Nekünk Lyon kell; föl-földobott kő / emberré válni újra kedvünk támad

A harmadik tétmeccsünk – a XXI. században – francia honban: három-három. A magyar meg a portugál igazság.

Lyon. Mér-föld-kő. Föl, földobott kő… /Ady Endre, Franciaország, XX. század - 1909/
„Nem balsors tép. Ne ámítsuk magunkat. / Saját balfácánságunk karma tép. / Akárhogy is színezzük át a múltat: / a tónus főleg miattunk sötét.” /Baranyi Ferenc, 2015/

Felejthetetlen. Mennyire elkoptattuk e kifejezést /is/. Hányszor aggattuk rá ilyen-olyan történésre, eseményre, remélt, várt, (s)óhajtott (sors)fordulóra; aztán a smirgli mégis, máris működésbe lépett. (Nem kevésszer persze szerencsénkre.)

Közösségi. Rendre áltatjuk magunkat ezzel is. Színlelés csupán. Mintha. Zengjük/zengnénk a dalt… S rögvest – megint – oly’ egyedül maradunk, mint a kisujjunk.
Megújulunk. Folyamatosan szajkózzuk. Újra s újra el is hisszük. Miközben a régi – a majd’ mindig csapdába csaló – sémákba kapaszkodunk görcsösen.
Mindenség. Nem kevésszer azzal mérnénk/mérjük magunkat; porszem-pökhendiségünk végtelen.

Mostantól, végre valahára, nem Trianon – s nem is Világos, nem fegyverletétel -, hanem Lyon!

Mindenség/megújulunk/közösségi/felejthetetlen: újra babaszappan-illatúak e szavak.
Tengermély sóhaj; lassan, kicsinként engedjük ki a levegőt…
„Föl-fölhajtott kő, bús akaratban, / Kicsi országom, példás alakban / Te orcádra ütök.
És jaj, hiába mindenha szándék, / Százszor földobnál, én visszaszállnék. /Százszor is, végül is.”
„S emberré válni újra kedvü(n)k támad.” /Baranyi Ferenc után – szabadon./

                                          2016. 06/23

 

  

A mécses mindig égett - 1958. június 16-ra emlékezünk Földes Gáborné Irma asszonnyal (2006-ban) készült írásommal

Furcsa, de az emberben ott legbelül valahol ma is ott bujkál, mennyire nehezen tudja fölfogni, megemészteni azt az egyébként tényleg a valóságot tükröző szót: ártatlanul. Mennyit devalválódtak a kifejezéseink (is) az elmúlt évtizedekben…
Mégsem tehetünk mást, minthogy leírjuk az igazságot: Földes Gábor győri színigazgatót 1958-ban, harmincöt éves korában ártatlanul végezték ki. Korántsem vigasz, hogy nem ő volt az egyedüli, akit koholt vádak alapján küldtek a másvilágra a forradalom utáni megtorlások időszakában.
Maga az ügyész, dr. Gratz György, aki az elsőfokú tárgyalást vezette 1957-ben, utóbb, „amikor a Gelka termelési főosztályvezetőjeként dolgozott, egy ismerős jogtanácsosnak kijelentette, hogy Földes Gábor, a fővádlott volt az egyetlen ártatlan az elítéltek között”. (Forrás: Halottaink 1956, I. – KATALIZÁTOR Iroda, Budapest, 1989)

Földes Gábor özvegyével, Irma asszonnyal idézzük föl férje alakját, személyiségét, sorsát.

