My Fair Lady - Tompos Kátya, Alföldi Róbert, Puskás Tamás meg az Abszol út a Centrál Színházban

Csaknem tökéletes. Jó, belátjuk, elfogadjuk: halandó számára elérhetetlen az abszolút. Ez még akkor is igaz, ha manapság e vidéken némelyek istennek képzelik magukat. Rosszul teszik. Előbb-utóbb rá fogják őket ébreszteni, hogy a tökély nem emberi kategória.
Viszont a My Fair Lady remekműként örök. Története megeshet bárhol, bármikor, bárkikkel. Véletlen, hogy 1912 és London.

2016. október 10., hétfő, Budapest. Centrál Színház. Karnyújtásnyira az Operaháztól.

Az Andrássy úton, a Hajós utcában, az egész belvárosban s országban van valami furcsaság. Kavarog a nézőben – bennem - a bizonytalanság. Az oka tragikus: az én éltemben még nem volt soha olyan hétköznap e honban, hogy a Népszabadság ne jelent volna meg.
Sajtó- és szólásrabságunk első napja a XXI. században.
A teátrumban pedig a szavak a leghangsúlyosabbak. A verbalitás, a kommunikáció, amely nélkül nem ember az ember.
Idebent most még szabad a szó.
Vajon meddig?
Lehetetlenség – számomra legalábbis – úgy nézni az előadást, mintha nem történt volna semmi. Henry Higgins beszélni, a tágabb világot is érzékelni s érteni tanítja Eliza Doolittle-t. Persze egoista a professzor-agglegény meg tiszta-önérzetes a leány; férfi-nő szakadatlan küzdelme vastagon zajlik. Mégis leginkább az egymásra figyelésnek, a megértés szándékának, az önalakításnak, a hibáink belátásának, valamiképpen tehát az énünk csiszolásának, az együttélésnek, a másik becsülésének a képessége árad felénk, ívódik belénk.
Egyfajta megtisztulás és megerősítés.
Nem hiszem, hogy Alan Jay Lerner (szövegkönyv-dalszövegek),  Frederick Loewe (zene), Baráthy György (fordító-dramaturg), Puskás Tamás (rendező-direktor), Dinyés Dániel (zenei vezető-hangszerelés), Jaross-Giorgi Viktória (koreográfus), Bagossy Levente (díszlettervező), Szakács Györgyi (jelmeztervező), Tim Mascall (világítástervező) szinte felülmúlhatatlan alkotását/produkcióját a következő tíz évben ki lehetne iktatni a Centrál Színház repertoárjából. Azért sem, természetesen, mert Tompos Kátya (Eliza) és Alföldi Róbert (Higgins) utolérhetetlent nyújt. Elképesztőek! Nincs kétségem afelől, hogy tanulmányok sokasága elemzi s magasztalja – méltán - művészi teljesítményüket.
Annyira, de annyira szerethetők!
S a velük együtt játszókat is csak dicséret illeti. Borbás Gabi a professzor édesanyjaként arra is példa, miképpen lépjünk ki előítéletes önmagunkból, s igenis, lássuk végre meg más(ok)ban a szépet, a jót, a nemeset. Képesek legyünk az el-, a befogadásukra. És, persze, humor, önirónia nélkül nincs igazi létezés! A jó Pickering ezredes Cserna Antal. A látszólagos jelentéktelenség mögött miféle erények lappanghatnak! Magyar Attila Eliza apjaként többek között azt is prezentálja, hogy a lump kisemberbe több tisztesség szorulhat, mint a miniszterelnökbe. Verebély Iván a királynő. Akkora csavar ez és olyan édes meg bődületesen túlmutat önmagán. Szabó Éva villanása a lóversenyen a professzor édesanyjának barátnőjeként meg azt mintázza, milyen hosszú vágta a színi életpálya, s ezt olyan, de olyan alázattal, odaadással lehet művelni, hogy az megható!

Egyszer-másszor azt vesszük észre, hogy a szemünk sarkából valamiféle meleg forrás indul alá. Közben külső s belső mosoly simogat. Mérhetetlenül szükségünk van minderre e vérzivataros időkben.

Alföldi Róbert, Tompos Kátya, Puskás Tamás és csapatuk energiatöltetet ad ahhoz, hogy ne engedjük elvenni tőlünk a szavakat, a tisztességes kommunikációt. Ne tűrjük el a sajtó- és szólásrabságot!
Nincs lehetetlen.
Elizának s Henrynek sikerült száz esztendeje.
Irány az Abszol út!

