Tolerancia, tisztelet, a világ a testvéri béke világa legyen - Marc Chagall és Ámos Imre páros tárlata a Magyar Nemzeti Galériában

"Mindenkit tudja, hogy ha valaki jó ember, attól még lehet rossz művész. De soha nem lesz valaki igazi művész, ha hiányzik belőle az emberi nagyság és jóság." Marc Chagall (1887-1985)

"Istenem, milyen kevés a rendes ember. Ez alatt azt értem, hogy valaki emberséges, gerinces, művészi hitvallásához hű, következetes és jó, illetve nemesen gondolkodó." Ámos Imre (1907-1944)

A két művészóriás festményeiből látható - legbensőbb énünkhöz is szóló, úgy személyes, hogy közben egyetemes emberi értékeket, élményeket s így borzalmakat is ábrázoló, ám azért a boldogságot is föl-fölvillantó - kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában.

Emelkedett pillanatai is voltak a tárlatmegnyitónak; ezúttal mégis inkább a két géniuszról szólunk, illetve tőlük idézünk.

Marc Chagall: "A Természet semmibe vevése mélyen korunkban gyökerezik. Az effajta magatartás azokra az emberekre emlékeztet, akik soha nem néznek a szemedbe; ez engem olyan mértékben zavar, hogy magam is elkapom a tekintetem".

Ámos Imre: "Majd újra jön a fényes nap/ Tüzes golyó, mely elborít/ Fénnyel, meleggel, ragyogással/ És visszaad újra magamnak" (1942. VII. 12.)

"Chagall 1887. július 7-én született Vityebszkben (Belorusszia) egy kilencgyermekes zsidó család első sarjaként. Anyja, Feige-Ita egyszerű asszony. Apja, Zahár heringkereskedő."

"Ámos Imre 1907-ben született Nagykállón. Származása, gyermekkorának vallásos zsidó nevelése, a falu mítoszokkal telt levegője nem csak majdani művészetéhez adnak mesékkel, képekkel teli útipoggyászt, de meg is határozzák sorsát. S ez nem csak későbbi üldöztetésének, megcsúfolásának útját jelöli ki, de egyben egyéniségének alakuló rétegeit, s azt, hogy a kor elvakultságát eleve elrendelt bélyegként fogja fel."

Marc Chagallról: "Élete és művészete együtt teremtette meg a jól ismert Chagall-imázst: a magányos látnokét, a világpolgárét, aki megérezte magában a gyermeket, az örökké csodálkozó idegent - a művész ilyennek akarta láttatni magát. Mélyen vallásos és igazi hazaszeretetről tanúskodó életműve kétségtelenül a modern idők szülte mindenfajta másság iránti tolerancia és tisztelet nyomatékos igényét hirdeti és követeli meg."

Ámos Imréről: "... az esetlegestől elvonatkoztató, általános síkra terelő képesség, amely Ámos művészetét az egyén panaszai fölé magasította, jellemző volt egész gondolkodásmódjára. Kora gyermekségétől kezdve kristályos etikai követelményrendszert hordozott magában, egész életét ez befolyásolta...
... a 'numerus clausus' rendszerében verekszi be magát a főiskolára, s bár pályája kezdetén tehetsége szerint értékelik, a fajüldöző törvények egyre inkább korlátozzák mind művészi, mind emberi szabadságában.
'Olyan lealázó, ahogyan visszaszorítanak bennünket, csaknem minden foglalkozási ágból. Valami szörnyű sötétség fekszik az embereken, mintha meg lennének fertőzve valami bacilussal, ami embertelenül-gondolkozóvá teszi őket' - írja naplójában."
"Az utolsó lapon (mármint Ámos Imrének a szolnoki vázlatkönyvét lezáró lapon - szp) Ámos végső sóhajtásaként megszűnik a szenvedés, elsimulnak a meggyötört, torzult vonások. Elvégeztetett. Az egyik latort a szokott munkáját végző katona már leemelte a keresztről. Csak az asszonyok jajgatnak még a megfeszített teteme mellett.
S a bibliai szimbólum iszonyú aktualitásaként, most már mindörökre vádló tanulságként: a kereszt fájába hasító baltán bekarcolt horogkereszt."

Marc Chagallról: "A 20. században kizárólag Chagall tudott harmóniát teremteni az összeegyeztethetetlennek vélt ellentétek között. Képes volt áthidalni az évszázadok során mind szélesedő szakadékot a különböző vallási közösségek, ideológiák és nem utolsósorban művészeti elképzelések között. Integráló képességének köszönhetően képei közönségének azt a vágyát fogalmazzák meg, hogy az emberiség egyetlen békés család, a világ a testvéri béke világa legyen. A gyógyírt nyújtó üzenet magában foglalta Árkádiát, a Paradicsomot és Elyziumot. Az üzenetvivő pedig a különböző világok között folytonosan utazó Marc Chagall volt."


