(Össz)népi agyfényesítés útilapuval - Weöres Sándor Színház: Parasztopera

Őstisztaság, paradicsom, cseresznyéskert; narkotikum-, génmanipuláció-, vegyszermentes vidék; talán már csak a mesékben, a népdalokban létezhet ilyesmi…?

De hogyan is állunk mi magunk az idő- és a térsíkokkal, miképpen ga(rá)zdálkodunk – egykor gyermek(i) - önmagunkkal, egymással e golyóforma labdacson?

Számadásra késztet Darvas Benedek-Pintér Béla Parasztoperája – Mohácsi János rendezésében – a szombathelyi Weöres Sándor Színház társulatának színre vitelében, illetve annak nyomán. Málló (alap)pillérek garmadáját, „agóniaskiccek” sokaságát villantják/vázolják föl, tárják elénk, miközben arra inspirálnak: áss magadba, keress-kutass, valahol mégiscsak lennie kell ott benned valaminek…! Jóllehet már szinte nincs olyan szegmense a létezésnek, ahol ne követelné ki a maga jussát az alvilági rothadás/korhadás/korrupció.

De hogy veszik a bátorságot maguknak ahhoz (ráadásul) trillázó, ugrabugráló komédiások, hogy szembesítsenek, leleplezzenek, kipellengérezzenek bennünket (is), viszonyulásainkat, viszonyainkat?  Nem pszichiátriai mozgásterápiára, zengeményes szuggerálásra váltottunk (sajtó)bilétát. Akkor meg milyen alapon frocliznak; szóval ki is kérhetnénk magunknak… Ha a saját ellenségeink volnánk; olyan fölfuvalkodott hólyagok, akiket önnön nagyszerűségük – isteniségük - annyira elvakított (mára), hogy még azt sem érzékelik: az eddig csőcseléknek tekintett (alja)nép már kijelölte számukra az őket – uniós jogon - megillető áristomot/tömlöcöt.  

Irdatlan energiák feszülnek a szombathelyi teátristákban (is), annyi, de annyi munkát fektetnek – belénk, hogy már csupán ezért „tartozunk” magunknak, egymásnak meg nekik is annyival, hogy „főzetüket” nem öntjük a lefolyóba, hanem "benyakaljuk", s engedjük, hogy szétáradjon bennünk; megfényesítse tudatunkat, újjáteremtse egész lényünket. S utóbb az előadás más és más vetülete villanhasson (b)elénk; jé, hiszen minket (tényleg) átvertek/átvernek az Életünk deszkáin zajló balladá(nk)ban, hülyének, automatának, bábnak, balféknek néztek/néznek; a rohadt életbe! Nem mellékesen pedig - lehet is miatta pironkodnunk (minimum) napestig -, önmagunkat darál(tat)tuk/degradál(tat)tuk le. Hu-juj…!

No, de elég volt! Csak-csak megjött/megjön az eszünk. NAVégre!

Kiss Mari, Szabó Tibor, Hartai Petra, Matusek Attila, Sodró Eliza, Bánfalvi Eszter, Orosz Róbert, Mertz Tibor, Szerémi Zoltán és a zenés pórdráma valamennyi közreműködője (dalos)szövetséget alkot értünk. Velünk.

Őstisztaság, paradicsom, cseresznyéskert; bódítószer-mentes vidék/övezet/klíma… – tiszta fej és civil kurázsi. Nincs mese: távozz tőlünk – ég veled - sátán!

            www.alon.hu                                                                                                szp                                                                                                     

Izrael, Jeruzsálem... - Idegháború; részlet Bán Pál írásából (Soproni Ász)

„Négy halottja van a keddi vérengzésnek Jeruzsálemben. Az áldozatokat már eltemették, de a feszültség arra utal, hogy nincs vége a terrornak.” (Népszabadság, 2014. november 19., szerda – Miklós Gábor)

Bán Pál Idegháború című írása 2003.(!) február 6-án jelent meg a Soproni Ászban (melynek a felelős szerkesztője voltam).

Részletek:

„…..én középen állok. És ebből a pozícióból sikerült megfigyelnem, hogy a radikális baloldal és a radikális jobboldal nagy egyetértésben (szimbiózis) létezni képes egymással. Ha Izraelről van szó. A palesztin nép a Szovjetunióban talált nagy barátjára és támogatójára. Ismert, hogy Izraelt csak a kommunista frazeológia nevezte agresszornak. A palesztin terroristák kiképzéséhez nem csak a Szovjetunió, de – a derék jó kádári időkben – Magyarország is rendelkezésre bocsátott egy-két katonai tábort.

