Riska meg kavics - A kripli a Weöres Sándor Színházban

                                           „Minden mű végül a nézőben születik meg.”

                                           Törőcsik Mari (Pély, 1935. november 23.)

Fixírozni – bámulni, megfigyelni, méregetni, szemezni, rögzíteni, szóval: fixálni – elítélendő, megvetendő, gyanús cselekedet? Vagy legalábbis akkor (is már az), ha tehenekre szegezi valaki a tekintetét? Hosszasan, kihívóan nézi őket; ki tudja, mi minden jut mindeközben az eszébe? No, nem a riskákról, hanem rólunk, emberpéldányokról. Arról, hogy mi végre vagyunk itt? Hátha olyasmi is belé villan, ami rávilágít a gyarlóságainkra/bűneinkre, többek között arra, hogy miért kell a nekünk furcsának tűnő viselkedésűeket - a másképp gondolkodókat, a máshonnan érkezőket – gúnyolni, csúfolni, rágalmazni, kiközösíteni/-rekeszteni? Mindig és mindenkor bűnbakot keresni és találni (bennük)? S ha már a sors úgyis csavart a sorsukon, mi is ráteszünk egy-két (szív)lapáttal, még mielőtt (amivel?) a sírba taszítanánk őket? A Billyknek, akik a köz „olvasatában” nyomorékok, sánták, bénák, elcsenevészedettek, nincs is joguk, nemhogy megváltani önmagukat és a világot, de még tűnődni se merészeljenek ilyesmikről; hogy jönnek ők ehhez?

Beszélgetni, eszmecserét folytatni, diskurálni, tislizni kővel, kaviccsal; ez meg egyenesen idiotizmus? Kőtáblába vésni is az (volt)? Tehát Kate nagynéni is flúgos?

Martin McDonagh A kripli című drámája és a szombathelyi Weöres Színháznak a remekműből készült mesteri alkotása/előadása ekképpen is megszülethet (végül) a nézőben. S még mi mindenre derülhet(ne) fény, ami itt és most égető! Ivo Krobot cseh rendező újfent arra is fölhívja a figyelmünket, hogy soha, semmikor sem mellőzhető – bármibe (mármint előrevivőbe!) is fogunk az életben – az energiák maximális mozgósítása, önmagunk és egymás újra-/újjáteremtése. Nincs mese. Mindig mindent elölről kell kezdenünk. Csak így lehet. Szabad. Érdemes.

Balogh János (Billy) „átsétál” A dzsungel könyvéből; ott a farkasok nem fogadják be (Mauglit), itt meg az „ordasok” nem.
A falkaszellem bődületesen ki tudja forgatni az egyént a mivoltából: húszas-harmincas évek (XX. század), tízes évek (XXI. század)… Ki-ki talán(?) önmaga nem is vetemedne még csak ártót képzelni se másokról, de miután erősnek érzi magát a többiek – a hasonszőrűek(?) - által fölizzítva, fölcsap benne az ördögtűz. Pokolizációs ártalom. Isszuk is a levét, rendesen.
Balogh János alakítása hajaz a tökéletes felé, ami persze, mármint a szavak efféle egymás mellé rakása, badarság, merthogy félreértésre adhat okot.  Ám mégis: annyira az esendő és tiszta (hajdani?) énünkkel is szembesít, hogy akár zavarba jöhetnénk. Hányszor, de hányszor neki-, nekilendülünk, mindenek ellenére s mindenekkel együtt. És aztán föladjuk. Kész. Vége. Ennyi volt. Ám szinte az utolsó utáni pillanatokban egyetlen szó, gesztus, reménysugár elegendő ahhoz, hogy mégis csak folytassuk. Ha (megint) sejteni is véljük a végét, a véget. Akkor is. Hátha. Erre a picinyke kis időre.
Kiss Mari Kate nagynéniként – no, ne kerteljünk: zseniális. Ha már senki/semmi sem maradt, a kövek/kavicsok mindenkor itt vannak nekünk. Társaink. Vigaszaink. Titkaink – emlékeink és vágyaink - őrzői. Mindenki gondoljon/mondjon azt, amit csak akar. Vállalható, nagyon is, az agyamentség, ha/amennyiben ez az.

