Ferrari Violetta; egy ország Vilcsikéje - Tóth Sarolta: Charon ladikján

A színművésznőt egy Budapest környéki otthonban látogattam meg (hétfőn - december 16-án).

A szavak meg-megrekednek bennem.
A sóhajok...
Nem, nem, nem; ugye, ez így nem lehet igaz!?

Puszikáltam az arcát.
"Vilcsikém, nagyon-nagyon szeretünk; ugye, tudod?"
Beszéltem neki a Ferencekről, barátairól-partnereiről: Bessenyeiről, Kállairól, Zenthéről...
A legeslegjobb barátnőjéről, Gordon Zsuzsáról.
A közönségről; arról, hogy még sokan, nagyon sokan rajongunk érte.
És ez soha nem is múlik el.

A fal felé fordulva feküdt mozdulatlanul; madárka-vékony kezébe tettem az ujjamat.
Picurkát - éppen, hogy - jelzett, puhácska érintéssel.
De mégis: visszaigazolással.

Szemgödrében könnytavacska duzzadt, csak duzzadt.
Meg-megtaláltuk egymás - föléje hajoltam - tekintetét; már nem fénylik a szeme, mint eddig mindig, de gyengédség-szeretet most is a lényege.
Elvágyódást közölt-sugallt törékeny valós-valótlanságával;
még inkább kérlelt:
segíts, ezt már nem lehet bírni tovább...


Csütörtökön volt a névnapja Ferrari Violettának (Hódmezővásárhely, 1930);
1946-tól 1956-ig az egész ország Vilcsikéje volt!
Bajor Gizi őt tartotta utódjának.
Tolnay Klári így beszélt róla: "Azt hiszem, zseni".
Orlowska orosz grófnő istenáldotta tehetségnek nevezte.
Major Tamás a tenyerén hordta.
Németh Antal az Ophéliájáról azt mondta, hogy ő még ilyet nem is látott az egész világon, mint a kis Ferrari...
Jászai-díjat kapott.
Csaknem tucatnyi filmben játszott. 2x2 néha 5, Gázolás...

A forradalom után - pontosabban 1958-tól - meghódította Németországot, utóbb Ausztriát; deszkákon és tévéjátékokban egyaránt.

1985-ig "rótta köreit" - három és fél éves kora óta! - kifulladásig.
Pánikbeteg lett.
Tíz év kellett a gyógyuláshoz.

Többé nem lépett színpadra.

A kilencvenes évek közepén települt haza, majd mégis visszakívánkozott Münchenbe, ám a szíve végleg szülőföldjére húzta.
Otthonra talált Budaörsön, ahol díszpolgári címmel tüntették ki.
Filmjeit ma is szinte havonta műsorra tűzik a televízióban.

Álljon most itt egy vers, melyet szeretett-tisztelt főiskolai tanárnőm, a győri Pákozdi Andrásné, Saca írt:

                                                         
                                                               Tóth Sarolta
                                                             Charon ladikján

                                                             Charon ladikján
                                                             az alvilágba utazom,
                                                             testetlen árnyak
                                                             súlytalan serege
                                                             ring a fekete habokon.
                                                             Hadész házában
                                                             holt lelkek árnya
                                                             hangtalan,
                                                             hontalan bolygó,
                                                             vágytalan vándor
                                                             boldogan
                                                             békére lelve,
                                                             mindent feledve
                                                             nyugalmat lel.
                                                             Nincs visszatérés,
                                                             itt már az árnyék
                                                             enyészik el.

Nem használnak többé labdaként... - Szabó Magda Megmaradt Szobotkának; saját ízlés és mérték szerint

"A természet és az ember között furcsa kapcsolat van. Míg nem volt ember, a természet korlátlanul fejlődött, viszont az ember fejlődésével párhuzamosan kisebbedik a természet hatalma. Fogja-e pótolni tudni az ember a természetet?
Három jó van az életben: nem tudjuk, mi lesz holnap, mikor halunk meg, és mi lesz a halálunk után.
Vannak kérdések, amelyekre nincs felelet.
Legszívesebben úgy élnék, hogy nem is élnék.
A halál a legnagyobb kommunista.
A művészet célja a csúnyából kiragadni a szépet, úgy, hogy a szép is tökéletes maradjon, és a csúnyából se hiányozzék a szép.
Ha valakinek a lelkiismerete háborog, az jó, mert azt jelenti, hogy az illetőnek van lelkiismerete."
- Szabó Magda Megmaradt Szobotkának - Magvető Kiadó, Budapest, 1983.