Azt a kis országot, ott a Földközi-tenger partján, Ázsiában, 1948 óta próbálják megsemmisíteni. Az első a jeruzsálemi főmufti volt, aki a zsidók vérével Vörös-tengert akart csinálni a Földközi-tengerből, aztán jött Nasszer és a többiek… Nem sikerült. Mégpedig annál az egyszerű és teljesen szokatlan oknál fogva: az izraeliek nem hagyták magukat. Többször háborút viseltek…, ezeket a háborúkat sorra meg is nyerték. …pedig az egész Béketábor, minden igazi kommunista és igazi náci ellenük drukkolt.

De ezt még el lehetne nézni nekik, valahogyan bele lehetne törődni. Van egy kis nép (több ilyen kis nép), mely nem hagyja magát legyilkolni.

Nem is ez a legfőbb probléma. Nem ez irritál, nem ez nyugtalanít, nem ez háborít fel sokakat, hanem az a megmásíthatatlan tény, hogy ezeknek a győztes izraelieknek a legnagyobb részük zsidó. Ehhez a gondolathoz hozzászokni, pokoli nehéz. Mindent át kell rendezni az agyakban. Lehet, hogy balról kicsit jobbra kell lépni, hogy jobbról kicsit balra, vagy középre állni. Nehéz, pokolian nehéz.

A népek történelmének vannak hősies korszakai. Tanulságként jó néha ezeket a korszakokat feleleveníteni.

Az 56-os magyar fiatalok hősies harcát az egész világ ismeri. A Molotov-koktélt dobáló gyerekek, a lángba borult szovjet tankok képei bejárták a világot és kitörölhetetlenül megrögződtek a világ emlékezetében. Történelmi események: gyerekek, kezükben iskolatáska és benzines üveg, megtámadják a világ legerősebb hadseregének tankjait, és saját fiatal életüket feláldozva, felrobbantják a páncélkolosszusokat.

Ezek a gyerekek megfontoltan kis hazafiak voltak, de hősök, akikhez hasonlókat ritkán jegyez fel a történelem. Édesanyjuk a kapuban várt rájuk, már kihűlt az ebéd, vagy a vacsora, s a kis srácok jobban féltek az anyai pofonoktól, mint a szovjet tankok lánctalpaitól. Ha sikeresen elvégezték a ’dolgukat’, hazamentek, megkapták a pofonokat, aztán szépen leültek a vacsorához. Ha nem…?

Egyetlen édesanyát se ismerek…, aki arra biztatta volna gyermekét, hogy szovjet tankokat robbantson fel. Egyetlen magyar édesanya sem akart gyermekéből mártírt nevelni, még a haza, még a legszentebb ügy érdekében sem.

Egyetlen magyar édesanya sem küldte halálba a gyermekét. Az édesanyáknak az élet megőrzése a dolguk, nagyszerű önkéntes kötelességük és nem az élet megsemmisítése. Ön (Bán Pál itt egy szélsőjobbos "újságírót" említ - megnevezését mellőzzük; szp) … úr, egyetlen édesanyát sem ismer, aki megáldotta volna fiatal gyermekét, mielőtt a halálba indul. Hiányzik talán a magyar édesanyákból a hazafiasság? Nem hiszem. De ha így lenne, akkor kijelenthetjük, hogy a világon mindenütt hiányzik az édesanyákból ez a fajta hazafiasság.

Kivéve a palesztin édesanyákat. Ők megáldják a gyermekeiket, mielőtt elindulnak halálos útjukra, hogy magukkal vigyék a téboly pillanatában a sétáló polgárokat és fiatal kortársaikat, akik játszótársaik is lehetnének. A bevásárló asszonyokat, az orvoshoz igyekvő betegeket. S mindezt azért a ’nagyszerű’ érzésért, amit gonosztevő, rutinos agymosóik ígértek nekik: mártíromság érzéséért. A túlvilági öröklétért, Allah közelségéért, és a Mohamedtől ígért halálért.

…ezek a szerencsétlen fiatalok nem a jól felszerelt izraeli hadsereg ellen harcolnak. Ártatlan civileket ölnek meg, sötét terrorszervezeteik nevében, akik biztonságos helyről irányítják a véres, embertelen akciókat hajtanak végre és több tízezer dollárral kárpótolják az édesanyát, mártírhallt halt gyermekéért. Csak elborult aggyal lehet helyeselni ezeket a végzetes terrorcselekményeket, csak elfajult, perverz érzésekkel lehet átérezni ezeknek a mártír-anyáknak a büszkeségét. Én megvetem őket és sokan mások is megvetik őket. Nem győzhetnek, mert hazug, aljas és emberellenes eszközökkel nem lehet egy igaz, emberséges ügyet szolgálni.