S a többiek, a teljesség igénye nélkül: a hírmondás ószerese, a kommunikáció (anti)bajnoka, Szabó Tibor (Jonny…). Juj, de bizarr, hátborzongató is. A mai (h)írfacsarók (bocs’!) tündöklése és bukása(?) is fel-felrémlik. Mamusával, Vlahovics Edittel olyan helyzeteket skiccelnek föl, melyekért nekünk sem kell a szomszédba mennünk. Endrődy Krisztián (Bobby-baba) azt is példázza, hogy előbb-utóbb eldőlhet az emberben a borjú; van egy pont, amikor elég, eddig és nem tovább!

Valakiben (kiben nem?) mennyi, de mennyi minden – cinizmus, gonoszság, etc., etc. - is lakozhat; Helen: Hartai Petra.  Nem középiskolás s már nem is egyetemi hallgatós, hanem hivatásos fokon „hozza” a szintén köztünk élő figurát: vérfagyasztók a váltásai. (Vajon milyen volt Helen neveltetése? Volt-e? Meg egyébként…) Öcsikéje Matusek Attila. Persze Bartley nem/sem pojácának született, sőt(!); de meddig, miért lehet/szabad belőle azt csinálni? Mert jólesik (nekünk)? Mert ő meg hagyja?

Jeles Attila (élet)indexébe is!

A tehenek meg a kövek nem tehetnek semmiről.

Mi viszont igen. Fürkésszük legelébb is önmagunkat, erősen nézzünk önmagunkba. Ezután fixírozzuk egymást.
Mi végre is vagyunk itt?
                                                                  2015. szeptember 26.

 

 

 

 

 

 

 

Nádas Péter: A hang zavarja a csöndet

„A csönd a csendet nem zavarja.”  Az idézet Nádas Péter Mese a tűzről és a tudásról című elbeszéléséből való (1987).

Miképpen élem meg az univerzumot annak részecskéjeként, történetesen e földlabdacson, avagy éppen egy másikon? Mi zajlik, folyik itt-ott-amott? Bennem, benned, bennünk? A saját kozmoszunkban. S körülöttünk, közöttünk?

Hagyjanak engem békén a magán(y)galaktikámban? Avagy az mégis csak közös? Ahogy (ős)anyánk/apánk is az, a nagy Bumm(né)…?

S hát együtt lehetne/kellene valami felé autózni, vonatozni, repülni. Nem elütni, nem elgázolni, nem lebombázni egymást. Szárnyalni.

Ám e szavak is csupán látszatok, nem azok, amik. Mik is? Mint(h)ák; de még csak mint(h)ák sem. M i n t h a  nem is lennének…

Mikor is nem? Merthogy mi is az idő? És a tér?

Ezek rétegeződései – testi, lelki szellemi „vázunkon”…

Velünk van (volt/lesz) az idő vagy ellenünk? Vagy mi tagadjuk meg/le – áruljuk el ezt/azt is?

Nádas Péter kihajítja eddigi létünk raktárkészletét, majd rendre fölsúroltatja velünk a padlót, a (tánc)parkettünket, mozgástereinket. Amikről amúgy csak hisszük, azok, amik. De nem. Mások.

Majd’ minden egészen másképpen van. (Ottlik-szerűen, szabadon/?/.)

Egyetemes dimenzió-útmatató (is) Nádas. Profánabbul: iránytű. A bennünk lévő végtelenhez. Hogy ez fából vaskarika/vasparipa(?). Az elbizonytalanodás bizonyossága…? Ám mégsem, csak azért sem a káosz lesz úrrá bennünk/rajtunk – akkor legalábbis nem, amikor teremtő periódusokat inspirál/gerjeszt (nálunk) az írógéniusz, aki hétfőn, szeptember 21-én, a magyar dráma napján a Pesti Színház színpadán olvasta fel a Találkozás (1979) című színművét, miután átvette a Szép Ernő Életműdíjat.

Köszönet, hogy a Népszabadság olvasójaként ott lehettem.