(E bejegyzésben ebből a kötetből idézünk - szp)

Szobotka Tibor író, Szabó Magda életének párja ekképpen ír Naplójában 1941. november 19-én:
"Írni jó, akkor érzem, mennyit fejlődtem az utolsó évek megpróbáltatásai között".

1947. december 31.: "Igazán nem vagyok optimista a jövőt illetőleg, főleg politikailag nem".


Szabó Magda a halálról, Szobotka kapcsán:
"Nem lehet az olyan iszonyú, az alvás is jó, s a halál talán irgalmasabb álmokat sodor, mint az ember hétköznapi éjszakái".

Szintén Szobotkáról szólva: "...sehová se tudták beilleszteni különös személyiségét, hát a legegyszerűbb megoldásnak azt  gondolták, ha nem vesznek róla tudomást, majd csak megszűnik egyszer".

"Soha nem lehetett meggyőzni arról, kinek mikor és igazán mi miatt volt a játékszere, sosem másokban kételkedett, mindig önmagában."

"A boldogtalan emberről könnyű azt képzelni, hogy gőgös, róla is azt hitték. Nagyon jó pszichológusnak kellett volna lennie annak, aki ha a szemébe nézett, észreveszi, ennek az embernek teher a lét, és meglátja udvariasan közömbös, majdnem mindig elutasító álarca alatt a sebzett ember kétségbeesését."

Szabó Magda (Az angyal ott az ágy fölött - című fejezetből):
"... világéletemben azt és úgy írtam, amit én éreztem lényegesnek, és olyan formában és szókinccsel, ahogy az a megnevezhetetlen, de minden művész által ismert valami, ami az alkotónak segít, munka közben megszabta bennem és nekem".

(Szobotkáról - no meg önmagáról) "...betegen és sikertelenül azért küzdött mégis az életben maradásért, hogy engem ne kelljen egy ellenséges világban egyedül hagynia. Azt hitte, mostanra talán már elértem annyit, hogy nem használnak többé labdaként, ha a csapatok összemérik az erejüket az arénában...".
"... egy már amúgy is a semmi felé botorkáló embert nem tudtam megvédeni attól a golyótól, amit nekem szántak, s lemondtam valamennyi közéleti funkciómról..."
"... nem vállalja a létet akármi áron, nem tud és nem akar másképp, csak a saját ízlése és mértéke szerint élni, nem fogadja el - teljes gyógyulásra a legoptimálisabb pillanatokban se gondolt senki, csak valami négy fal közötti kanárilebegésre (ezer bocsánat; Szabó Magda nem kolibrilebegést akart volna inkább írni? - nem a kolibri lebeg? - bár kalitkában vegetál a kanári, igaz... - szp) -, hogy önmaga hajdani lényének karikatúrájaként térjen vissza az otthonába."

Szabó Magda A harmadik nekrológjából:
"Hagyj időt a kritikának, hagyj időt az emberi tudatoknak, számodra már nincs ilyen mértékegység: idő, számunkra még igen. Úgy indulj el, hogy amiről azt hitted, most van vége, most kezdődik".

Csak az Isten van - Szokolay Sándor zeneszerző (1931-2013) emlékére

Végtelenül szerény volt. Neki volt rá oka.

A Vérnász (1964) című operájával szerzett - nem túlzás - világhírnevet.

A földkerekségen mintegy húsz dalszínházban mutatták be; a legsikeresebb(!) magyar zenedrámaként szokták emlegetni. 

Hittel vallotta mestere, Kodály Zoltán szavait. "Mindenkinek ad az Isten kicsi, közepes, nagy tehetséget valamihez, de csak az viszi valamire, akinek tartást is ad". 

S nem győzte nyomatékosítani: "Számomra az ér a legtöbbet, amiért megküzdöttünk, netán meg is szenvedtünk. A tunyaság a sírásója az eredményeinknek".

Liszt, Bartók és Kodály jelentette számára a magyar zenei szentháromságot: "Ők tették ezt a kis országot zenei nagyhatalommá", fejtette ki, amikor a nyolcvanadik születésnapján beszélgettünk s - mutatóujját az ég felé fordítva - ekképpen folytatta az elmélkedést: "És félek, hogy ezt a 'státuszt' elveszítjük, mert a szórakoztatás ma fontosabb mindennél".

Akkor mesélte azt is: "Nem tagadom, hogy én nem a modern zenét akarom űzni. És persze a jó pap is holtig tanul". 2000 - azaz hatvankilenc éves kora - óta számítógépen komponált, kinyomtatta, lejátszotta, amit írt.