„Tisztességes, nagyszerű ember volt. Nagyon szerették, főleg a műszakiak, de a színészek is. Mindig ott volt velük. Mindent meg lehetett vele beszélni. Szép volt az a hét esztendő, amit együtt tölthettünk…  Nagyon jó színházat csinált. Operett és zenés tagozat is volt. Az ő kívánságára tanultam ki a parókakészítést. Szerencsém volt, mert éppen akkor Győrben az volt a maszkmester, aki a főiskolán is tanított. Kisfiúnk születése után följártam a budapesti Vígszínházba, a fodrásztárba, gyakorlatra. Szóval valójában a Vígben kezdtem; mind a mai napig is ott vagyok… Miután a tanulmányaimat befejeztem, természetesen visszamentem Győrbe.
Pontosan emlékszem 1956. október huszonharmadikára, amikor jött a hír, hogy Budapesten mi történt. Másnap, a vagongyárnál fölvonultak a színészek, az értelmiségiek, Gábor is mondott egy beszédet, aminek a lényege az volt, hogy elítéli a szovjet beavatkozást. Én a gyűlésen nem voltam ott, hiszen akkor négyéves volt Laci fiúnk. Pont abban a hatemeletesben laktunk, ahol ma az ’56-os emlékmű áll, a Golgota… László nem nagyon beszélt arról, hogy mit csinál, csak láttam rajta, hogy nagyon izgatott, feszült; jöttek a telefonok. A színházban folytak a próbák, de azért föl volt bolydulva az egész társulat. Éreztük, hogy valami történik. A hatemeletes másik végén orosz tisztek laktak, azokat elvitték. Huszonhatodikán Szigethy Attila, a Nemzeti Tanács elnöke, miután délelőtt sortűz dördült Mosonmagyaróváron, kiküldte oda egy Pobjedával a férjemet, aki útközben találkozott a teherautón utazó Tihanyi Árpád  tanárral -  aki később szintén mártírhalált halt -  s elkérte tőle a fehét zászlóját, hogy be tudjon menni a laktanyába. Lecsitította az ávósokat, akik levitték a pincébe a fegyvereiket, a tömegnek pedig azt mondta, hogy a törvényszék ítélkezik majd a bűnösök felett. Két ávós tiszttel együtt, akik bekéredzkedtek a kocsijába, hazajött.”
(„Mosonmagyarovárott a tömeg aznap, illetve másnap két ávóst meglincselt, egy harmadik félelmében öngyilkos lett. Ezekről az eseményekről Földes Gábos csak később értesült. – Halottaink 1956, I.)

„Gyűléseztek a színháziak”, folytatja az emlékezést Irma asszony. „Sokan összetépték a párttagkönyvüket. Ő nem. A mai napig megvan. Úgy aztán ment az élet, de azért érezhető volt a feszültség a színházban. Gábor, Szigethy Attila tanácsára, a színház ügyeivel foglalkozott. Amikor bejöttek az oroszok, teljesen összeomlott. Majdnem idegösszeroppanást kapott. Alig lehetett bele lelket önteni. Utóbb háromszor is beidézték, aztán mindig hazaengedték, mondván, aki ávós tisztekért kockáztatta az életét, az nem lehet bűnös. Kétszer is letartóztatták, ám a második után, 1957. áprlis 30-án már nem engedték haza. A tárgyalások Győrben folytak, összecsaptak egy pert, aminek ő lett a fővádlottja, s azt állították, hogy tizenhárom társa volt. Rendes, egyszerű munkásemberek voltak, csakhogy Gábor korábban sohasem látta őket… Itt még be-belehetett menni a tárgyalásra, beszélni persze nem beszélhettünk, csak biccenthettünk egymásnak. Amikor áttették Pestre az ügyet, a katonai ügyészségre, akkor már nem engedtek be. Más lett az ügyész is. Úgy volt, hogy sikerül beszélőt kapnunk; sajnos, ebből nem lett semmi. Belenyugodott a halálos ítéletébe, golyó általi halált kért. („Később ezt azzal indokolta, hogy ebben a hazugságáradatban nem tud élni” – Halottaink I.) Fellebbeztünk, hivatalból is fellebeztek. A Kádár, amikor a Parlamentben fogadta Major Tamást, Simon Zsuzsát és Kelen Bélát, megígérte, hogy Gábornak nem lesz bántódása. Nem tartotta a szavát. A végső tárgyaláson a bíró kezébe valaki eljuttatott egy cédulát, nem tudom, ki volt az a valaki, aki irányította az eseményeket, s a halálos ítéletet kérte. Valószínű, hogy ebben szovjet utasítás volt. 1958. január tizenötödikén hajnalban végezték ki. Erről ügyvéd által értesültem. Gábor utolsó szavaival Lenint, a pártot, a független Magyarországot éltette…”

