Portugál templomok - Minden kiegyensúlyozódik (előbb-utóbb)

„A jó nem tart sokáig, nem vettük észre jöttét, nem láttuk, amikor itt volt, csak a hiányára figyelünk föl, amikor már elment” írja José Saramago (1922-2010) Nobel-díjas portugál prózaíró, költő az 1717 és 1730 között épült mafrai kolostor megalkotása kapcsán született regényében. Luzitániai barangolás után valóban el-elmereng az ember azon, hogy a gyönyörű országban megélt boldog pillanatok fénysebességgel illantak el. Miközben persze beépültek szívbe, kobakba, olyan emlékképeket hagyva örökül, melyeket, amiként azt mondani szoktuk, senki nem vehet már el tőlünk.

Portugália több okból is vonzó, nem utolsósorban azért, mert szinte megszámlálhatatlanul sok temploma, kegyhelye van, melyek a vallásos áhítatot és a belső elmélyülést szolgálják. Hugues Demeude útikönyvíró állításának igazságáról saját magunk is meggyőződhetünk országszerte, azaz nap, mint nap seregnyi helybéli járul lelki táplálékért, feltöltődésért a templomokba, az ott élők - akiknek kilencvenöt százalékuk katolikus - hűek maradtak egyházukhoz, mely az elmúlt évszázadokban, legfőképpen a zivataros időszakokban, mert ilyenekből is kijutott jócskán (no, kiknek, hol nem?), szóval az egyház volt a meg- és összetartó kapocs. Ma is érződik a tartás, a hagyományok, az értékek tisztelete, a nyílt tekintet, az odaadó segíteni akarás. Mindezek a domináns jegyei a portugáloknak, ami természetesen nem jelent azt, hogy a rossz arrafelé ismeretlen fogalom. Máig nem felejthető, hogy a foci kontinens döntőjének idején halálosan megkéseltek - a pénzéért - egy angol szurkolót; a rendőri jelenlét a nyári turistaszezonban arra (is) figyelmeztet, hogy Portugáliában sincsenek nagyobb biztonságban értékeink, mint idehaza. Idekívánkozik egy másik Saramago-idézet: „… a pénznek ugyanis változik az értéke, nem úgy az embereké, akik mindig ugyanannyit érnek, mindent vagy semmit”.

Amikor a lisszaboni Sé katedrálistól letekintünk a városra, a fenséges Tejo folyó aranybarna vizére, a déli városrészre és Almadára, sok minden más is eszünkbe juthat. Például Szent Antal, akit állítólag itt kereszteltek meg 1195-ben. Páduával máig tart a vita, kié is Szent Antal. A legegyszerűbb lenne lezárni azzal: mindenkié… A gyermekeké, pedig legfőképpen. A Sétől csúzli lövésnyire fekvő Szent Antal templom – mellette kúszik a San Fransisco-i villamos ikertestvére - kiválóan alkalmas helyszín fogadalmak tételére, hogy aztán utóbb, visszatérve családostul, hálát lehessen mondani Szent Antalnak a közbenjárásért. Megpillantva a Tejo túlpartján ránk (is) vigyázó Krisztus Király-szobrot (a Rio de Janeiró-i hasonmása, vagy éppenséggel az a hasonmása emennek) az a meggyőződésünk is fölerősödhet, hogy előbb-utóbb  „… e világon minden kiegyensúlyozódik s kárpótlást nyer”. (Saramago). A nagy felfedezések idején épült Szent Jeromos-kolostor (I. Mánuel király 1502-ben kezdte építtetni) pompás, gazdag üvegablakai, kétszintes kerengőjének csúcsívei, boltívei, pedig elkápráztatják a látogatót, aki korábban talán azt hihette, őt nem lehet már meglepni semmivel. De, bizony, meglehet. Ámul, bámul: mire képes a hit.