Egyébként a táskámban lapult Krúdy Gyula Szindbádja (Magyar Helikon, 1975), amelybe Ruttkai Éva - aki foggal-körömmel küzdött, hangosan kiáltott azért, hogy a Nádas-remek színre kerülhessen; végül a Találkozás Máriája volt 1985-ben – szóval ezt a Krúdy-idézetet írta: „Századunk a halálé” Ruttkai Éva – Győr, 1976. október 14. (Nádas Pétert a színpadon hallgatva ugrott be, hogy történetesen aznap volt az író harmincnégy éves, merthogy 1942. október 14-én született, Budapesten.)

Vajon a „Tündérkirálynő”/Ruttkai Éva ma meg azt írná be egy (Krúdy)kötetbe: „XXI. századunk a halálé”?

Nádas Péter ekképpen diagnosztizál az említett elbeszélése vége felé: „Közös csendjük mélyén valamennyien hallották a tűzvész lobogásának zaját. Csupán a hang zavarja a csöndet. De senki nem szólt”.

 

 

 

 

Ma ünnepeljük a zsidó újévet - Tenni másokért

Ma ünnepeljük az 5776-os zsidó újévet, a ros hásánát (az év fejét) – Ebből az alkalomból közöljük a Világ Igazáról, Brandeisz Elzáról - a százötödik születésnapjakor - készült írásunkat

 

Kortársmegmentés - tenni másokért              

A honi mozdulatművészet jeles díváját, Brandeisz Elzát – a Világ Igazát - kortársmegmentőként sem a mozdulatlanság jellemezte. Mindig is önzetlenül tett valakiért, valamiért.

Bevackolódik a foteljébe. Túl van a délelőtti, kerti sétán; mellettünk pihen a járókerete. „És magának hogy megy a sora?”, cseng a hangja soproni, Rózsa utcai otthonában.
„Hogy is mondjam?”, kezdek bele, de kurtára fogom a folytatást. Nem csak azért, mert életünk legelső találkozása ez, s a szavak nehezebben bújnak a felszínre, hanem mert ő a fontos, Elza művésznő, akit egész életében alapvetően két tevékenység motivált: segíteni másokon – mindenkor, vészkorszakban, vérzivataros időszakokban meg főleg - s belemélyedni a mozdulatművészetbe tanítványként, művészként, mesterként, a test és a lélek nevelése, illetve azok kiteljesítésének jegyében.
Brandeisz Elza – talmudi kifejezéssel élve - a Világ Igaza kitüntetés birtokosa.
Aki elnyeri a Világ Igaza kitüntető címet, oklevelet és emlékplakettet kap, s annak a nevét felvési Izrael Állam Holokauszt Emlékhatósága a Yed Vashemben – a holokauszt kutatásával, oktatásával, forrásainak gyűjtésével és bemutatásával foglalkozó jeruzsálemi tudományos intézetben - a megemlékezés falára és fát ültetnek a tiszteletére. A plaketten és az oklevélen örök érvényű mondat, talmudi idézet olvasható: „Aki egyetlen ember életét megmenti, egy egész világot ment meg.”

 „Az én anyám – aki Ruszton született - lány korában is szolgálatkész volt, s világ életében az is maradt. Volt hát példa előttem és Erna nővérem előtt. Budapestre ment férjhez édesanyám, Pestlőrincen laktunk. Gyerekként folyton folyvást a gyűrűhintán lógtam az udvaron, át-átfordultam, bukfenceztem, komponáltam magamnak különféle mozgásokat. Anyám egyszer azzal állt elő, hogy tudod mit, menjünk be a városba, a körúton lakik az én kaposvári barátnőm! Félénk kislány voltam, de azért csak kiböktem, menjünk… Hosszú, szőke hajú leányzó nyitott ajtót – sose felejtem el -, rebegte, hogy anyukám nincs itthon, de azért tessék befáradni… Hát így kezdődött, hogy beiratkoztam Kállay Lilly Mozgásművészeti Iskolájába. Modern dolgokkal foglalkoztunk; a tanárnőnk rendszeresen járt ki Ausztriába, hozta haza magával az újabb és újabb… No, a lényeg: a testet és a lelket nevelte. Amikor én belecsöppentem az iskolába, éppen egy előadásra készültek a többiek és abban én is nagy örömmel vettem részt. Belülről, a lélekből jött a mozgás; ahogy az ember úgy érezte! Kiteljesedett az életem”.