                                  2016. október 12., szerda
                                  www.alon.hu

 

 

 

A szabadság bennünk lakik - Zsótér Sándor Ibsen-rendezése a szombathelyi Weöres Sándor Színházban

Olyan nincs, hogy ne lenne valamiféle mozgásterünk. Belső késztetéseink s képességeink szerint ilyen-olyan mezsgyén egyensúlyozhatunk. És közben haladhatunk.
A szabadság bennünk lakik.
A saját világszámunkat ki kell csiholnunk magunkból. Ováció szükségtelen. Elég, ha a tükörbe nézve, semmiféle késztetést nem érzünk arra, hogy oda sercintsünk.
Kivételezettség-érzet, gőg, letarolni mindenkit alapból, no, ilyesmivel bizony találkozunk. Ám a dolgok rendszerint a helyükre kerülnek. De nem maguktól. Tőlem. Tőled. Tőle. Rend szerint.
Ne legyen tele a gatyánk!
S tudjunk összekacsintani az égiekkel.

Henrik Ibsen Kísértetek című drámája a szombathelyi Weöres Sándor Színházban, Zsótér Sándor rendezésében, megdolgoztatja a nézőt. Nem kötelező penzum. De igencsak ajánlott.

Aki nem kér az ilyen segéderőből, annak bizony nem (lesz) könnyű az egyensúlyát helyrebillentő szert szereznie a piacon. Gyér a felhozatal.
Kiss Mari olyan özvegyet, anyát játszik s úgy, hogy társ, szülő nem kerülheti ki a magába nézést. Újragondoltatja a hozzátartozóinkhoz, a szűkebb-tágabb (lakó)közösségünkhöz való viszonyt. Kiss Mari mindig pontos és fontos. Most is az. S ha az ember, a néző venné magának a bátorságot, hogy az ő sugalmazására elemezze saját létezését, és miért is ne venné/tenné, természetesen a művésztársak – legfőképpen Zsótér Sándor – inspirációit is magába szívva, akkor, szóval, ha beindul a gépezet, a fogaskerekek lendületbe jönnek, nincs mese, tényleg kutatom a sorsomat. Aztán levonom a helyes következtetéseket. Magamról. Utóbb tágulhat a kör.
Trokán Péter megrendítő pillanatokat szerez. Embernek lehet, kell maradni. Mert csak. Ördögtől való (lenne) beállni a sorba, átgázolni önmagamon, mindenkin, mindenen.
Bajomi Nagy György „nagyfiú”. Miképpen legyünk ’okosak’ gyerkőcként, tinédzserként vagy akár negyvenesként-ötvenesként, hogy hitet, erőt meríthessünk egymásból? BNGY olyan érzékenyen tárja elénk az örök esendőséget, s tépelődéseinket meg tébolyunkat, hogy lehetetlenség nem beleérezni magunkat a hely(zet)ébe, azazhogy valójában a sajátunkéba. A remek Szerémi Zoltán tiszteletesként, pásztorként arra is példa, s ez szintúgy kapóra jöhet nekünk, hogy ha valakit másképpen ítéltem meg, mint amilyen valójában, de aztán belátom, tévedtem, igenis tudnom kell tőle bocsánatot kérni.  Az igényességéről ismert gyönyörű Fekete Linda azt is megsejteti, miképpen lehet túlélni a lenézettség, a mellőzöttség, a megaláztatás, a szeretetlenség s egyéb szörnyűség fokozatait. És igen, van egy pont: stop! El innen!
Hiszen a létezés – öröm.
Nemdebár?

Ne szívjuk mellre, ha mások belénk látnak. Nem ítélnek; útjelzők bolyongásunkban.

Bődületes felelősség a színház.
Ugyanekkora az élet.
Kicsiszolni a saját világszámunkat. Most éppen az e világit.
Hiszen a szabadság itt lakik bennünk, bennetek, őbennük.
Mindig van valamiféle mozgástér.

(Ui.: Még egyszer megnézem. Szükségem van rá.)

 

                                                 2016. október 4-5.
                 www.alon.hu

 

 

Játsszunk! - Sor(s)vezetőnk: Törőcsik Mari és Jordán Tamás

Vénasszonyok nyara. Vasárnap. Felolvasás.
A szombathelyi Weöres Sándor Színházban majdhogynem teljesen mindegy, milyen szöveget silabizál Törőcsik Mari és Jordán Tamás. A telefonkönyv névjegyzékét – foglalkozás megjelöléssel akár – szintúgy rájuk bízhatnánk.
Akkor sem hibáznának.
Értelmezés. Hangsúly, hangerő. Artikuláció. Levegő vétele, visszatartása, etc., etc.
A szavak, szavak. Azok, amik.
Rend. Tiszaság. Világosság. Áttekinthetőség.
Idebent igen.
S odakint?
Plakátdömping. Végeérhetetlen szívtaposás, agylúgozás. Szózuhatag-(vér)zivatar. Kibetűzhetetlenség. Áttekinthetetlenség. Közértelmezhetetlenség.
Homály.
S mi marad nekünk? A tudomány, a művészet…
Teátrum.
Játsszunk !
Sor(s)vezetőnk: Törőcsik Mari és Jordán Tamás.
Amíg ők áramoltathatják belénk az Életet – „…csak pontosan, szépen, / ahogy a csillag megy…” (József Attila) -, addig átvészelhetjük e káoszt.
2016-ban, őszi vasárnapokon.