S a fővárosból kilépve is… Batalhai Santa Maria da Vitoria-kolostor épületegyüttese (I. János király 1385-ös fogadalma nyomán 1388-ban kezdték építeni, jó száz esztendeig készült): szobrait, csak a főbejáratot vagy száz díszíti, kőcsipkéit, kerengőjét fürkészve a gazdagság fogalma átértékelődik bennünk. Egyébiránt az UNESCO a világörökség részének nyilvánította.

Bragaban, a Portótól úgy ötven kilométerre észak-keletre fekvő, mintegy százezer lakosú  városban, írdd és mondd, harmincöt templom van. Nem portugál rekord ez, ám Braga az ország 6. századba visszanyúló keresztény hagyományának úgymond a fővárosa. Ősi katedrálisa léleklobbantó.

Mint mindenütt errefelé, a Jézus-ábrázolás itt is „sokkolóbb”, mint mifelénk.  Hatalmas üvegkoporsóban látható a Jézus-szobor - a kivérző Krisztus-test -, szinte belénk mar a fájdalom. Elementáris hatása a gyerekekre még erősebb. Időről-időre az ember leül, és csak úgy van. Mereng, sóhajt. Aztán valami végtelen nyugalom telepszik belé.

Utóbb, fürkészve Portugália nemzeti ünnepeinek dátumát, kiderül, a kilencből öt vallási kötődésű. Ez sem lehet véletlen. Májusban emlékeznek az első fátimai zarándoklatra (12-13-án), lisszaboni népünnepély Szent Antal tiszteletére, Szent János-napi ünnep (mindkettő júniusban), augusztus 15-én Nagyboldogasszony, december 8-án a Szeplőtelen fogantatás ünnepe.

A portugáliai portyázás emlékfilmjének lepergetése után a jó öreg Saramago megint bevillan: „Azt mondják, a rossz hamar múlik, bár a vele járó fáradságból ítélve olykor az ellenkező tűnik igaznak, ám a felől már semmi kétség, hogy a jó nem tart örökké”.

                                                              2010 – restaurálva/újjáélesztve: 2016. július 9.

 

 

 

 

                       

Hajrá, Portugália! - Portugal vá para ele! - Aller au portugal!

Külföldön még soha nem éreztem magam belföldinek. Pontosabban: 1998 tavaszáig nem. De már a lisszaboni reptéren megfogott valami. Hazaérkeztem. 
A nyitottság. Ez a kulcsszó. Mindenfelől ezt lehetett érzékelni. Meg a befogadás vonzás-melegét, s pillanatok alatt az áramkör rezgését/rezdülését/lüktetését. A „te is idetartozol, ti is idetartoztok” bizonyosságát. Egészen egyszerűen megható/megkapó volt. Pedig egy lelket nem ismertünk. Illetve: majd’ mindenkit. Senki nem várt bennünket; és mégis oly’ végtelenül/végesen/?/, bensőségesnek tűnt a fogadtatás.
2009-ben  tapasztaltam valami hasonlót San Diegoban. Amikor/ahol olyan távoli – addig soha nem látott – rokon is várt bennünket, akit megpillantva csaknem kijöttek a könnyeink; az ölelése picit anyánkéhoz hasonlított. Minden porcikájával sugározta: de jó, hogy hazatértetek!
2014 júniusában, amikor a fapados gép leszállt Tel-Aviv Ben Gurion repülőterére (velünk ott, akkor először), hasonlóak keringtek bennünk. A boldogságnak vannak fokozatai; a tízes skálán akkor is a maximumot dobta ki sorsunk ajándék játékgépe. Nem sokkal később pedig – Názáretben – Chavával és Mordival ajándékozott meg bennünket. Igen, létezhet olyan esemény/történés, kapcsolat/kapocs, melynek nincs kezdete s nincs vége. Van. Volt. Lesz.

A Budánk születése (1999. február 12.) után megjelent Fény-emberke című kötetemben – Ronaldoék tegnapi (2016. július 6.) Walles elleni kettő-nullás győzelme inspirációjának jóvoltából – bukkantam rá két portugáliai fejezetre. Idekörmölöm őket.

