1937. december 3-án halt meg József Attila.
Szenkovits Péter
„Ha Pőcze Borbála tizenhat éves korában nem indul el Szabadszállásról
Budapestre szerencsét próbálni, aki a nagyanyánk volt (1857-1919), akkor nem
létezett volna édesanyám József Etelka (1903-2004), se a nagybátyám, József
Attila (1905-1937), valamint József Jolán nagynéném, írónő (1899-1950) sem.
Ehhez hozzátartozik az is, ha Borbála nem találkozik József
Áronnal, amiből szerelem lett és nem születik hat gyermekük, akkor másképp
szövődnek a sorsok szálai. Hát nem érdekes?”, mereng Makai Zsuzsa, aki nyolc
éves volt, amikor meghalt Balatonszárszón bácsikája.
Jolán, Etus, Attila; ők maradtak meg a hat gyermekből. Három
testvérük meghalt. (Filozofálgathatnánk többek között azon is: vajon miért pont
ők?) Egy azonban biztos: József Attila korszakos költő. Ebben a tekintetben
immár nincs ilyesmi: mi lett volna, ha meg akkor meg egyéb. Egyetemes érték. Megkérdőjelezhetetlenül.
Makai Zsuzsával – budapesti otthonában - elsősorban a
nagybátyjára fókuszálunk. A vele kapcsolatos emlékképeit, a benne ma is
elevenen élő, József Attilához szorosan köthető epizódokat idézi föl.
„Többször kérleltem anyámat, hogy meséljen nekünk Attiláról.
Ugyanis nem Pesten laktunk, így ritkán találkozhattunk vele. Anyám mesélte,
hogy a papa, József Áron nagyon örült, hogy fia született. Hintalovat is
faragott neki. Rendben mentek a dolgok egy ideig; apja szorgalmasan dolgozott a
szappangyárban. De aztán… Esténként a család összeült, a papa azt mondta, ki
kéne mennie Amerikába, szerencsét próbálni. Ott sok pénzt keresne, és
hazaküldhetné a családnak. Ezt úgy mindenki tudomásul vette.
Egy napon - 1908 nyarának derekán – már nem jött haza. Persze
a mama várta, nagyon-nagyon. Sírva szaladt a rendőrségre, a kórházba, hogy hová
tűnt? Az itthon maradók utóbb beszélgettek a szomszédokkal, kiderült, ők úgy
tudják, Amerikába ment. Később, pedig semmit sem lehetett felőle hallani. A
mama (Borbála) elkezdett dolgozni. A szomszédok hoztak munkát; kötényeket
varrt. Diáknak adott ki egy részt a lakásból. Nehéz körülmények között éltek. A
szomszédok azt javasolták a mamának, hogy beszéljen a Gyermekvédő Ligával, adja
be Etust és Attilát a menhelyre. Jön a tél, nincs tüzelő, fáznak. Volt, hogy
semmi, még egy szelet kenyér sem volt otthon. Sokat éheztek. Végül rászánta magát, és el is vitte őket a
menhelyre. Sírt-rítt a mama, de arra gondolt, ott mégis meleg szobát kapnak,
ennivalót. Jolán Pesten maradt, mert ő már dolgozott.
Édesanyám le is írta, hogy mi történt ott: egymás kezét
fogták Attilával… A monori lelencbe minden nap jöttek vidékről háztűznézőbe,
hogy vigyenek gyerekeket dolgozni. Bő szoknyás nénik, harcsabajszú bácsik
töprengtek: kit vegyenek magukhoz?
Egyszer csak jött egy néni, rámutatott Etusra: ’Na, én téged elviszlek!’.
Erre ő: ’Én nem megyek, ha a testvéremet is nem tetszik elvinni!’. Attila is
azt mondta: ’Nem megyünk!’. A néni: ’Na, jól van, gyertök akkor mind a ketten!’.
Öcsöd, egyszerű kis szobácska, kemencével. Etusnak a libákat
kellett őriznie, Attilának a disznókat. Nem tudom, miért nem fordítva? Attila
olyan pici volt és félt a disznóktól. Mindig kellett szaladnia, nehogy bemenjenek
a tilosba.
