korszakát), a hetvenes évekből Alfred James Ellist…
Az IBB-sek örömködését ki-ki – annak rendje és módja szerint - megspékelte, feldobta egy-két „betéttel”. A deszkákon a demokrácia ünnepel/het/te a diadalát. S ez beköltözött mindahányunkba. Akárcsak Novák Edina műsorvezetésétől az itthon vagyunk érzete.
A forró hangulatot a Weöres Sándor Színház két kiválósága, Fekete Linda és Szabó Tibor fokozta. Lány Ipanemából, Érzelmes utazás, Egyszer az életben – a varázslatos Lindától, aki újra és újra önmagára, a zenekarra meg ránk „szabta” az élményt. Szabó Tibor ezerszínűsége úgyszintén ragyogott. Idegenek az éjszakában (Strangers in The Night), Jó érzés (Feeling Good) című dalok. No és: Ez az élet (That’s Life), a Bronxi mese című filmből (Robert de Niro). Mai maffiatörténet, akár.
A sztárvendégnek, Malek Andreának - Az utca napos oldalán (Jimmy McHugh/Dorothy Fields szerzeménye,1930-ból) - most is elhittük, hogy amikor a legkevésbé lenne okunk a bizakodásra, akkor sem adhatjuk fel, nem tehetjük ezt meg! Csak azért sem! „Ezeknek?!” Hogy utóbb együtt konstatálhassuk: „Minden rendben van!”  – vagy legalábbis rendben lesz előbb-utóbb! Kék /az/ ég (a Blue Skies 1926-ból, a rendkívüli Mr. Irving Berlintől). Meg Narancsszínű ég (Orange Colored Sky), Valaki szeret engem (Somebody Loves Me)…
Malek Andrea arra is példa, miképpen lehet e földi „Nagy utazás” (pazarul élte-énekelte anno!) során folyamatosan építeni önmagunkat. Hogy aztán a tarsolyunkból önzetlenül adhassunk másoknak. Hihetetlen, mekkora energiatartalékai vannak! Színésznő. Énekművész. Fénysugár. Akire, amióta ismerjük (1989-től, a Szomszédok című televíziós folyamból), nyugodtan rábízhatjuk magunkat. Nyílt, makulátlan, mesterkéletlen, odaadó.
A mesés zenész csapattal együtt játszotta el – s Fekete Lindával, Szabó Tiborral - Bicska Maxi balladáját (Cápadal - Kurt Weill/Bertolt Brecht). „Nézd, a cápa hogyha gyilkol, / Síkos teste tiszta vér! / Bicska Maxin finom kesztyű, / Éjjel-nappal hófehér.”
Nem maradt kétségünk: a civil sokaság leleplezi a gonoszt, merthogy nem ismer lehetetlent. S az Isis Big Band és rajongótábora számára is jöhetnek a további dolgos-boldog évtizedek!

                                                    2017. május 1-2.