Lisszabon

Miért pont Lisszabon?
Ez ugyanolyan kérdés, mint: miért pont Pannival estünk szerelembe?
Régóta emlegette: vágya, hogy eljusson Lisszabonba.
Engem is vonzott, piszkosul.
S aztán egy szép napon, ’98. április idusa körül, amikor a bankszámlámra végre-valahára befolyt úgy százötvenezer-száznyolcvanezer forint a ’97-ben általam kiadott Magyar Színész című interjúkötet eladásából (eközben még fizettem a nyomdaköltség havi részleteit, de legyintettem…), belém villant: a Hetedik Nekigyürkőzésünk – lombikbébi-kísérletünk – előtt el kell mennünk együtt Lisszabonba.
Nem tudom, mi súgta.
Szerb Antal Utas és holdvilága Mihályának testi-lelki jó barátja, Ervin – Gubbióban - sugallta, hogy Rómába kell mennie.
„ - Gondolkoztál azon, hogy mit csináljak?
- Igen, Mihály – mondta Ervin csendesen. – Azt hiszem, hogy Rómába kellene menned.
- Rómába? – kérdezte Mihály mélységesen elcsodálkozva. – Miért? Hogy jutott ez eszedbe?
- Tegnap éjszaka a kóruson…, ezt nem tudom neked elmondani, te nem ismered ezt a fajta meditációt…, tudom, hogy Rómába kell menned.
- De miért, Ervin, miért?
- Annyi zarándok, bujdosó és menekült ment már Rómába a századok folyamán, és ott annyi minden történt… Tulajdonképpen mindig minden ott történt. Azt mondják, hogy minden út Rómába vezet. Menj Rómába, Mihály, aztán majd meglátod. Többet most nem tudok mondani.
- De mit csináljak Rómában?
- Mindegy, mit csinálsz. Látogasd meg talán a kereszténység négy nagy bazilikáját. Menj ki a katakombákba. Amit akarsz. Rómában nem lehet unatkozni. És főképp ne csinálj semmit. Bízd magad a véletlenre. Add át magad teljesen, ne legyen programod… Megteszed?
- Igen, Ervin, ha te mondod.”
Nekünk is volt – ugyan névtelen – Ervinünk, aki Lisszabonba irányított bennünket. Az ösztökélését követő negyedik napon már a Tejo folyó partján termettünk.
Azt hiszem, úgy (is) éreztük az utazás előtt: nincs tovább.
És lám: megtaláltuk önmagunkat Szent Antal városában. S ez pontosan abban a templomban vált világossá előttem, amely a szegények – a kirekesztettek, a menekültek, a befogadásra vágyók - istápolójának a nevét viseli. Állítólag azon a helyen született, és ott is temették el Szent Antalt.
Úgy éreztük: itthon vagyunk. Hazaérkeztünk.
Ez a város a miénk.
És valahogyan újra lett értelme mindennek.
Bennünk és rajtunk kívül is.
Olyan csodaszerre leltünk, amiben reménykedtünk, bár nem lehettünk bizonyosak, hogy megkaphatjuk. S ennek köszönhetően megerősödtünk: csak azért is nekilendülünk újra.
Végig villamosozni Alfama városrészen, a dimbes-dombos nadrágszíj-keskeny utcákon, hajókázni a Tejón, buszozni az itteni Golden Gate-hídon, a Pantheonban rápillantani Vasco da Gama síremlékére, áthajókázni Cacilhasba, hogy onnan is fürkészhessük – mi mást is, mint – Lisszabont.
Szaladni az óceán partján, hasast ugrálni a – jéghideg – hullámokba, szeretni nagyon, de nagyon a Costa Caparicán. Általunk kiválasztott halakat süttetni, majszolni, majd leöblíteni könnyű kis portugál borocskával. Máskor meg a hazatérő halászok cserzett arcát és gazdag zsákmányát vizslatni. Együtt kocsmázni velük. Minden porcikánkkal ott lenni. Odavalósivá válni.
Eddigi életem legbizsergetőbb helye Lisszabon. Kicsit San Francisco, picikét Párizs, valamicskét New York, no, meg Velence is.
Holott leginkább maga LISSZABON.
Úgy s akkor talált el, amikor a legnagyobb szükségünk volt rá.
S a portugálok tekintete! Simogató, lágy, befogadó.
Ezek a mieink. Hogy létezhet ilyesmi?
Kívánhattunk volna-e ennél több erőt, hogy nekirugaszkodjuk a Hetediknek?
Szóval – ha rajtunk múlik – a kis Buda Jankót is elvisszük Portugáliába, mert bár ő, adja meg a Jóisten, budai /Szent János Kórház, Budai Meddőségi Klinika!/ Buda (is) lesz ugyan, de lisszaboni legény szintúgy. Onnan (is) kapott valami olyasmit, amitől – adja az ég – majd az lehet, Aki.