Két évről volt szó. A mama egy év elteltével lement
hozzájuk. Vitt nekik csomagot; játékokat, édességet.”„Képzelje csak el!”, emeli
föl a törékeny Makai Zsuzsa a hangját. „Az édességből semmit nem kaptak, a
játékokból sem adtak oda nekik semmit. Miután a mama elment, elvették tőlük,
föltették azokat a padlásra azzal, hogy aki játszik, az nem dolgozik! Ennyire
vaskalaposak voltak. Itt történt az is – amit sokan tudnak -, hogy Attilát
Pistának szólították. Őt ez nagyon sértette; később is benne maradt annak
tüskéje…
A mama két év elteltével értük ment; nagy boldogság volt!
Hazavitte őket Pestre, annak dacára, hogy még mindig nehezen ment a soruk. Sok
mindennel próbálkoztak, hogy mégis megéljenek. Attila, elemistaként, elment a
pályaudvarra a vonatfűtőkhöz. Valahogy mindig leesett egy kevés szén a földre;
fölszedte, és hazavitte. Máskor a piacon segített az idősebb kofáknak cipelni a
kosarukat. Kapott érte valamit.
Később Jolán a Világ Moziban szerzett mindnyájuknak állást. Jolán
cukorkákat árult, Etus vizet. Attila nagyon szép forgókat készített otthon
színes papírokból, azokat árusította a gyerekeknek. Aztán kezdődtek az
iskolaévek. Kitűnő tanuló volt, nagyon odafigyelt, és szerette az iskolát. Otthon
jóformán alig kellett pótolnia. Életében akkor írta az első versét: ’De
szeretnék gazdag lenni’.
A verseskötetekben általában az első két kedvesebb strófája
található, de van egy harmadik szomorkás is, melyet kevesebben ismernek.”
Zsuzsa asszony belekezd (valójában Kedves Jocó! a címe; az
irodalmárok 1916-1917-re teszik keletkezésének dátumát): „De szeretnék gazdag
lenni, / Egyszer libasültet enni, / Jó ruhába járni, kelni, / S öt forintért
kuglert venni.
Míg a cukrot szopogatnám, / Új ruhámat mutogatnám, /
Dicsekednék fűnek, fának, / mi jó dolga van Attilának.”
„S a panaszos harmadik strófa, amely már borongós hangulatú,
így érthetően ritkábban lelhető fel” (kár, hogy nem tudjuk Zsuzsa asszony csudaszép
előadását sugározni! - szp), íme: „De erre gondolni se merek, / Boldogságom
gyorsan pereg, / S mert nincs meg e sok jó dolog, / Ezért nem vagyok én
boldog.”
„Miután Attila elvégezte az elemi iskolákat, kitűnő
bizonyítvánnyal, Makóra került, a gimnáziumba és kollégiumba. Híres tanárai
voltak, például Tettamanti Béla, Espersit János, Galamb Ödön és mások. Ez idő
tájt ismerkedett meg Juhász Gyulával is, aki nagyon megszerette Attilát.
Tanárai látták, milyen tehetséges, addigra már sok verset is írt. Szerette
volna kiadni első verseskötetét, melynek anyagi alapjait, nyári, kiszombori házi
tanítóskodással próbálta fedezni. Alkalmi oktatóként írta, hogy elég jó a sora,
csak akit éppen tanítania kell, nehezen fogadja be a tudnivalót… 1922-ben,
tizenhét évesen meg is jelent első kötete, Szépség koldusa címmel. Anyám
mesélte, hogy egyik délután csengettek. Fiatal diáklány jött és mondta, nagyon
szeretne Attilától egy kötetet. Anyám adott neki egyet s így szólt: kislányom,
jól őrizd meg ezt a kötetet, mert Attila nagyon híres lesz és te még erre,
büszkén fogsz emlékezni! Kedves volt a leányzó, a még kamasz Attila iránti
kitűntető figyelme. Valószínűleg, Etus, Juhász Gyula és mások is érezték, már
akkor a benne szunnyadó tehetséget!”