…

Egy-egy öngyilkos terrormerénylet után izraeli harckocsik jelennek meg a palesztin városok utcáin. Marcona látvány a képernyőkön, ijesztő a közelségük. Néha barbár feladatokat: felrobbantják a házat, ahonnan a terrorista, gyilkos útjára indult – megtorlásul és elrettentésül. De előbb felszólítják a ház lakóit, hogy távozzanak el, aztán ellenőrzik, hogy valóban eltávoztak-e, és csak aztán robbantják fel a házat.

Jó lenne, ha a sorrendet megjegyeznénk.

Az 1956-os forradalom leverésekor a szovjet páncélosok parancsot kaptak, hogy amely házból egy kavicsot kidobnak, azt a házat porrá kell lőni. Megtorlásul. Soha nem szólították fel távozásra a ház lakóit!

Egy német katona megöléséért száz ártatlan civilt végeztek ki. Megtorlásul!

Reinhard Heydrich – Prága katonai kormányzója – ellen elkövetett merényletért egy Lidice nevű cseh falu lakóit mind egy szálig kivégezték, és a házakat a földdel egyenlővé tették. Lidice megszűnt létezni.

Ne felejtsük el az izraeli megtorlások sorrendjét!

…

A haditudósító feladata, hogy tudósítson. Ha lehet, maradjon életben, ezt az olvasók is jobban szeretik. Természetesen, minden óvatosság dacára, kockázatos a harctérről tudósítani.

De van ennél manapság egy sokkal kockázatosabb dolog is. Békés járókelőként végigmenni Tel Aviv, Haifa, Jeruzsálem utcáin, esetleg egyszerű újságíróként egy szerkesztőségben ülni, vagy interjút készíteni valakivel egy kávéház teraszán. Kockázatos dolog apának lenni és elmenni a kislányért az óvodába, s soha többé haza nem térni, mert a buszmegállóban egy gyámoltalan külsejű mártír felrobbantja magát és őket is.

Kérem önt, ha járt Izraelben, erősítse meg állításaimat, ha pedig még nem járt volna ott, utazzon oda, nézzen körül…, győződjön meg saját szemével, érzéseivel a valódi helyzetről. Ön egy szabad ország, szabad sajtójának a képviselője, aki egy szabad országba utazna, melyet éppen e szabad demokratikus rendszere miatt akarnak megsemmisíteni szüntelenül. Ez a kis nép ott a Földközi-tenger partján a puszta létéért harcol, s ellenségei nem csak a palesztinok, hanem a hatalmas moszlim tömegek jelentős része.

…

Ne kergessünk hamis illúziókat, …ne nyugtassuk meg olvasóinkat hamis információkkal, irreális fejtegetésekkel.
A felkészületlenség – felelőtlenség.

Otia dant vitia. A tétlenség a bűnök forrása.”

                                                                                                             (Soproni Ász, 2003. február)

Hahó!

Környezeti kártétel:

orbanizációs ártalom

Itt az idő

Helyettünk soha, senki, semmit nem fog megoldani. A saját (vihar)felhőinket nem kerget(het)i szét más most sem. Nem bújhatunk folyton-folyvást lárva énjeink mögé. Végre-valahára merészkedjünk elő. Tessék jókora levegőt venni és süvölteni/üvölteni/zúgni teli torokból ország-világnak, Amerikának-Európának: hahó, itt vagyunk (még) mi is!

                                                                                                                                                 szp

Gera Zoltán (1923-2014) - "Itt a közönséget egyszerűen lenézik"

Gera Zoltán töprengés-töredékei a Magyar Színész című önismereti, közösségi, érdekvédelmi lap első számából valók. Az újság 1990 nyarán – tehát kis híján negyed századdal ezelőtt – látott napvilágot. A sajtóorgánum (felelős szerkesztője voltam) szoros kapcsolatban állt az akkori Magyar Színész Kamarával, amelynek egyik vezetőségi tagja Gera Zoltán volt.

„Ez egy belterjes fülledtség, amit a diktatúra hozott létre, s ez kizárja az érdekeknek azt a kiszellőzött, szabad hullámzását, felismerését, amelyben a fő partner a zsöllyében ülő néző. Neki folyton sorrendet adnak, mert befolyásoltattak igenis a lapok is. A manipulációs mozgások olyanokat dugtak a közönség orra alá, akik esetleg nem is kellettek volna neki annyira.”

„Borzasztó, de igaz az, hogy nem lehet a színésznek presztízse addig, amíg a közönségnek nincs. Annyiszor tapasztaltam, hogy itt a közönséget egyszerűen lenézik. Hogy kvázi hülyékből áll.”