„Fiúnk csak tizenkét évesen, anyósomtól tudta meg, mi történt az édesapjával. Én a Vígszínháznál dolgoztam, élni kellett. Nagyon sokáig még meg sem szabadott kérdeznem, hogy hol temették el… Jóval később tudtam meg, amit azért sejtettünk, hogy Kőhidán, a rabtemetőben. Nagyon-nagyon soká, Nagy Imréék temetése és a rendszerváltás után - amúgy meg határsávban is volt… - mehettünk csak oda. Tihanyi Árpád rokonai kezdték ezt a dolgot forszírozni, aláírásokat gyűjtöttek, gyűjtöttünk, hogy szeretnénk az újratemetést. Nagyon nehezen ment. Többször is jártunk az Igazságügyi Minisztériumban. A kilencvenes évek elején kezdtek ásni Kőhidán; elhagyott, akácossal benőtt, gazos temető volt a börtön mellett. Régi börtönőröket kellett fölkutatni, hol is vannak a földi maradványok. Aztán kinek-kinek külön temetése volt. Gáboré 1992-ben, Budapesten. Ez nincs is a köztudatban. Ott voltak a győri színháziak, autóbusznyira valóan, meg mások is; Vámos László rendező mondott gyászbeszédet.”

„A fiúnk is színházi ember, főkellékes a Vígben. Két unokám van, Földes Gábor és Boglárka. Keveset tudnak a nagyapjukról, nem akarjuk fölzaklatni őket. Még kicsik, nem szabad. Nem is tudnák fölfogni… Nem tudom, milyen jövőjük lesz. Tanuljanak, az a jövő. Tudják megkülönböztetni, mi a jó, mi a rossz. Bízom abban, hogy egyszer már csak helyreáll itt a rend. Ez mind az oktatástól függ. Sajnos 1956-ot valahogy úgy próbálják elsimítani. A készülő emlékmű pedig jó néhányunk számára nem azt fejezi ki, amit kellene. Nekünk a terveket meg se mutatták. Olyanok látták, akik eladták ’56-ot… Hogy, annak ma mit kellene jelentenie? A szabadság üzenetét. A szabadság ma csak látszólag van meg. Az a tisztesség, az a láz, az a tűz, hogy a közért akarok tenni, ami őbennük megvolt, az nincs jelen. Nem hiszem, hogy ezek az emberek azért haltak meg, hogy itt a pénz domináljon, minden a pénzvilág felé összpontosuljon.”

S miként lehetett több mint harminc évig abban a tudatban létezni, hogy az ember nem láthatja párja sírját, nem vihet virágot a temetőbe? – e felvetésre így felel Földes Gáborné: „Otthon égett mécses mindig. Szeretetből, tiszteletből. A mai napig is ég minden este, most is, hogy már ki tudok menni a temetőbe.  Nagyon szép volt az az együtt töltött hét év. A gyertya ezért is ég. Amíg élek, biztos, hogy égni fog.”

                                                                              (2006 – szp)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A magyar Shrek - gyenge közepes, de legalább a miénk... - Tóth Gabi: a hétszázhetvenhét fejű sárkány

Nem baj, hogy más vagy! Ez a fő mottója a Papp László Budapest Sportarénában vasárnap bemutatott Shrek a musical című megaprodukciónak. S hogy milyen volt? (A délutáni előadást kukkantottuk meg.) Kedves. Jót, szépet, szeretetet is sugalló.
Művészileg? Hm. Gyenge közepes. Pedig hihetetlen boldogság lenne most önfeledten püfölni a laptop klaviatúráját: ilyet – mármint fantasztikus musicalt – még nem láttunk idehaza. Mert hiszen azért zarándokolt, sereglett a nép az Arénába, hogy szárnyakat kapjon, röpüljön, hasítsa az eget. Boldog legyen, mert megérdemli, megérdemelné a sok-sok – ezer éves – sanyarúság után, alatt, előtt.