S Makai Zsuzsa sorolja József Attila további – mindenki
által ismert - köteteinek címét, a kiadások évszámát: Nem én kiáltok (1925),
Nincsen apám, se anyám (1929), Döntsd a tőkét (1931), Külvárosi éj (1932-33),
Medvetánc (1934 – válogatás), Nagyon fáj (1936)…
„Attilának nagyon nehéz volt az élete. Mikor bekerült a
szanatóriumba, ott valószínűleg, félrekezelték. Akkor még nem ismerték föl,
hogy neki tulajdonképpen mi az igazi baja. Nem volt skizofrén, mint utólag
megállapították, hanem depresszióban szenvedett. A budapesti Siesta
Szanatóriumban, a korabeli diagnózisnak megfelelően, borzasztó kezeléseket
kapott. Elektromosan sokkolták is, ma már tudjuk, hogy nem lett volna szabad. Jóformán
nem is evett. Cukros szirupfélét itattak vele; végül gyomorfekélyt kapott. Szellemileg
akkor is kifogástalan volt. Egy alkalommal, értesítették, hogy a Rádióban fölolvassák
egy versét. Ő szólt az orvosnak, engedje ki, hadd mondja el ő maga. Kellemes,
mély, búgó hangja volt Attilának; gyönyörűen mondta a verseit, skandálva,
ritmusosan. Az orvos azonban nem javasolta. Pedig kísérővel elmehetett volna.
Ez is nagyon fájt neki…
S hogy voltak-e igazi barátai? Sokan jártak be hozzá. Illyés
Gyula, Szántó Judit, Flóra, Ignotus Pál (a Nyugat munkatársa, 1936-ban a Szép
Szó című folyóiratot alapította meg; 1978-ban, Londonban hunyt el - szp), vele
jól tudott beszélgetni.
A nagy tekintélyű Bak és Benedek doktor kezelésébe, senki sem
mert beleszólni. A pszichiátria még meglehetősen fiatal tudomány volt
akkoriban.
1935-36-ban többször meglátogatott bennünket Attila Hódmezővásárhelyen.
Velem és két fivéremmel játszott. Én egyszer verset is írtam, talán még iskolába
se jártam. Ültem édesanyám ölében, úgy mondtam el: ’Felébredtem, madár /
fütyölt felettem, / szép nap mosolygott rám, / imádkoztam reggelen át’. Nem
tudom, hogy jutott az eszembe. De azt soha nem felejtem el, hogy amikor
szavaltam, Attila, a szüleimmel együtt, úgy mosolygott!” (Tverdota György
irodalomtörténész hivatkozása alapján, Németh Andor szerint, Zsuzsiban egy kis
költőnő veszett el.)
A kis Zsuzsi Budapesten járt első elemibe, Balatonszárszón a
másodikba, majd árvaházba került, mint anno édesanyja és nagybátyja. A harmadik
elemit bonyhádi nevelőotthoni kislányként végezte.
„Bonyhádon diakonista (diakónus: lelki gondozó – szp)
nővérek voltak, nagyon derék teremtések. A református egyház patronálta az
intézményt. Rendesen elláttak minket mindennel. Nyáron pedig segíteni kellett, például
meggyet magozni… Sokat lehetett játszani a nagy kertben. Volt egy farakás és
annál mindig találtunk pénzt. Anyám szerint szándékosan dobálták oda valakik.
Fillérekért lehetett már cukorkát kapni.
Mikor Bonyhádon letelt az egy év, 1940 tájban, anyám Pestre
vitt minket. Egy panzióban, a Teréz körút 34-ben, egy szobát kaptunk négyen.
Később, egy nagyobb lakásba költöztünk a harmadik emeletre. Nagy dolog volt! Anyám,
varázslatos módon, ma sem tudom, hogy csinálta, Hódmezővásárhelyről olyasmiket
is megmentett, amikről nem is álmodtunk. S amikor már ott laktunk fönt, Jolán
is hozzánk költözött.”
De ez már egy másik történet.
(2012 őszén jártam Makai
Zsuzsánál – szp)