A Chagall-Ámos páros tárlat 2014. január ötödikéig várja-vonzza a közönséget.

(Az idézetek származási helye:
Ingo F. Walther / Rainer Metzger Marc Chagall 1887-1985 - A megfestett költészet - Taschen / Vince Kiadó - 2001 - www.taschen.com
Egri Mária Ámos Imre szolnoki vázlatkönyve - Corvina Kiadó, 1973)

Mi lesz a vége? - 2001. szeptember 11.

A terrortámadás másnapján - 2001. szeptember 12-én, szerdán - a Kisalföld című napilapban jelent meg ez a jegyzetem:

Mi lesz a vége?


Ha eddig még nem tudtuk volna, kedden délután nyomatékosították bennünk: soha, sehol, senki - és semmi - sincs biztonságban ezen a Földön.
2001. szeptember tizenegyedikét nem fogjuk elfelejteni.
Megrémült az emberiség.
De vajon mi lesz a vége? Folytatódik-e a kiterveltnek tűnő barbárság, anarchizmus?
Mi lesz a válaszlépés?

A rettenet első percei után végigtelefonáltam családom tagjait. Két és fél éves kisfiam délutáni álmát aludta...
Eddig is rettegtünk szeretteinkért, mert tudtuk, bárkivel, bármikor, bármiféle rossz megtörténhet.

Felvillan bennem egy 1994-es kép, amikor a Világkereskedelmi Központ tetejéről fürkésztük New Yorkot, a csodás Manhattant. A világ közepét. Erőt adott a metropolis, a ködben bújócskázó Szabadság-szobor látványa. Hatalmába kerített az érzés, hogy nincs lehetetlen, ha valamit akarok, azt igenis meg tudom csinálni!

Tegnaptól már nem vagyok ebben annyira biztos.
Leromboltak bennem (is) valamit. Lehet, ez volt a szándékuk. S ha ez igaz, akkor pillanatnyilag ők győztek, mondjuk így: az ördögök. Azaz a gonosz a jó fölött.
Csakhogy ezt mégsem hagyhatjuk, mert állandó rettegésben, megfélemlítésben lehetne ugyan élni, de vajon érdemes-e?

Nem arra figyelmeztet-e, sarkall-e mégis a keddi borzalom, hogy igenis minden tisztességes szándékú embernek - fajtól, felekezettől, bőrszíntől, nemzetiségtől, nemtől, korosztálytól, pártállástól függetlenül - össze kell fognia a Földön, hogy soha többé ne fordulhasson elő a tegnapihoz hasonló rémség?
Dehogyisnem.

Többen is úgy fogalmaztak: megtámadták az egész szabad világot. Ha ez így van (márpedig így van), akkor az egész szabad világnak kell kilöknie magából a zsarnokokat, az emberi értékeket semmibe vevőket. Hogy mégis, e borzalom ellenére igenis a Föld bármely pontján biztonságban lehessenek szeretteink.

2001. szeptember 11. - Gordon Zsuzsa élete perceken múlott

2001. szeptember 11. - New York, a World Trade Center földszintje, reggel háromnegyed kilenc. Gordon Zsuzsa színésznő a liftnél várakozik, amikor is becsapódik az első repülőgép. A csoport, amelynek tagjaként fél kilenckor kellett volna a Világkereskedelmi Központ tetejére feljutnia, már odafönt van. A művésznő néhány percet késett. Ennek köszönheti az életét.


Gordon Zsuzsa - érdemes művész, kétszeres Jászai-díjas - 2001 szeptemberében immár negyedszer járt New Yorkban, hogy ezúttal unokaöccsének mutassa meg a várost.

Szeptember tizedikén - alkalmi csoport tagjaiként - emeletes buszról fürkészték Manhattant, gyönyörködtek a csodás metropolisban, egyre azonban már nem maradt idő, jóllehet az is benne volt a jegy árában: felmenni a Világkereskedelmi Központ tetejére. Ezért a fekete bőrű, rendkívül segítőkész idegenvezetőnő azt javasolta, kerítsenek erre sor másnap, azaz szeptember 11-én. Találkozzanak reggel fél kilenckor az ikerépület bejáratánál, hogy utóbb odafentről tekinthessenek szét.