A mozgásművészet és a mozdulatművészet fogalmakról ekképpen ad eligazítást dr. Dienes Gedeon A mozdulatművészet története című könyvében (Orkesztika Alapítvány, Budapest, 2001): „Ha tehát művészetről beszélünk, helyesebbnek tartjuk a mozdulat szó használatát. Ebben az értelemben a mozdulatművészet olyan művészet, amelynek eszköze az emberi test és anyaga az emberi mozdulat.” Tőle tudjuk azt is, hogy „1928-ban alakult meg a Kállay-tánccsoport, amely Budapesten és Pécsett mutatkozott be az addigi sikeres repertoárral. Az 1929. évi vizsgaelőadáson a tanárképző csoport tűnt ki, különösen Brandeisz Elza ’klasszikusan szép táncával’. 1930-ban művészképzős növendékeinek csoportja már nagyobb formátumú alkotások előadására is alkalmas volt.”

Elza művésznő a későbbi időkben tanítványokat is vállalt. „Voltak, akik már nem tudtak beiratkozni az iskolába, mert ez nem adatott meg nekik származásuk miatt. Megvolt az én magánpraxisom – Lilly néninek is abba kellett hagynia a tanítást -, házakhoz mentem-jártam…”

Egyik növendéke révén került kapcsolatba Soros Tivadarral és családjával. „Sorosék az Országházzal szemben laktak. A papa Szibériából jött vissza; két fiú nőtt föl a családban, Pál és György”, említi Elza művésznő. „Aztán úgy adódott, hogy tudtunk nekik segíteni… Anyám szeretett úszni, és kinézték, hol van olyan hely, ahol erre mód van. Történetesen Balatonalmádiban…

1944-ben betoppant hozzánk Soros Tivadarné, mindjárt azzal kezdte: mit lehet itt segíteni? A nővérem akkor éppen Pesten volt - apám pipázott -, anyám számára akkor sem volt lehetetlen… Befogadtuk. Nem volt elég ágy, ezért Soros György édesanyjával egy ágyban aludtunk.”

1944 novemberében így írt minderről férjének levelében Soros Tivadarné: „Elza megosztotta velem a fekhelyét: lábtól-fejtől feküdtünk a széles kanapén, külön-külön dunyha alatt. Nem hiszem, hogy régebben bárkivel is meg tudtam volna osztani az ágyam. Nem tudom, érzed-e, mennyire más világban élünk most. Zsuzsi néni (Elza édesanyja – szp) minden este felolvas a Bibliából, néha zsoltárokat is énekel. A káptalani hegyoldalban van egy sűrű fenyves. Most, hogy több szomszédasszonnyal már jó viszonyban vagyok, följárunk oda gombászni. Eső után, pár órával, amikor nyirkos még minden, a gombák kidugják a kalapjukat a vizes avar alól. Milyen pompásan illatoznak! Akkor meg kell találni a ’csapást’: ahol egyfajta gomba előfordul, ott sokkal többet is találni a közelben, mert a gombák szinte csapást vágnak maguknak a rothadó avar alatt. És milyen furcsa színeik vannak! Van köztük rózsaszín, világoskék, sárga. És mindegyik biztosan ehető. Már teljes biztonsággal fölismerem az ehető fajtákat, meg tudom különböztetni őket a számtalan mérges gombától. Járok Felsőörsre is, a parasztokhoz, és barátkozom Mihálcsa bácsival…” (Soros Tivadar Álarcban – Nácivilág Magyarországon; Trezor Kiadó, Budapest, 2002)

A Brandeisz család nem „csak” - a később világhírű közgazdásszá, befolyásos befektetővé vált - Soros György édesanyjának segített a vészkorszakban.