„Nem tud ránézni a saját sorsára sem az, aki éhes. Pedig a sorsra való rálátás egy olyan kilépés önmagából, amely lehetővé teszi, hogy elhelyezzük magunkat ebben a világban, magunk fölé hajolunk, tehát a színházi világ fölé hajolunk; ha az emberek ráismernek a sorsukra és a sorsukat veszélyeztető buktatókra, tényezőkre, a fölbukkanó sanszokra, hogy miképpen lehet itt szolidaritással bizonyos dolgokat megragadni, akkor ebből születik valami mozgósítottság.

A színész, egyelőre súlyos neuraszténiás. Szidja a múltat, azokat az apukákat, akikben csalódott, mint gyermek. Ezek az apukák voltak olyan aljasak, akik önmagukat tornázták föl apukákká, önmaguk ’csináltak’ gyermekeket, infantilizáltak; gyermekesítették az alájuk tartozó területet, ágazatot, és ebben a helyzetben, most, amikor a gyermek magára ébred, sír, átkozódik, vagy szitkozódik, de hogy hogyan tovább, azt már nem tudja megfogalmazni.

...a mai színészek ébredjenek rá arra, hogy milyen etikai és szellemi felelősségük van a színpadon. Nem akarok ilyen papi dolgokat mondani, de a Thália papságát vissza kell valahol hozni.

Meg kell persze kérdezni: kell-e a színház ma, és mennyiben? Tessék megállapodni abban, hogy ha ez egy csak üzleti szellemű társadalom lesz, akkor a színház itt és most a szórakoztatóiparnak egyik kiegészítő ágazata lesz. Ha pedig ennél többet akarunk, akkor igenis följebb kell lépni, s kicsit a művészet és a vallás mezsgyéjén tudunk emelkedni. Nem pedig a lilagőzös koncepciókon, amelyeket nem ért meg a közönség. Szóval a közönséget meg kell kérdezni, bár valószínűleg kérdés nélkül is válaszolni fog. Kérem: nem kell annyira.

…Tehát a közönség – szerintem – azt fogja válaszolni: a legkevésbé se kell most olyan nagyon a színház, mint egykor kellett. Lehet, hogy majd a jövőben kell. No de akkor erre a valóság-felismerésre úgy kell reagálnunk, hogy amennyiben kell az a kicsi, az már érdemelje ki a közönség elismerését, és akkor ’ahun’ szalad a visszanyert presztízs, és ’ahun’ szaladunk mi is megtanulni, hogy ez a közönség, amely ítélkezett, tiszteljük őt és keressük igenis a kegyét. (Nem az alantas ízlés kegyeit!) Meg kell keresnünk, meg kell becsülnünk. És ha a közönség azt mondja: kérem, sok vagytok; akkor ezen el kell gondolkodni. Sok vagytok, sok a problémátok – nekünk még több van. Ha kevesebbek vagytok, talán több lesztek nekünk.”

                                                                                              (szp - Magyar Színész, 1990. 1. sz.)

Uramfia!

Uramfia!

Szíves örömest jelentkeznék/befizetnék (egyelőre persze retúrra gondoltam…) fakultatív kirándulásra a Jóisten számítógép-központjába. Lenyűgöző lehet ősi és egyben ultramodern adathordozóinak, -tárolóinak mikro és makro bázisa. Szúrópróbaszerűen bekukkantanék ide-oda; chipném a rólam szóló báj(t)os fájlokat.

Vajon Őrá is kivetne(k) internetadót?

Meglehet, éppen (űr)nemzeti konzultációra rendelné(k vissza) porszemnyi bolygóra – a szőnyeg szélére állítaná(k) -, távol a világmindenségtől, keletre.

Akkor

Amikor úgy hitték, érezték, tudták, hogy már tényleg nullák, semmik, senkik, s lemondott róluk (csaknem) mindenki, akkor sejlett föl – no, azért nem adj uram, de rögtön, hiszen hosszú-hosszú folyamat ez -, hogy talán-talán (mégiscsak) ők is valakik és érnek valamit. Derengeni kezdett bennük a fény, a minden(ség).

Úgyhogy

Gondolkodás az élet megrontója.

Gondolkodom, tehát kapok.

Egy(re több) gondolat bánt engemet… - úgyhogy egyre többet…

Véges

Akinek nincs pironkodni valója, annak fölösleges púderezni(e magát). Akinek meg van, jó, ha bevési a kobakjába: fogytán a porkészlet.

Tűz van, hazám!

Aki a tűzzel játszik, az ne csodálkozzon, ha egy napon megdobálják a (szék)házát.

Tábla a Földes (tej)úton

Vigyázat, emberveszély!

                                                                                                                                   szp