                                                2016. szeptember 27., kedd
                                                www.alon.hu

Florence: Meryl Streep - Tessék jelezni!

Hamis vagy nem hamis, ez itt a kérdés.
Ha fals, hát fals. Kéretik jelezni. Jobbító szándékkal.

A drága Florence Foster Jenkins 1944. október 25-én úgy adott áriaestet a New York-i Carnegie Hallban, hogy valójában nem tudott énekelni. Vijjogott, szirénázott. Ál dalszínészként. Háromezer néző előtt. És mégis. Avagy: mégsem. Mégis lehetett szeretni. Mégsem bukott meg.

Ezer ingyenjegyet juttatott – saját pénzéből - a tengerészgyalogosoknak. Hát, persze, hogy tudjuk, nem sokkal korábban, 1944. június 6-án volt a normandiai partraszállás. Örömet akart szerezni a hősöknek. Sikerült.
Kalapemelés.
Talmi vagy nem talmi. Ez itt a kérdés. Vajon van-e annyi vér a pucánkban, hogy ezt meg merjük-e mondani, „érted haragszom nem ellened” jeligével ebben a mai, közép-európai dalszínházban, ahol a nagyszínpadon színlelt, hazug, megtévesztő, silány produkciót mutat be a szólista. A csapattársak vajon miért nem merik figyelmeztetni, hogy szinte az összes hangja hamis? Talán csak nem azért, mert a dilettáns dalnok teletömi a bugyellárisukat? Ezért a félsz, a némaság meg leginkább a hajbókolás, ahelyett, hogy tiszta vizet öntenének a közélet poharába? „Tisztelt kolléga úr, kéretik lelépni a színpadról, s valami tisztességes állás után nézni – mondjuk Nagy-Britanniában, étterem konyhájában, tányérokat mosogatni, távol a hazától, a szeretteitől. Tanulja csak meg, mi a magyarok istene!”
És mi nézők, miért nem fütyüljük ki, hurrogjuk le? Miért nem hallgatunk a szívünkre, az okos szóra? Minket nem illet meg a valódi, az igazi, a hiteles, a tiszta művészet?
Élet.
Dehogyisnem! Hát akkor? Mi a csudától cidrizünk orrunknál fogva vezettetve?
Stephen Frears rendező, ő jegyzi a Veszedelmes viszonyokat és a Királynőt is, Florence – A tökéletlen hang című amerikai mozifilmje a legjobbkor került hozzánk. Talán-talán még nem késő (sosem az!?), hogy kinyissa a szemeket, a füleket, jé, itt olyan művi műsor megy a mi adófizetői pénzünkön, aminek átverés-íze van. Hoppá!
Meryl Streep(1949) Florence mesés! Vérbeli profiként bújik egy dilettáns bőrébe. Mi mindent tud ez a csoda-színésznő! És persze, hogy mosolygunk azon, hogy fordítva ez képtelenség. Pancserból sosem lesz mester, mi több alkotó, még akkor sem, ha szolgahada ezt akarja belé s a „népébe” sulykolni. Nem, nem és nem! Engedtessék már meg kifütyülni, poshadt paradicsomot (szezon van) feléje hajigálva az említett pályamódosításra sarkallni! Hugh Grant (1960) férj-menedzserként szédületes. Vannak kacskaringós útjai. Persze (meg)élni akar, ezért ajnározza agyon hitvesét. De nem gonosz, „csak” számító, nem rabló, nem offsohre-lovag. Vissza-vissza tud találni az eredendő tisztaságához. Ritkaság. A nyámnyilának ható zongorakísérő Simon Helberg (1980) csúcs fazon. Van abban is valami megható, mint az egész filmben – nem abban, ami most éppen idekint fut -, hogy zsenik milyen harmonikusan fogadják maguk közé azt, aki szintén eredeti.
Hát nem erről kellene szólnia az életünknek, a közös teremtésről? Száműzve egyszer s mindenkorra a talmit.

Mi s ki a hamis vagy nem hamis?

Ez itt és most a legfőbb kérdés.
Kéretik jelezni. Hajszálpontosan.

                                                      2016. szeptember 13., kedd
                                                                 www.alon.hu