Elza művésznő a második világégés utáni – a felszabadulást követő - időkről is fölvázol emlékképeket: „Újra kellett kezdeni mindent. Volt egy kis lazítás, de aztán nagyon bonyodalmas dolgok következtek. Átképzések… Utóbb meg az iskolánkat be kellett csukni. Bolyongóvá lettem…”

Dr. Dienes Gedeon – a Magyar Tánctudományi Társaság elnökeként, a Magyar Mozdulatkultúra Egyesület társelnökeként (a már említett „mozdulatművészeti” kötetben) így ír: „A háború után Kállay Lili (itt nem Lilly – szp) az elsők között volt, akik a mozdulatművészet ’felszabadulását’ látták elérkezettnek és ebben az irányban tettek kezdeményezéseket. Iskolája Brandeisz Elzával lendületesen megindult, de hamarosan észre lehetett venni, hogy a hivatalos szervek ismét nem jó szemmel nézik a mozgásművészetet. Ezúttal nem annyira anyagi konkurenciát láttak benne, hanem valamiféle ’kapitalista csökevényt’, amelynek gyakorlását meg kell akadályozni.

Kállay Lili egyike volt azoknak, akik a legtovább harcoltak a mozdulatművészet megmaradásáért.”

Balatonalmádiban folytatódott Elza művésznő úgymond bolyongása.

„A vörösberényi általános iskolában tanított, később az intézmény tornatermének építésében is aktív szerepet vállalt; megkapta a Balatonalmádi Városért kitüntetést”, tudjuk meg ifjabb kolleginájától, Cser Borbálától, aki (a soproni egyetemen tanított testnevelést) majd’ mindennapos látogató a Rózsa utcában.
„A hatvanas években barátnője, Stornó Gáborné révén került Sopronba Elza néni. Itt már nem tanított. Én a kilencvenes évek végén ismertem meg, amikor nyugdíjba kerültem. Hallottam róla, hogy egy testnevelő tanár él itt, aki különleges ember; csak úgy bekopogtattam hozzá, hogy beszélgessünk. Már a legelső találkozásunkkor úgy éreztem – milyen sokat számít az első benyomás -, mintha anyám helyett anyám lenne. Akkor halt meg az édesanyám… És Elza néni meg itt volt, és mindig volt miről beszélni. A szakma is közös, tulajdonképpen ez a sportos életút, hiszen én is sportoló vagyok, voltam.
Ő igen magas művészi szinten művelte a hivatását. Nem akarom itt szembe dicsérni, de - igazi tehetség volt! Ha a mozdulatművészetben lett volna annak idején olimpia vagy világbajnokság, Elza néni biztosan ott lett volna. Külföldre – Németországba, Ausztriába is – járt képzésekre, bemutatókra. Hangsúlyozni szokta, hogy a mozdulatoknak középről kell jönniük, azaz mindennek belülről kell jönnie.”

Nagy Tamásné, Bea - gondozónő - is beszélgetésünk áramkörének részesévé válik.

„Elza néni egy csoda!”, tör föl belőle. Mire Elza művésznő feléje mutat: „Ő az én ’mamám’. Elfogadott engem. És tényleg, amikor már nem volt semmim sem, akkor megadta nekem az ágyat.”
„No, nem egészen így volt, természetesen”, szabadkozik Bea mosolyogva.

„A rusztiakkal megvan a kapcsolat a mai napig. Mindig jöttek, segítettek, amikor kellett. Ezt nem lehet elfelejteni. Ezt az ágyat is ők hozták nekem”, mutatja fekhelyét Elza művésznő. „Amikor nemrégiben nagybeteg voltam, a kórházból mindjárt ebbe szállítottak. Pénzzel is segítettek a rusztiak… Ezek mind olyan föntről irányított dolgok. A jóisten feltétlenül segít. Arra rábízhatjuk magunkat.”

                                                                                                                                                                          (2012)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hair(nádi): értünk lázadnak, nem ellenünk - Orlai produkciók: Hair/Fertőrákos, Mindent Éváról/Szombathely

Van-e merszünk szembenézni azzal, hány és hányféle vetülete lehet annak, hogy e planétán kalandozunk (megint)? S hány (mega) tonnás úthengernek kell bennünket lelapítania (újra meg újra) ahhoz, hogy észrevegyük: valami nagyon-nagyon nem stimmel velünk, bennünk - körülöttünk?
Mi minden szükségeltetik ahhoz, hogy központi agymosásnak, kommunikációs reklám hadjáratnak, tudatrombolásnak, szívlúgozásnak, érzelem-mentesítésnek ellen tudjunk állni? Alternatívát legyek képes, legyünk képesek fölmutatni.
A legkülönfélébb szempontok, nézetek, vélekedések, hitvallások, távlat(barlang)rajzok sokszínűségének létjogosultságát vajon miért utasítom /kapásból/ el? Azt a torz képet pedig miért nem, hogy a történelem velem kezdődik, s (még szép!) nálam is végződik. Szóval a világ (az alvilág) közepe/ura természetesen jó magam vagyok a saját galaxisomban. Majd’ mindeni más: senki.  