Az óceán szerelmesei

Ha van földművelés, miért ne lehetne vízművelés is? Elméletileg legalábbis. Mert bár a tevékenységek sora igencsak különböző, azért sok az azonosság közöttük. Például mindkettő az időjárás függvénye, itt is, ott is rengeteg a bizonytalansági tényező. Földön és vízen egyaránt jellemző fogalmak: hajtás, kulizás, szenvedés. Máskor meg – sokkalta ritkábban – a jókedv, az öröm, a boldogság, no és a jogos büszkeség (nem önelégültség). Melyek kiváltó oka: a bő termés, a gazdag zsákmány. Olykor-olykor talán a másik sikere, szerencséje is okozhat valami hasonlót. S aztán másnap hajnalban újra neki kell gyürkőzni…
Így van ez Portugáliában, az Atlanti-óceán partvidékén is Portótól Cascaison, Lisszabonon át egészen a déli Faróig. Az odatévedő, szárazföldi idegennek persze kuriózum – Amado után szabadon – az óceán szerelmeseinek élete. (Merthogy hajlamos átvitt értelemben is csak a felszínen tarajozódó hullámokat fürkészni, a lemenő napkorongot bámulni.)
Amikor délelőttönként a parton a traktoros észleli társa ladikjának közeledtét, masinájával elébe pöfög a homokon, a sekély vízen, s „befogja” a csónakot, majd kivontatja a dagály elől. Minél nehezebben, annál jobb. Akkor van tele a hajó bendője. Akkor csattannak össze a tenyerek, s a cserzett arcbőr elrejti a fáradtságot. Lehet válogatni, szortírozni, méregetni, elégedetten dünnyögni, s utóbb többféle pikkelyest felkínálni kereskedőnek, fogadósnak, vendéglősnek. Akiknek – mint mindenütt a világon – már kevesebb erőfeszítésükbe kerül az „aranyhal kifogása”, magyarán a haszon leginkább az ő erszényüket dagasztja, mint meg-meglóduló fuvalom a vitorlákat, amelyekről a ladikosok álmodoznak, s arról is, hogy egyszer, talán nekik is megadatik, hogy elhajózhatnak a boldogság-szigetre…
Visszaevickélve a földhöz meg a vízhez, ki-ki emitt is, amott is tudja: meg lehet rokkanni szekéren/traktoron épp úgy, mint akár bárkán/rocsón. Emitt az anyaföld húz, sír domborul, amott az óceán mélye vonz, s fogad be örökre…”

Az ezerszínűség, a nyitottság, a befogadás, a tolerancia, a szolidaritás, a megértés, az együvé tartozás, azaz /bel/földünk otthonos világa: Luzitánia.
Portugal vá para ele! Hajrá, Portugália! Franciául (ez idő tájt hanyagoljuk kicsikét az angolt): aller au portugal!