Aranyosan-tüneményesen beszélt arról is: "Olyan, mintha a magam növendéke lennék. Hallgatom a saját művem, és a magam tanára is vagyok egyben. Eleinte nem szerettem a technikát, de mégiscsak kitágítja az életművemet. Persze tehetségtelen ember ne kísérletezzen, mert abból ördögi dolgok is kisülhetnek".

Fölidézte, hogy Kodály Zoltánhoz élete végéig járt hetente egy bencés tanár; ógörög és latin nyelvű irodalmat olvastak - ismételtek - eredetiben. 

"Egy fiatalember megkérdezte Kodálytól, hogy ilyenkor, már nyolcvanon túl, miért kell ezt csinálni? A tanár úr ennyit mondott: fiatalember, maga nem tudja, lehet, hogy az örökkévalóságban is szükség lesz ezekre a nyelvekre. Mosolyogtatni való dolog; de olyan bölcs volt! Újratanult mindent. És ő is - akire mint példaképemre mindig fölnéztem - hitben járó ember volt."

Szokolay Sándor - aki egyébiránt minden lehetséges díjat megkapott; ő valamennyit meg is érdemelte! - nagyon lényegesnek tartotta azt, hogy az ember teljes életet éljen. 

"Hiszen a szentháromsághoz nekem a testünk, a lelkünk és a szellemünk is asszociál. Ezért hangsúlyozom - nem prédikálni akarok -, hogy a kimenetelünk az életből fontosabb, mint a bejövetelünk. Hiszen senki nem akart megszületni, vagy legalábbis nem tudunk róla... A kimenetel azért fontos, mert summáz."

Az önmagának föltett kérdésre, hogy mik a mi gyerekeink, mik a növendékeink, a barátaink? - ekképpen felelt: "A mi földi üdvösségünk. Nekik szebbet kell hátrahagynunk, mint amit kaptunk".

A Kunágotáról indult Szokolay Sándor soproni "szerzetesi" lakjában - tizenkilenc esztendővel ezelőtt meglelt otthonában csak áldást érzett - így merengett élete alkonyán: "Megtehetem, hogy szép csendesen alkotok, nincs fölöttem miniszter, rektor, igazgató. Csak az Isten van. Az éppen elég".

Nagybecsű életműve, szeretettel teli, iránytűként sugárzó lénye, végtelen szerénysége, emberi arca velünk marad.
                                                                                                                                       (szp - Vas Népe)

Valahol rend van - százéves lenne Szántó Piroska

Most lenne százéves Szántó Piroska festőművész, grafikus (2013-1988).

"Nagyon sokszor előfordul, hogy nem nézik meg a képemet... Azt szeretném, ha ugyanúgy torkon ragadná és megrázná őket a látvány - vagy az élmény, mindegy - mint engem, amikor elkezdődött bennem a kép.
Azt akarom mondani, hogy fáj, hogy nem lehet kibírni.
Hogy isteni dolog az, hogy kibírjuk.
Hogy gyönyörű, hogy elviselhetetlen.
Hogy valahol rend van.
Hogy rendszer van az őrületben - legalábbis remélem hogy van", vallja Szántó Piroska a  Bálám szamara és a többiek című életrajzi novelláskötetében (1997).

(E méltatásom '97 őszén jelent meg a Vas Népében - szp.)

A nyolcvanas évek elején az írások egy részét már közreadta; most "a többiek"-kel bővült a könyv, pontosabban Szántó Piroska azóta megélt - gyönyörű és elviselhetetlen - élményeivel.

S természetesen ugyanazt sugallják az írásai is, mint amit a képei.
Torkon ragadnak, megráznak, és csak azért is előrelendítenek.

Nem magánfájdalmakról van szó, avagy amennyiben mégis, úgy azok ürügyek arra, hogy az elmúlt több mint hatvan esztendő honi történéseit - a láthatóakat és a láthatatlanokat - érzékeltesse önmagán átszűrve, művészi rangra emelve.

S hogy tud írni!
Pontosak, a helyükre termettek gondolatai, mondatai, kifejezései.

A sorok mögötti rétegeket fel nem lehet sorolni. Csupán jelezni lehet egyet-kettőt.
Talán a legszebbet: miként lehet negyven évet valakivel boldog együttlétben eltölteni?
Szántó Piroska szinte mesebelinek tűnő harmóniában élt Vas Istvánnal, aki - fájdalom - 1991 óta már testben nem lehet mellette.
Holott "Pista tudta, hogy a hölgyeket illik előreengedni..."
De egyébként itt van vele: pillantásában, mozdulatában, gesztusaiban, zsigereiben.
Ketten egyek.
Immár végérvényesen.