Ha a halandót negyvennyolc óra leforgása alatt két olyan Orlai produkcióban is részesíti a sorsa, mint a Hair és a Mindent Éváról, akkor, bizony, vessen magára. És ne csodálkozzon azon, ha már azt is megkérdőjelezi önmagával kapcsolatban, amit ez idáig mások netán pozitívumnak érzékeltek, értékeltek benne.

Habár ekkorra a foglalkozás – a SZÍNHÁZ – talán-talán, mégis csak (lássunk csodát!) kezdi elérni a célját(?).

Hair. Momentán a Fertőrákosi Kőfejtőben. A kamaszsóhaj – már a le(föl)járati kaptatón – meglehetősen találó: mára kihalt az áldozatvállalás, mert (s ezt már nem az ifjonc böki ki) az önzetlenséget mostanra kitörölték az emberiség szótárházából, elektronikus agyállományából. E valahai – régészeti - kincsnek már nincs ázsiója a világpiacon, sarki zsibvásáron, agorán.

Végtelenül vulgáris a Mohácsi János rendezte előadás, bár korántsem emiatt kellene a homlokunkhoz passzított pisztoly ravaszát meghúzni. De: azért ezt mégse tegyük! Akkor se, ha a valóság – e honi Hairnél - milliószor alantasabb, ocsmányabb, mocskosabb, bűzösebb.
Prűdekből persze ezúttal sincs hiány (a nézőtéren), de ne legyünk igazságtalanok, mert egyáltalán nem biztos, hogy tudjuk: mi verte ki náluk a biztosítékot. Talán önmaguk elől menekülnek haza a szünetben. „Jézusom, ennyire elfajzottak lennénk!?” „Magam vagyok az ördög?!” „Nem, nem akarok újra belesüppedni a múlt század húszas-harmincas évei nómenklatúrájának mocsarába!” Etc. Etc.
Nem először s remélhetőleg nem is utoljára csap közénk a Mohácsi-bomba.
Hogyan tovább, Ember?

Mindent Éváról. Szombathelyen, a Weöres Sándor Színház Karneválszínházában (közösen az OPI-val – az Orlai Produkciós Irodával).

Celebek vagyunk a saját léggömbünkben; a fulladás garantált. Ám ha kipukkad a lufi, akkor is többesélyes a sztori. Hány százalékos a kinti levegő oxigéntartalma; huszonhárom, huszonnyolc? Ha meg ennél is több (vagy jóval kevesebb), akkor meg abba gebed bele vegetáció, populáció.
Mérték/arány. Légteret foglalunk el másoktól vagy lét-teret – Jövőt – teremtünk egymásnak? Ez a kérdés. Válasszatok!
A Pelsőczy Réka rendezte produkció elementáris erejű.
Ezerarcú, káprázatos, mágikus Hernádi Judit (Margó művésznő), lebilincselő, sejtjeiben pontosan érz/ékel/i a makrovilágot Kovács Patrícia (Eva Herrington) is; engedtessék meg szintúgy rajongani Egri Mártáért (hódolat!), Mészáros Mátéért (bravó!), Szikszai Rémuszért (penge!), Márton Andrásért (igen, ez /a pálya/ hosszú vágta!), Bercsényi Péterért (parádés!), Rujder Vivienért (hajrá, Vivi!). Csapattársaik neve is megkeresésre érdemes a www.orlaipordukcio.hu-n!
A latorság, a salak - a makulátlanság álarcában - köszöni szépen, (újra)él(ed) és virul.
Mi ne tudnánk itt(hon)?