Nem, nem volt bukás. Ahhoz, hogy mi – nézők – valamit/valakit megbuktassunk, kellene némi vagányság, merészség, leleményesség, ami egyelőre nincs meg bennünk. De félre a többes számmal: belőlem (már? - még?) hiányzik a hétpróbásság, a tökösség ahhoz, hogy nyilvánosan kifütyüljek egy harmatocska teljesítményt. Ráadásul, mert igaz ez is, a mi Shrekünkből azért csak-csak érződött emitt-amott, hogy lehetne – lehetett volna – akár világszenzáció(s) is.

Vagy ne legyünk ennyire nagyigényűek? Dehogyisnem! Hiszen ehhez szoktunk, legalábbis ami a magyarított musicaleket illeti.  A Szirtes Tamás rendező/direktor vezette Madách Színház az elmúlt évtizedekben a Macskákat, Az operaház fantomját, a Mary Poppins-t, a Mamma, Mia-t olyan színvonalon prezentálta, „futtatja”, hogy azoktól föl-fölemelkedünk, s nem csak úszunk a légben, hanem visszaereszkedve a mai valóságba, úgy érezzük: energiatartalékaink egy időre elegendőnek bizonyulhatnak az itt-lét elviseléséhez. Vagy akár a Producerek, amelyben az egyik főszerepet éppen Szente Vajk - e mostani Shrek a musical rendezője – olyan zseniálisan „hozta”, hogy anno Latabár Kálmán utódjaként emlegettem/jellemeztem. Nem tévedtem, nem túloztam (jó, kicsit), mert valóban van ebben a legényben spiritusz; ám rendezőként még akadna mit ellesnie mesterétől, Szirtes tanár úrtól.
Néhány csapatmegmozdulás, tánckar-beékelés mintha már emlékeztetett volna valami rendkívüli „madáchszínházasdira” is; már-már csettintett is az emberfia, hogy no, most, végre, beindulnak a turbinák, gyerünk, gyerekek! De aztán, huh, huh, huh, néhány centiméteres emelkedés után máris landolás (ha zuhanás nem is).
De kétszer egészen bizonyosan mégiscsak megtörtént valami csoda-féle! Amikor a még gyermek Fiona megjelent, egyszeriben beragyogta az Arénát ez a kisleány (nem tudom a nevét, mert szereposztást nem lehetett vásárolni, de még annyira se méltatták a teátristákat s a nézőket, hogy falitáblán jelezzék: ki kicsoda?); valami olyan tehetségport szórt szerteszét, amitől azt hihettük, remélhettük, hogy itt most… De nem volt folytatás. Zutty!
Illetve: mégis. Később. S csak egyetlenegyszer. Sárkányként ugyanis Tóth Gabi maga volt a rém. Olyan bődületes, földöntúli erő lakozik benne, hogy hétszázhetvenhét fejű fenevad is megirigyelhetné. Lángnyelvei égettek, perzseltek. No, hiszen ez a nő zseni(ális)! A lénye, ahogyan van. A megjelenése, a hangja, a mozgása – a sugárzása. Ha kizárólag ezért az egyetlenegy – számomra legfőképpeni - fölismerésért kellett megnézni a mi jó Shrekecskénket (és most csalódott legyintés meg óriási sóhaj a laptop fölött úgy az egész miatt), hát, akkor ezért, ha semmi másért nem, megérte!
Mikor, hol lesz legközelebb Tóth Gabi koncert? Árkon-bokron keresztül: irány!

Nem baj, ha más vagy! Fogadjuk el így egymást. Teremtsünk közösen szépet, jót. Hát, persze, ez – reméljük! – csak-csak megmarad a publikumban. Meg – sajnos - a hiány. Majd’ minden mennyiségben.