S szinte együtt írták - mert együtt élték - a kötet fejezeteinek többségét.
Az ötvenes évek eleji irtózatot; a kiszolgáltatottság, a kitaszítottság anatómiáját annyira hitelesen ábrázolja Szántó Piroska, hogy beleborzong az is, aki akkortájt még nem is létezett.
Ki, hogyan, miként hasonult meg - s hogy azért akkor is (és igenis mindig!), mégis meg lehet maradni embernek; ez utóbbira bizonyíték a művész és költő férjének életútja is.

Mennyire lehet félni, rettegni, de mégis mást kell mutatni; magabiztosan viselkedni a párunk előtt, hitet, erőt csöpögtetni belé.
Miközben rettegünk, nehogy valami baja essék.
S közben annyira nem figyelt magára Szántó Piroska sem, hogy egy ilyen zűrös időszakban ő kapott infarktust.

S miként lehet mégis fölülemelkedni minden kicsinyes, pitiáner ügyön, bajon, alakon?

Erre is jó recepteket kínál a könyv.

A jellemek ugyanis mára sem változtak meg, bár mások az ördögbőrök, de azért sejtjük (olykor meg pontosan tudjuk is), hogy sátánok ma is járnak közöttünk, jóllehet a külvilág felé nem egyszer angyalálarcot mutatnak.

S amikor hosszú évek - nyolcesztendei kényszerű kihagyás - után mégis lehetőség adódik a megmérettetésre, akkor attól is megretten az ember.
Mert annyi minden gyülemlett föl benne az idők során.
Alapvetően persze boldog, mint ahogyan az volt Szántó Piroska is, amikor 1957. március 18-án megnyílt a kiállítása.

S az évek során, társával együtt, már egyre több örömteli pillanatban lehet részük.
Utazások itthon és külföldön, beszippantani a szabadság(érzet) levegőjét.
Nagy-Britannia, Olaszország, Málta; kilúgozni az itthoni gondokat, feltöltődni, aztán mégiscsak hazajönni.
És itthon maradni.
Alkotni.
Utóbb emlékezni a másik sikerére, például a hatvanas évek elején született Egy szerelem három éjszakájára, az első magyar musical megszületésének körülményeire.
"Szöveg Hubay, zene Ránki, dalszövegek Vas, dramaturg Ungvári, karmester és zenei vezető Petrovics."

A premier utáni fogadtatásról egyebek között így ír Szántó Piroska:
"No de nem szabad megfeledkezni a legszigorúbb kritikusról sem. Vas néni, Pista édesanyja vetette oda az előadás után a páholyból kikászálódva a túl boldog szerzőnek:
- Csak te ne légy olyan büszke erre! Nem ti írtátok ezt a darabot, hanem az az utálatos háború!".

Persze az is igaz - Vas néni stílusában -, hogy a Bálám szamarát sem Szántó Piroska (no meg vele együtt Vas István) írta, hanem az a fránya - leginkább kegyetlen, csak olykor-olykor simogató - huszadik század mondta tollba.
Történetesen a művésznőnek. Aki nem térhetett ki a hiteles betűformálás - terhe? gyönyöre? - elől.

"Azt akarom mondani, hogy fáj, hogy nem lehet kibírni.
Hogy isteni dolog az, hogy kibírjuk.
Hogy gyönyörű, hogy elviselhetetlen.
Hogy valahol rend van."

Szóstop - idő kell, mire a kifejezések értelme, értéke (újra) kikristályosodik

A nagy-nagy csend, a hosszú hallgatás sokféle mondanivalót is érlelhet.
Nem félreértendő; nem valaki, vagy valakik ellen szól.

A "szóstop" azt (is) jelezheti, hogy a megszokott kifejezések egyszerűen csak elfáradtak az emberben, elszíntelenedtek, kifakultak, elsápadtak, meg-megkoptak.
Éppenséggel rendes évi szabadságukat töltik.
Valahol jó mélyen, bennünk.
Akár mint mélytengeri kagylókban a homokszemcsék.

Csak türelem!
Idő kell - több-kevesebb.
S egyszer csak kikristályosodhat valódi értelmük, értékük; ékkövekként ragyoghatnak föl ismét.

Az advent a legalkalmasabb időszak erre is.

                                                  (szp - Jó reggelt, Vas megye! - Vas Népe, 2013. december 5., csütörtök)