Kedvenceink a Hairből: Szabó Kimmel Tamás (nálam ő az első az egyenlők között, a szívem csücske), Pető Kata, Boros Anna, Formán Bálint, Nagy Dániel Viktor, Horváth Szabolcs és Bánfi Fruzsi, Hargitai Veronika, Tolnai Hella, Zsigmond Emőke, Csillag Botond, Gula Péter, Keresztény Tamás, Róbert Gábor s Hajdu Anita, Nagy Emese, Pálfi Gabriella, Finta Gábor, Jakab Dániel, Vágási István - szívem további csücskei. Társalkotó(i)k névjegyzéke - Bodor Johanna koreográfus valamennyiünk Példaképe lehet! - a fentebb jelzett honlapon.

Van merszük farkasszemet nézni velünk. Pimaszságuk elképesztő. „Vész(kő)korszaki szakik, takarodjatok az emberiség /barlang/színpadáról!”
Kegyetlen őszinteséggel robognak át rajtunk az úthengerükkel, alaposan kivasalnak bennünket. Ám vegyük már észre végre-valahára: értünk zendülnek s nem ellenünk!

                                                                                 2015. augusztus 18.

 

 

 

Tranzitológia/átutazástan - avagy mégis inkább: otthon, édes otthon

Atom: parány(i), atomus. Atombomba: nukleáris máglyarakás, láncreakció.

Hirosima - hetven év/mázsa.

S az idők kezdete óta zuhan/zúdul/potyog, süvít a legenergikusabb, legzabolázhatatlanabb A-töltet: a tranzitbomba.

Tranzit: átmenő, átutazó. Tranzitológia: átutazástan/-tudomány (szp). Tranzitológus: a kozmoszturizmussal/-vándorlással foglalkozó tudós, kutató, szakember (szp). Pofonegyszerűen/mezeien/minden további kertelés nélkül (e galacsinon): ember s glóbuszmorzsa is egyben. (Nem tévesztendő össze a sárteke-patkánnyal!)

S a tranzit-társam, mondd, akarsz-e lenni?  (Kosztolányi Dezső után – Akarsz-e játszani? – totál szabadon.)

 

(E)migránsok voltunk, vagyunk, leszünk valamennyien.

Menekülünk s ki- meg bevándorlunk – elhúzzuk a csíkot, mentjük a bőrünket, az irhánkat -, tehát (még/csak-csak) vagyunk. Megmaradunk, ha…

S ideig(lenesen)-óráig pihegünk/szusszanunk.

Arról ábrándozunk: otthon, édes otthon…?

 

Enni vagy nem enni? (Eat or not eat?) Inni vagy nem inni? (Drink or not to drink?)

S amit ma – ha kegyes a sorsod - megehetsz/-ihatsz, annak a felét (harmadát/negyedét/ötödét?) igenis, tedd félre holnapra , tedd ki a honlapodra/blogodra, SMS-ezd létmentő-üzenetedet az éheseknek, a szomjasaknak!

 

Kongói DK, Csád, Eritrea, Haiti, Burundi… India, Nepál, Vietnam, Jemen…Pakisztán, Mianmar, Indonézia, Libéria, Fülöp-szigetek, Kamerun (földlabda-játék; lábbal tiporják/tapossák…), Benin, Guinea… Panama, Ecuador, Peru, Marokkó… Kína, Szíria… Mexikó, Brazília, Kuba, Egyiptom, Tunézia,  s Szlovákia, Románia, Horvátország, Bosznia, Macedónia, Bulgária, Törökország, Oroszország, Ukrajna, Moldova…

 

Bizony, ki kell a hontalanokat utasítani/tiltani/küldeni – igen ám, csakhogy kizárólagosan, nevezzük emígy: csere-küldetésben!

Az úti cél: a szülőhazájuk. (Hétköznapian: vissza a feladóhoz!)

Egész úton… (A mi jó Petőfink.)

De nem egyedül botladoznának: velünk, mint védelmezőikkel, a biztonságukat őrzőkkel, garantálókkal térhetnének meg hazájukba.

Ám késlekedés nélkül, expressz, globális – lojális! – válságstáb fölállítása szükségeltetik; az összes (kivétel nélkül – nincs kecmec/mese) civilizált(nak nevezett) állam polgára számára: riadó!

Létművelő-toborzó.

Szeretet-légió, szolidaritás- offenzíva. Iziben!