                                       2016. július 7., csütörtök

 

 

 

 

 

 

 

 

London elhasalt - Szentivánéji rémálom; Shakespeare és Churchill forog a sírjában - A Függetlenség napja: Feltámadás

„Az egyetlen útmutató az emberhez a lelkiismerete…” (Winston Churcill brit miniszterelnök, államférfi, szónok, stratéga, 1874-1965)

A négyszáz évvel ezelőtt elhunyt William Shakespeare (angol drámaíró, költő, színész, 1564-1616) felbecsülhetetlen kincset hagyott örökül mindnyájunknak.

Az angol ipari forradalom (1769-1850): az emberiséget előrevivő átfogó társadalmi, gazdasági, technológiai változás. Ha úgy tetszik: ismét öntudatára ébredt /egy másik szinten/ az ember. (Más kérdés, mit, mire – nem - használ.)
1940. július 10.- 1940. október 31.: döntő brit győzelem a nácik felett, Nagy-Britannia megtartja légterének ellenőrzését, a fasiszták lefújják a partraszállási tervüket. A britek bátorsága nem ismer határokat; példájuk erőt, hitet ad a békéért küzdőknek a földkerekségen.
A brit EU-tagságról rendezett népszavazás, 2016. június 23., csütörtök: a saját kardjukba dőlnek a britek. Az öngyilkosság persze mindaddig magánügy, amíg nem veszélyezteti mások szellemi, lelki, testi épségét. Ez a Szent Iván-éji angol önpusztítás azonban fölbecsülhetetlen kollektív károkat okoz(hat) átfogó társadalmi, gazdasági, technológiai értelemben a golyóbison.
Merénylet az emberiség ellen.

A szörny – a terrorista – is bennünk van. Ne tegyünk már úgy, mintha nem tudnánk. Hiszen az egyik legfőbb feladatunk ezen a galacsinon: legyőzni a gonoszt legfőképpen/elsősorban magunkban. Bődületes kísértések keríthetnének bennünket a hatalmukba – ha hagynánk. De nem adjuk magunkat. Küzdünk, hogy a mérleg – ami a bizonyítványunkat is jelenti egyben a földi (pálya)futásunk /időleges?/ lezárásaként – (soha) ne billenhessen át az ördög térfelére.

Mi magyarok meg…; végre valahára befutballozzuk magunkat Európa elitjébe, negyvennégy ínséges esztendő után. Jó, ez foci, de akkor is: közösségépítő zamatát ismét megízlelhetjük, hiszen egy-két meccs alatt leomlottak/leomlanak azok a kerítések, betonfalak, melyeket államférfivá soha meg nem érő politikus-sátánok húztak/építettek belénk, körénk, közénk. És tessék: éppen, hogy csak élvezzük a közös öröm, mámor, katarzis ízét, erre Nagy-Britannia beleköp kontinensünk és hét milliárd lakótársunk levesébe. Ez a mi formánk. A jó életbe!

Nyár van, nyár…! Napforduló. A szeretet/szerelem szépsége. A világosság – a megvilágosodás – újbóli csodája. Miközben az önzés ördögisége leng be (ismét) testet, lelket, szellemet. Hess!

De tényleg, van nekünk arról fogalmunk, kapiskáljuk egyáltalán: mekkora varázslat/misztérium/titok az, hogy itt, a mindenség e szegletében/zugában meg egyáltalán, hogy (még) veszünk/vehetünk levegőt, fölébredhetünk reggelente, mosolyoghatunk egymásra, csettinthetünk is akár: élünk! Hoppá!
S vajon az együvé tartozás érzése/erősítése nem alapfeltétele-e minden isteni/angyali pillanatunknak?
Az empátia, a nyitottság, a szolidaritás, a befogadás, a demokrácia; a szabadság, az egyenlőség, a testvériség… Nem e csokor alkotja-e küldetésünk lényegét? Miközben farigcsáljuk magunkban/egymáson, magunkról/egymásról közösen a tumoros ki- s benövése/in/ket.
2016. június 23., csütörtök: mit ad Isten, éppen ekkor mutatták be hazánkban A Függetlenség napja – Feltámadás című amerikai sci-fi akciófilmet, rendező Roland Emmerich. Húsz év után ismét megtámadják a hangyabolyon-kívüliek bolygónkat. Igen ám, de immár a Föld népei összefognak, s együtt igyekeznek visszafordítani a szinte visszafordíthatatlant. Minden, de minden, ami jó bennünk - becsület, erkölcs, tisztesség, példamutatás, kötelességtudás, pofizmus, alaposság, pontosság, etc., etc. – összeadódik. A közöst erősíti. S megmaradunk.
Megmaradunk?