Gordon Zsuzsa unokaöccse azonban elaludt, ezért nem érkeztek oda a megbeszélt időpontra. Mintegy tíz percet késtek, de a csoport többi - német, amerikai - tagja ekkor már odafönt volt. Míg ők ketten, másokkal együtt, várták a leérkező liftet, az egyik bejárati ajtónál levegőztek, s egyszer csak szörnyű hang sivított a fülükbe.

- Robbanó, csikorgó, sistergő hang volt. A második világháborúban, Budapest bombázásakor érzékeltem hasonlót - sóhajt nagyot a művésznő. - Abban a pillanatban azt éreztük, hogy menekülnünk kell. Futni, futni. A Hudson folyó felé vettük az irányt, és szaladtunk, ahogyan csak bírtunk. De egyszer csak görcsöt kapott a lábam, lerogytam. Visszanéztem, lángokban állt az egyik torony, s jött New Jersey felől a második gép. Becsapódott.
Lemerevedtünk.
A legelső gondolatom az volt, hogy a csoport többi tagja odafönt van. Mi is ott lennénk, ha az István nem alszik el.

Csak ültünk a földön, mintha valami mozifilmet néznénk. Aztán, mint földrengéskor, kártyavárként omlott le az egyik, majd a másik torony is.
Szirénák búgtak, teljes volt a káosz.
Pánikszerű hangulatban mentünk gyalog haza, a panziónkba.
Ostromállapot volt.
Másnap kellett volna Los Angelesbe utaznunk.

A barátaink azt hitték, ott voltam a WTC tetején, hiszen tudják, korán kelő vagyok. Telefonálni nem lehetett, jóval később sikerült csak, akkor is szinte csodával határos módon.

Egész nap ment a tévé, milliószor mutatták a szörnyű felvételeket, sokszor elmesélték a hozzátartozók, amikor az egyik eltérített - Los Angeles-i - gépről rádiótelefonon hazaszólt egy apuka, s elköszönt a feleségétől: "Szeretnék tőled meg a gyerekektől elbúcsúzni, mert meghalunk".

Amikor lementünk a városba, láttuk, az emberek szédelegnek. Állandósult a szirénahang, mentették azokat, akiket még lehetett. Minden be volt zárva.
Rettenetesen nyomasztó volt New York.
Füst, por mindenütt.
Fekete volt az égbolt, mintha sűrű felhők ereszkedtek volna le. Pedig utóbb megtudtuk, hogy Manhattanen kívül amúgy derült volt az ég, sütött a nap.

Olyan volt az egész, mint egy rémálom.
Sokáig nagyon rosszul tudtam aludni.
Attól a rémisztő hangtól jó ideig nem tudtam szabadulni.
Életem legmegrázóbb élménye volt 2001. szeptember 11.
Soha nem fogom elfelejteni.

Kossuthkifli - Rudolf Péter rendező (színész); Rátóti Zoltán színész - színidirektor -: rész vagyunk és egész vagyunk

Kőszegen forgatja ezekben a napokban a Kossuthkifli című hatrészes tévésorozat egyes - amúgy Érsekújváron 1849-ben játszódó - jeleneteit Rudolf Péter.

Ma egy nemes ember bőrébe bújhatott e sorok írója.
Magyarán: statisztáltam.
Reggel hat órakor volt a gyülekező s a forgatás este nem sokkal nyolc óra előtt fejeződött be a Jurisics téren.

Fárasztó volt. Ugyanakkor jó hangulatú.
Rudolf Péter Kossuth-díjas színész-rendező igen-igen nagy fába vágta a fejszéjét, s őszintén kívánhatjuk, hogy sikerre vigye ezt a művészi vállalkozását is!

Bődületes, hogy mi mindenre kell figyelnie egy rendezőnek, mennyire kézben kell tartania a szálakat.
A forgatásról alkalomadtán bővebben is beszámolunk, hiszen - holnap kora reggeltől, meglehet, megint estig -  ismét nemesi viseletben illegethetem magam...
De azért persze ne felejtsem el, honnan is jöttem...
Bár nem szoktam.
Nem az én műfajom.

Jó sorsom - dél tájban - összehozott Rátóti Zoltán színész-igazgatóval, aki a kaposvári Csiky Gergely Színházat irányítja. (A Kossuthkifliben Érsekújvár főispánjának a bőrébe bújik.) Megajándékoztam a Megfogni egymás kezét - 1956-2011 - című kötetemmel, ő teátrumának 2013/2014-es műsorfüzetével viszonozta a gesztust.