Magán megavagyonosok fölajánlásaira számítunk; nagylelkűekére – ha már a „szerencsének köszönhetően” (még ha akár jelentős önerő, akár tehetség esetleg géniusz társult is hozzá) megadatott a dúskálás, s a pazarlás/pocsékolás is e földi javakból.

Éppenséggel Ausztrália példamutatóan állhat a sor élén. Remekül mutat! Követheti az Amerikai Egyesült Államok, Németország, Nagy-Britannia, Kanada… S a többi tehetős. Továbbá laposabb erszényűek csatlakozását (minden aránylagos) is várjuk!

Mi – merthogy ne lapítsunk ám! – is vándoroljunk/vonuljunk csak szépen szövetségeseinkkel a számkivetettek szülőföldjére. Na, ná! Kar karban, kéz a kézben a migránsokkal: Togoba, a Közép-afrikai Köztársaságba, Bangladesbe, Szenegálba, Maliba, Mauritániába, Lesothoba, Venezuelába, Kolumbiába, Paraguayba…

Mindeközben: hajrá, szlogenek (is)! „Zarándokoljunk el hozzájuk (velük), hogy ott(hon) boldogulhassanak!” „Népvándorlás - fordítva.” „Odahaza (is) védjük meg őket az ellenük vétkezőktől!”…

 

A keresztút közös. A lét – s a nem-lét is, bizony – egyféle. Egy bordában szőttek (amiképpen eleink emlegették volt) bennünket.

Tehát prompt, nekiveselkedni/-lódulni szeplőtlen/hamvas szóval/szándékkal/szívvel, s égi-földi személy-, teherszállítókkal, s armadával. Elegendő munícióval, arzenállal, a civilizált közösség(ek)/unió(k) által delegált, önkéntes tisztító-tűzérekkel/-csapatokkal, köztük zsoldosokkal is. Stante pede!

Merthogy: soha, de soha többé fanatizmust/barbarizmust/kannibalizmust!

Az emberi(es)ség a tét.

 

Ha nem szeretnénk, hogy felkerekedjen a milliárdnyi nélkülöző, s „ránk zúduljon”(?)… Nekik minden úgyis mindegy „alapon”, apokaliptikus rettegésükben/üldöztetésükben, végső kilátástalanságukban, elkeseredésükben, szent igaz: halálfélelmükben. S más létalternatívájuk nem lévén, akkor, ugyebár, nincs miről-másról beszélni.

Amíg nekünk jut, addig nekik, átutazóknak is adunk étket, fedelet; szívüket-lelküket melengető gesztusokat sugárzunk feléjük, mert csak így őrizhetjük meg mi magunk is az önbecsülésünket. S ha ekképpen át is érezzük az iszonyatos, szörnyű helyzetüket, mégis, mindezzel együtt is: az ő szülőföldjükön kell(ene) otthont teremteni/teremtenünk számukra, nyomatékosítva: vállvetve velük s a világgal.

ENSZ: Ehessetek Normálisan Szeretteink! LNSZ: Lakhassatok…! DNSZ: Dolgozhassatok…! Biztonságban, szabadon, akadálytalanul, függetlenül, (majdan teljesen) önállóan boldogulhassatok odahaza; a jó Ferenc pápa után profánul, de a felsorolt hármas egység egyikét sem megspórolhatón.

Sehol az univerzumban. 

S mindez még csupán az alap, hol van még az egészségügyük, az oktatásuk, a lélekbiztonságuk, a hitfüggetlenségük; a korrupciómentesítés, a maffia-fölgöngyölítés, a sarcolóik felelősségre vonása, a szabad választások, az innováció fölturbóz(tat)ása, országuk civil szférájának mindenkori kontrollja.

 

Home sweet home. (Otthon, édes otthon.)

Huh! Világ – parányi s egyben óriás – nagymamái (egyesüljetek!); a ti máglyarakásotok (behelyettesíthető/behelyettesítendő földrész-, nemzet-kedvenc eledelekre) feledhetetlen íze az idők végezetéig, de még annál is tovább tartson, s e lánc(reakció) soha, sehol, senki földjén/szülőhelyén se szakadhasson meg!

                                                                

                                                                               2015. augusztus 7., péntek