                                                             2016. május 30.

 

 

A szabadság nem osztható - 2015/2016: Weöres Sándor Színház, Szombathely

„Ennyire reménytelen esetek lennénk? Vagyunk. Ennél nincs is már lejjebb. És nekünk, Teremtőnk(!), innen kellene – innen lenne szép – nyerni…”
…„Valahogyan nem vagyunk képesek ’rendezni végre közös dolgainkat’ /József Attila: A Dunánál/. Egyetemlegesen (totál) nem. Bulvárkundiában így nézünk mi ki. Vajon meddig?” (A falu rossza, VSSZ - teremtuccse, 2016. május 8.)
„…a mi Mandragóriánkban a népről nem is esik szó, illetve csak annyiban, miképpen trenírozható ilyen-olyan magasságokból. A hátukon állva/taposva hogyan is lehet még jobban megnyomorítani szegény pára milliókat, pfuj, alantasokat, miközben dőzsöl a vezér és a siserahad. Győzelmi jelentéseiket kürtölve a világ négy égtája felé.” (Mandragóra, VSSZ - teremtuccse, 2016. április 30. )

Ha a néző visszapörgeti az időt, s mérleg-félét készít magában a szombathelyi Weöres Sándor Színház 2015/2016-os évadáról, mindenekelőtt az villan belé: igen-igen erős a vasi teátrum, már abban az értelemben (is), hogy itt és most (túl)élni segít. Többek között azzal, hogy szembesít önmagunkkal, egymással. Merthogy:

„… az ordas erők itt vannak – bennünk, a saját testi/lelki/szellemi spájzunkban. Csak arra várnak, hogy valakik (újra és újra) leszedegessék őket a polcokról, ha úgy tartja úri kedvük/érdekük.
Erre ezen a (mű)trágya-glóbuszon soha, de soha nem kell(ett) sokáig várni. Ha mások nem, mi magunk időről időre, túlontúl is gyakran, önként és dalolva váltunk: mosolygó hitványakká/fenevadakká. Hol is van az én, saját felelősségem? Mi múlik rajtam? Bégetek-e vezényszóra, aztán, hipp-hopp, ha éppen az a (mindenkori) hatalom óhaja, akkor az első jel(zésé)re kifordítom báránybőrömet, s ni, csak: megint saját magam farkasa vagyok. Fölfalok magamban s magam körül szintúgy mindent, mindenkit, ami(k)ért – a teremtés öröméért, egymás építéséért – egyáltalán érdemes errefelé (Föld! Föld! – az előítéletek földje?) portyázni.” (A mi osztályunk, VSSZ - teremtuccse, 2016. február 6.)

Komoróczy Géza definíciója: „… a szabadság nem osztható. Csak egy szabadság van: mindenkié. Bármely csoportnak korlátozzuk a szabadságát, valamennyiünké csorbát szenved. Mindenkinek saját érdeke, hogy védje másnak, éppen másnak a szabadságát, védje akár az állammal szemben is: az ő joga és szabadsága is csak annyi, amennyit más meg tud tartani magának. Auschwitzba zsidókat vittek a tehervagonok. De tudjuk: ezekbe a vagonokba volt bezárva Európa szabadsága is. A gázkamrák kéményében füstté vált az a szép illúzió, hogy az állam megvédelmezi a polgárait. Hogy az állam milyen, jó-e vagy rossz, esetenként dől el; s ha rossz, föl kell lépni: mindenkinek föl kell lépnie ellene. Az állam nem tehet meg bármit a polgáraival, nem úr a szabadság felett, legitimációja csak arra van, hogy érvényesülni engedje és védje a személy vagy a csoportok szabadságát. Nem abszolút hatalom: a személy jogai erősebbek. S erősebb a nemzetközi közösség joga is, hogy ellenőrizze a belső szabadságot, akár keresztülnyúlva az állami szuverenitáson. A szabadság nem osztható.” (Komoróczy Géza: Másodlagos antiszemitizmusok, Osiris Kiadó, Budapest, 2000)

„Ugye, nem csak képzelgés/ábrándkép/illúzió: nem a szenny, hanem az e világi menny áll hozzánk, lény(eg)ünkhöz, a mi ember(i)ségünkhöz, osztályunkhoz sokkal, de sokkal közelebb?! (A mi osztályunk, VSSZ - teremtuccse, 2016. február 6.)