„A legnagyobb dolgok mindig egyszerűek és egyetlen szóval ki lehet fejezni őket. Szabadság. Igazság. Becsület. Kötelesség. Irgalom. Remény.” (Winston Churchill)

                                                      2016. 06/26

 

 

 

 

 

Nekünk Lyon kell; föl-földobott kő / emberré válni újra kedvünk támad

A harmadik tétmeccsünk – a XXI. században – francia honban: három-három. A magyar meg a portugál igazság.

Lyon. Mér-föld-kő. Föl, földobott kő… /Ady Endre, Franciaország, XX. század - 1909/
„Nem balsors tép. Ne ámítsuk magunkat. / Saját balfácánságunk karma tép. / Akárhogy is színezzük át a múltat: / a tónus főleg miattunk sötét.” /Baranyi Ferenc, 2015/

Felejthetetlen. Mennyire elkoptattuk e kifejezést /is/. Hányszor aggattuk rá ilyen-olyan történésre, eseményre, remélt, várt, (s)óhajtott (sors)fordulóra; aztán a smirgli mégis, máris működésbe lépett. (Nem kevésszer persze szerencsénkre.)

Közösségi. Rendre áltatjuk magunkat ezzel is. Színlelés csupán. Mintha. Zengjük/zengnénk a dalt… S rögvest – megint – oly’ egyedül maradunk, mint a kisujjunk.
Megújulunk. Folyamatosan szajkózzuk. Újra s újra el is hisszük. Miközben a régi – a majd’ mindig csapdába csaló – sémákba kapaszkodunk görcsösen.
Mindenség. Nem kevésszer azzal mérnénk/mérjük magunkat; porszem-pökhendiségünk végtelen.

Mostantól, végre valahára, nem Trianon – s nem is Világos, nem fegyverletétel -, hanem Lyon!

Mindenség/megújulunk/közösségi/felejthetetlen: újra babaszappan-illatúak e szavak.
Tengermély sóhaj; lassan, kicsinként engedjük ki a levegőt…
„Föl-fölhajtott kő, bús akaratban, / Kicsi országom, példás alakban / Te orcádra ütök.
És jaj, hiába mindenha szándék, / Százszor földobnál, én visszaszállnék. /Százszor is, végül is.”
„S emberré válni újra kedvü(n)k támad.” /Baranyi Ferenc után – szabadon./

                                          2016. 06/23

 

  

A mécses mindig égett - 1958. június 16-ra emlékezünk Földes Gáborné Irma asszonnyal (2006-ban) készült írásommal

Furcsa, de az emberben ott legbelül valahol ma is ott bujkál, mennyire nehezen tudja fölfogni, megemészteni azt az egyébként tényleg a valóságot tükröző szót: ártatlanul. Mennyit devalválódtak a kifejezéseink (is) az elmúlt évtizedekben…
Mégsem tehetünk mást, minthogy leírjuk az igazságot: Földes Gábor győri színigazgatót 1958-ban, harmincöt éves korában ártatlanul végezték ki. Korántsem vigasz, hogy nem ő volt az egyedüli, akit koholt vádak alapján küldtek a másvilágra a forradalom utáni megtorlások időszakában.
Maga az ügyész, dr. Gratz György, aki az elsőfokú tárgyalást vezette 1957-ben, utóbb, „amikor a Gelka termelési főosztályvezetőjeként dolgozott, egy ismerős jogtanácsosnak kijelentette, hogy Földes Gábor, a fővádlott volt az egyetlen ártatlan az elítéltek között”. (Forrás: Halottaink 1956, I. – KATALIZÁTOR Iroda, Budapest, 1989)

Földes Gábor özvegyével, Irma asszonnyal idézzük föl férje alakját, személyiségét, sorsát.