A bevezetőben - Bérczes László művészeti vezetővel - ekképpen fogalmaznak:
"...az igazi és egyetlen valóban fontos kérdés sosem lesz más a színházban: mi történik a színpadon? Igaz-e az, ami történik, megszóltja-e értelmünket, átmossa-e lelkünket-szívünket, megélhetjük-e az emberi létezés lényegi élményét, hogy egyedüli példányként vagyunk részei egy nagyobb egésznek, hogy rész vagyunk és egész vagyunk..."

Kőszegen, Harasztifaluban, a földkerekség bármely pontján - statisztaként meg főszereplőként, részként és egészként is - morfondírozhatunk ezen.

Szkafander és pillangó - Aztán röpülni

Hajlamos az ember legénykedni, azaz könnyedén venni a dolgokat (olykor-olykor), s bár valahol belénk van kódolva, hogy bármikor bármi megtörténhet velünk: odahaza, úton, munka közben, mégis el-elhitetjük magunkkal (ideig-óráig), hogy azért olyan igazán nagy baj nem történhet.

Még nem. Mondjuk ennyi és ennyi idős korunkig; bírni fogjuk, csak azért is.
Miközben érzékeljük, hogy a legszűkebb környezetünkben is csapkodnak a villámok; seregnyi vetületben, alakzatban, következménnyel.
Negyvenévesen lebénulni tetőtől talpig; van-e ennél szörnyűbb a világon? Nincs.
Bár ha mélyebben belegondolunk, akkor mégiscsak igenné formálódik a feleletünk. Ha ugyanis - borzasztó leírni is - valamelyikünknek a gyermekét, az unokáját éri tragédia; annál elviselhetetlenebbet nem tudok elképzelni.

Az elmúlt évezred vége felé - a  kilencvenes évek közepén - agyi katasztrófa következményeként lebénult egy híres újság (a francia Elle magazin) középkorú főszerkesztője. Két hétig kómában volt, majd kinyitotta az egyik szemét. A vizsgálatok megállapították, hogy a tudata teljesen ép, hallja, érti, amit mondanak neki, válaszolni viszont csak az egyik szempillájának a segítségével tud. Egy pillantás: igen, kettő: nem...

Kiterítve, magatehetetlenül, mégis fantáziadúsan, éles külső-belső "kamerával".
A Szkafander és pillangó című francia-amerikai film e fiatalember belső világáról (is) szól, sokféleképpen játszódik le benne - többször - eddigi élete.
Morfondírozás, elmélkedés; mi(ke)t kellett volna másként csinálnia?
Feleség, három gyönyörű gyermek; otthagyja őket...
Viselkedési allűrök, (túlzott) magabiztosság, a "csakis az enyém a világ" érzete, a másik (sanyarúbb) helyzetébe való beleélés hiánya.
A hatalom, a pénz, az autócsodák varázsa...

Számot vet, s szövetkezik - a tengerparton lévő - rehabilitációs osztályon dolgozó, hivatástudattal megáldottakkal.
Képzeletben pillangóként repül, máskor meg szkafanderben fulladozik.
Könyvet ír, azaz: pislog.
Az ábécé betűit sorolja a terapeuta napestig, mire ő "válaszol".

Magának a filmnek a forgatókönyvi alapját Jean-Dominique Bauby két évig készült kötete adja; Julian Schnabel rendező (képzőművész is) álmodta képsorozattá, megrázó mozivá.

Mint minden igazi alkotás, ez is rólunk szól. Elindít bennünk emezt, amazt. Egy regény megírásának a kezdetét akár. És e könyvnek - életünk kötetének - természetesen mi vagyunk a főszereplői, akárcsak Jean-Dominique a sajátjának.
Van azonban egy óriási különbség: nekünk (egyelőre) nem pislogva kell rögzítenünk mondandónkat. Aztán, ki tudja, mikor jön el az az idő, amikor már pislogva se lesz rá módunk.
De amíg van, addig bizony akad(na) teendő(nk)...

Amikor a tengerparton a három gyermekével - a katasztrófa óta először - találkozik tolószékében ülő, lefittyedt ajkú hősünk, aki javában készíti már számadását, tehát a szó legszorosabb értelmében immár - szerintem - hős; nos, ezt a találkozást nehéz szavakban visszaadni...
Amiként azt is, amikor idős édesapjával "beszél" telefonon...
A beteg főszerkesztőt Mathieu Amalric, az apát - illetve a nagyapát - Max von Sydow alakítja; a filmtörténetbe nyomatékosított bejegyzést kér az alkotás.

Jean-Dominique 1997-ben halt meg, tíz nappal könyvének megjelenése után (Búvárharang és pillangó a címe).

Az ember - mindezek után - talán már kevésbé hajlamos csak úgy legénykedni az ittlét körüli dolgai kapcsán...