                                                               2016. május 28.

 

 

 

 

Bulvár Kund népének melodikus paródiája - A falu rossza a Weöres Sándor Színházban, rendező: Mohácsi János

Így nézünk mi ki. Totál. Mindeddig – cirka 896 óta (ámbár, hogy annak előtte miképpen vót, ha vót, azt mán ki „tudhassa”?) nem voltunk képesek rendezni saját/közös dolgainkat. Valahogyan nem jön össze. Könyvtárnyi archív anyag (digi-dugival együtt) sem /lenne/ elegendő az okok föltárásához. Mohácsi István dramaturg, Mohácsi János rendező és a szombathelyi Weöres Sándoros színi csapat csaknem a lehetetlenre vállalkozott, hogy föl-fölvillantsa: ilyenek vagytok pisztoly- s fokostársak asszonynépestől, mindenestül a kárpát-medencei teknőtől innen s túl, ahol az a bizonyos kurta farkú malac… A jó /hm/ életbe!

Tóth Ede, meglehet, nem ismerne rá a szatírává transzformált népszínművére (az ősbemutató 1875. január 15-én volt a Nemzeti Színházban), de alighanem, ha volt vér abban a bizonyosában, akkor boldogan konstatálhatná, csettinthetne: az ő /nevezzük mi is így/ kancacsírájából micsoda derék XXI. századi paripa-paródia vált!

Mi meg nézők önfeledten lubickolhatnánk az örömben, kacaghatnánk, heherészhetnénk, ha közbe-közbe – szinte folyamatosan – nem párásodna be a szemünk attól, hogy milyen balfékek vagyunk mi így, együtt, széles e vidéken. A kiskésit!
Erről – tehát húzzuk alá újfent, vastagon: rólunk – szól ez a zenés, sírva vigadós bohózat, még inkább: karikatúra. Torzít, túloz, kifiguráz, utánoz, még szép; hiszen mi más is lenne egy gúnyirat s annak színpadi termésének rendeltetése. Nem kell félni, nem fog annyira(?) fájni közben s utólag sem; de talán valami beindul fejben, szívben: mi is múlik rajtam – rajtunk – itt és most, 2016 májusában?

Két részre szakadt ország el-, fölemészti magát.

Szabadíts meg a gonosztól! Itt már csak a Jóisten segít…
Tényleg? De amikor a Seregek Ura – lássunk, no, csodát! – tiszteletét teszi nálunk… Az isteni beavatkozás, deus ex „masína”; hiszen is ugyebár átutazók országa volnánk, vagy micsoda, sínpár amerre csak a szem ellát a pusztában; melyik létszerelvényre is kellene fölugranom/felkapaszkodnunk emberek? Vagy irány a vasúti híd, oszt’ fejest (újra) valamelyik folyóba/posványba? (Úszni sem tudók előnyben.) Köd előttem, köd mögöttem. Azért a szavunkat ne feledjük: szóval, amikor a Mindenható egyszer csak a maga valójában mutatkozik (de, hát, amúgy, nem itt van: bennünk!? – vagy legalábbis itt kellene lennie „bévül”), s kiganajoz helyettünk, alólunk, értünk, „meglátod, rendbe jönnek majd a dolgaink” (nem Tóth, Bródy), akkor, végre-valahára mégsem szedjük össze, nem embereljük meg magunkat, még ekkor sincs tiszta lap, mert arra azért nem vagyunk restek, hogy az Alkotót, a Mennyei Atyát, azaz még az Örökkévalót is tőrbe csaljuk. Momentán azzal /is/, hogy jól be- s leitatjuk. Egyébiránt tiszta szívből, szeretettel. Magyarán: számításból, még ekkor is. Ehhez aztán pofa kell. Van.
Ennyire reménytelen esetek lennénk? Vagyunk.
Ennél nincs is már lejjebb.
És nekünk, Teremtőnk(!), innen kellene – innen lenne szép - nyerni…