„Tisztességes, nagyszerű ember volt. Nagyon szerették, főleg a műszakiak, de a színészek is. Mindig ott volt velük. Mindent meg lehetett vele beszélni. Szép volt az a hét esztendő, amit együtt tölthettünk…  Nagyon jó színházat csinált. Operett és zenés tagozat is volt. Az ő kívánságára tanultam ki a parókakészítést. Szerencsém volt, mert éppen akkor Győrben az volt a maszkmester, aki a főiskolán is tanított. Kisfiúnk születése után följártam a budapesti Vígszínházba, a fodrásztárba, gyakorlatra. Szóval valójában a Vígben kezdtem; mind a mai napig is ott vagyok… Miután a tanulmányaimat befejeztem, természetesen visszamentem Győrbe.
Pontosan emlékszem 1956. október huszonharmadikára, amikor jött a hír, hogy Budapesten mi történt. Másnap, a vagongyárnál fölvonultak a színészek, az értelmiségiek, Gábor is mondott egy beszédet, aminek a lényege az volt, hogy elítéli a szovjet beavatkozást. Én a gyűlésen nem voltam ott, hiszen akkor négyéves volt Laci fiúnk. Pont abban a hatemeletesben laktunk, ahol ma az ’56-os emlékmű áll, a Golgota… László nem nagyon beszélt arról, hogy mit csinál, csak láttam rajta, hogy nagyon izgatott, feszült; jöttek a telefonok. A színházban folytak a próbák, de azért föl volt bolydulva az egész társulat. Éreztük, hogy valami történik. A hatemeletes másik végén orosz tisztek laktak, azokat elvitték. Huszonhatodikán Szigethy Attila, a Nemzeti Tanács elnöke, miután délelőtt sortűz dördült Mosonmagyaróváron, kiküldte oda egy Pobjedával a férjemet, aki útközben találkozott a teherautón utazó Tihanyi Árpád  tanárral -  aki később szintén mártírhalált halt -  s elkérte tőle a fehét zászlóját, hogy be tudjon menni a laktanyába. Lecsitította az ávósokat, akik levitték a pincébe a fegyvereiket, a tömegnek pedig azt mondta, hogy a törvényszék ítélkezik majd a bűnösök felett. Két ávós tiszttel együtt, akik bekéredzkedtek a kocsijába, hazajött.”
(„Mosonmagyarovárott a tömeg aznap, illetve másnap két ávóst meglincselt, egy harmadik félelmében öngyilkos lett. Ezekről az eseményekről Földes Gábos csak később értesült. – Halottaink 1956, I.)

„Gyűléseztek a színháziak”, folytatja az emlékezést Irma asszony. „Sokan összetépték a párttagkönyvüket. Ő nem. A mai napig megvan. Úgy aztán ment az élet, de azért érezhető volt a feszültség a színházban. Gábor, Szigethy Attila tanácsára, a színház ügyeivel foglalkozott. Amikor bejöttek az oroszok, teljesen összeomlott. Majdnem idegösszeroppanást kapott. Alig lehetett bele lelket önteni. Utóbb háromszor is beidézték, aztán mindig hazaengedték, mondván, aki ávós tisztekért kockáztatta az életét, az nem lehet bűnös. Kétszer is letartóztatták, ám a második után, 1957. áprlis 30-án már nem engedték haza. A tárgyalások Győrben folytak, összecsaptak egy pert, aminek ő lett a fővádlottja, s azt állították, hogy tizenhárom társa volt. Rendes, egyszerű munkásemberek voltak, csakhogy Gábor korábban sohasem látta őket… Itt még be-belehetett menni a tárgyalásra, beszélni persze nem beszélhettünk, csak biccenthettünk egymásnak. Amikor áttették Pestre az ügyet, a katonai ügyészségre, akkor már nem engedtek be. Más lett az ügyész is. Úgy volt, hogy sikerül beszélőt kapnunk; sajnos, ebből nem lett semmi. Belenyugodott a halálos ítéletébe, golyó általi halált kért. („Később ezt azzal indokolta, hogy ebben a hazugságáradatban nem tud élni” – Halottaink I.) Fellebbeztünk, hivatalból is fellebeztek. A Kádár, amikor a Parlamentben fogadta Major Tamást, Simon Zsuzsát és Kelen Bélát, megígérte, hogy Gábornak nem lesz bántódása. Nem tartotta a szavát. A végső tárgyaláson a bíró kezébe valaki eljuttatott egy cédulát, nem tudom, ki volt az a valaki, aki irányította az eseményeket, s a halálos ítéletet kérte. Valószínű, hogy ebben szovjet utasítás volt. 1958. január tizenötödikén hajnalban végezték ki. Erről ügyvéd által értesültem. Gábor utolsó szavaival Lenint, a pártot, a független Magyarországot éltette…”