Igen-igen erős alakítások szervesülnek egymáshoz, ötvöződnek egységbe. Faramuci a dolog; ami idekint – országnyi teátrumban - most még csak vágy s álom, vágyálom, az a szombathelyi deszkákon – nem először - fénylően megvalósul.

Kérem szépen: mintalap. Mint alap. Ha ők így, és mi?
Bánfalvi Eszter (Finum Rózsi); a szavak (az enyémek bizonyosan) akadoznak. Sugárzó, fajsúlyos; megrendít. Maga a csoda. Bányai Kelemen Barna Feledi Gáspár bírója korántsem tévedhetetlen s éppen, hogy nem is makulátlan. Olyan igazából ember. Elénk állítója sejt, érez, kapiskál valamit; BKB - akárcsak Bánfalvi Eszter - nagy nyeresége a vasi színháznak s közönségének. Edvi Henrietta (Boriska) a szemünk előtt a szárnyait bontogatja; színeit keresi s rendre meg is találja. Kenderes Csaba (Göndör Sándor) szintúgy. Élnek. Sodró Elizára (Bátki Tercsi) ugyanezek érvényesek. Az ő kozmikus érzékenysége egyszerűen: magával ragadó! Bajomi Nagy György (Gonosz Pista); brrr! Jesszus: az „ártatlanság félelme” bevillan most tőle/általa (is). Nincsenek véletlenek, mutatja/fémjelzi momentán BNGY Gábor Miklós-díja! Matusek Attila Lajos/káj/a kicsit(?) ütődöttségével együtt is szeretnivaló. Sulyoknéról meg Tarisznyásnéról úgy rémlik, mintha a Tóth Ede-magzatban nem is szerepelnének; Nagy Cili és Németh Judit – a vasi színművészet oszlopai – példák arra is, miképpen lehet/szabad pontosan sorsot skiccelni. Szerémi Zoltán (Cserebogár), Endrődy Krisztián (Jóska) a magukat hibbantnak tettető /jó-jó,  azok is/ seggnyalókat s gátlástalan haszonélvezőket állítják pellengérre. Kálmánchelyi Zoltán (kántortanító) örökkön-örökké  mátós figurája kor- s kórtünet. Észbomlón lehet csak – fájdalom – elviselni mostanság sok mindent.(?) Ez már nem önvédelem, öngyilok-ragály. Milliókat ragad(hat) el. Ébresztő tanító urak/tanárnők, szülők s mindenki; elérkezett a (ki)józanodás ideje! Vlahovics Edit (Gonoszné), Trokán Péter (korcsmáros, majd a megoldást/?/ „hozó” Seregek Ura), Horváth Ákos (csendbiztos), Mertz Tibor (tisztelendő-patikus), Szabó Róbert Endre (gazdaember), Fekete Linda (a felesége), Alberti Zsófi (Sári), Móri Csaba (Savanyú Jóska), Papp-Ionescu Dóra (Czintosné) is elemi mozaikot illeszt az egészbe/egységbe.  A zenekar pedig – a kiváló Horváth Ferenc cimbalmos, a remek Peltzer Géza harmonikás; bocsánat a többiektől, akiket nem tudtam beazonosítani a lekettőzés miatt! – ama bizonyos karikatúra/torzkép felerősítője is. 

Valahogyan nem vagyunk képesek "rendezni végre közös dolgainkat” (József Attila: A Dunánál). Egyetemlegesen /totál/ nem.

Bulvárkundiában így nézünk mi ki.
Vajon meddig?

                                   2016. május 8.