„Fiúnk csak tizenkét évesen, anyósomtól tudta meg, mi történt az édesapjával. Én a Vígszínháznál dolgoztam, élni kellett. Nagyon sokáig még meg sem szabadott kérdeznem, hogy hol temették el… Jóval később tudtam meg, amit azért sejtettünk, hogy Kőhidán, a rabtemetőben. Nagyon-nagyon soká, Nagy Imréék temetése és a rendszerváltás után - amúgy meg határsávban is volt… - mehettünk csak oda. Tihanyi Árpád rokonai kezdték ezt a dolgot forszírozni, aláírásokat gyűjtöttek, gyűjtöttünk, hogy szeretnénk az újratemetést. Nagyon nehezen ment. Többször is jártunk az Igazságügyi Minisztériumban. A kilencvenes évek elején kezdtek ásni Kőhidán; elhagyott, akácossal benőtt, gazos temető volt a börtön mellett. Régi börtönőröket kellett fölkutatni, hol is vannak a földi maradványok. Aztán kinek-kinek külön temetése volt. Gáboré 1992-ben, Budapesten. Ez nincs is a köztudatban. Ott voltak a győri színháziak, autóbusznyira valóan, meg mások is; Vámos László rendező mondott gyászbeszédet.”

„A fiúnk is színházi ember, főkellékes a Vígben. Két unokám van, Földes Gábor és Boglárka. Keveset tudnak a nagyapjukról, nem akarjuk fölzaklatni őket. Még kicsik, nem szabad. Nem is tudnák fölfogni… Nem tudom, milyen jövőjük lesz. Tanuljanak, az a jövő. Tudják megkülönböztetni, mi a jó, mi a rossz. Bízom abban, hogy egyszer már csak helyreáll itt a rend. Ez mind az oktatástól függ. Sajnos 1956-ot valahogy úgy próbálják elsimítani. A készülő emlékmű pedig jó néhányunk számára nem azt fejezi ki, amit kellene. Nekünk a terveket meg se mutatták. Olyanok látták, akik eladták ’56-ot… Hogy, annak ma mit kellene jelentenie? A szabadság üzenetét. A szabadság ma csak látszólag van meg. Az a tisztesség, az a láz, az a tűz, hogy a közért akarok tenni, ami őbennük megvolt, az nincs jelen. Nem hiszem, hogy ezek az emberek azért haltak meg, hogy itt a pénz domináljon, minden a pénzvilág felé összpontosuljon.”

S miként lehetett több mint harminc évig abban a tudatban létezni, hogy az ember nem láthatja párja sírját, nem vihet virágot a temetőbe? – e felvetésre így felel Földes Gáborné: „Otthon égett mécses mindig. Szeretetből, tiszteletből. A mai napig is ég minden este, most is, hogy már ki tudok menni a temetőbe.  Nagyon szép volt az az együtt töltött hét év. A gyertya ezért is ég. Amíg élek, biztos, hogy égni fog.”

                                                                              (2006 – szp)