Vihar várható - vajon mire számíthatunk?

Benne van a levegőben a változás érzete.
Meg-meglendült a déli szél már korábban is, tudjuk, ez már önmagában jelez valamit.
Immár a mostani, az észak-keleti forró légmozgás is azt sugallja, vetíti előre, hogy megváltozik - ha (még) nem is a világ, de - az idő.

Gyöngyözik a bőröm, érzem a homlokomon is a nedvességet.
(Amúgy meg: mi "közöm" van nekem ahhoz, hogy izzadok? Itt vagyok... Tényleg?)

Tűröm. Jobban, mint a hideget. Brrr! Csak fázni ne...

Ilyesmi persze most - még - nem fenyeget.
De mire számíthatunk?
Nemrégen érkezett az SMS: "Másodfokú figyelmeztetést adott ki az OMSZ a Dunántúlra a várható zivatarok miatt. A hőség miatt továbbra is piros figyelmeztetés van érvényben. // origo".

Végletek.
Szélsőségek.
A Jóisten mentsen meg bennünket az ilyesmiktől!

Szélsőségek, fanatizmus - kiszámíthatatlanság.
Barbárság.
Bármikor, bárhol...?

Nem szeretek - nem szeretünk - félni.
Nem magunk miatt nem.
Az utánunk jövő generációk miatt.

A bizonytalanság bizonyossága, a kiszámíthatatlanság kiszámíthatósága...

Itt valami - nagyon - nem stimmel.

Bizonyos elemek elszabadul(hat)nak. Részben már el is szabadultak.
Megzabolázhatatlanok.
Tényleg azok?

Ne nyugodjunk ebbe bele.

Sok múlik - múlhat - rajtunk.

Ne engedjük, ne hagyjuk sodortatni magunkat!

Se most, se máskor.
Soha!

Fától az erdőt

Az évek során szinte láthatatlanná vált a kút. Pedig csupán néhány méternyire van a bejárati ajtótól.

Sokszor van úgy az ember, hogy a közeli dolgokat, értékeket - térben és időben - egyszerűen képtelen észrevenni. Adott esetben pont azokra lenne égetően szüksége. De messzebbre tekint, azt hiszi, a távolabbi lehetőségek izgalmasabbak, s hasznosabbak is számára. Holott karnyújtásnyira a megoldás.

Így voltak az évek óta lelakatolt kúttal e forróságban. Hoppá; nem kellene inkább annak a vizével oltani a virágok szomját?
Hol is az a fránya kulcs?
Vödörcsere, s máris klappol minden;
hogy ennek a vize milyen tiszta!

Csapatjáték, egység, egyenesség - hatvanéves Patonay Imre

Putesz - mindenki így ismeri. S nem csak a kosárberkekben.

Két aranyérmet, három ezüstöt, két bronzot az ő irányításával szerzett a körmendi kosárcsapat. Három kupaelsőség is fűződik a nevéhez.
Két évig az ifi, négyig a felnőtt válogatott szövetségi kapitánya volt.
Patonay Imrét félszáz esztendő legjobb tíz magyar kosártrénereként tartják számon.

Egy beszélgetésünkből idézünk abból az alkalomból, hogy szerdán - augusztus hetedikén - ünnepeljük a hatvanadik születésnapját.
A Jóisten éltesse nagyon sokáig!

"Nagy problémának látom a mostani hatalomvágyást, pénzhajhászást. Amikor elvesznek az értékek, nincs összetartozás. Kár, hogy nagyon sokan nem tudják, illetve elfelejtik, hogy honnan jöttek, mit kaptak. Azért remélem, talán jobb korszak következik..."

"...a mai napig is csapat orientált vagyok. Csapatban gondolkodom. Legyen jó kis egység. És ebben valahol mindig megtaláltam a szerepemet. Nem a központot, nem ez a lényeg, hanem ami a szervezést illeti..."

"... ha az ember még előre is tud gondolkodni, hogy a másik hogy gondolkodik... Igen, ez kell. A szakmához is. Akár a tanításhoz; megtalálni a hangot az elsősökkel, s persze a kollégákkal is..."

"...bennünket úgy neveltek, hogy megtanultuk, mi az, hogy egyenesség. Erről szól(t) a történet. Banda van, de: szemtől szembe. Nincs hátulról mellbe, meg egyebek. Mi ebben nőttünk föl. A mai valóság nem erről szól, sajnos. Hanem hátulról mellbe. Ez óriási különbség."

Brad Pitt és a sárkányaink - Z világháború - Legalább egyszer az életben nőjünk önmagunk fölé!

Nem kispályás film. Persze nem tökéletes. De tükörnek nem rossz. Láthatjuk benne akár magunkat is. Ha kinyitjuk a szemünk. Az összkép; hát, mit mondjunk?

A technika manapság már arra is jó(?), hogy egy idő után megszokjuk a borzalmak látványát. Folyamatosan - 116 percen keresztül - ugyanis nem lehet félni. Egy életen át sem lehet (pedig az azért jó esetben több ennél...), ha mindig a rosszra, a legrosszabbra gondolunk, ami szeretteinkkel és velünk megtörténhet.
Pedig aztán zajlik kinek-kinek a maga háborúja. Bárhol is legyen e földtekén.

Örökös - s ez bizony tényleg szüntelen - viaskodás önmagunkkal; időről-időre azért tűzszünetet kötünk saját énjeinkkel (tudathasadásos állapotaink nem feltétlenül igényelnek pszichiátert, akinek meg ránk lenne szüksége ahhoz, hogy kikecmeregjen az éppen aktuális gödréből). Békésebb időszakokban önmagunkhoz is engedékenyebb vagyunk, hogy aztán megint a saját sárkányfejeinket ritkítsuk, melyek száma csak időlegesen csökken. Gyarlóság, ember a neved. Jó lenne ezt megcáfolni, de ebbe ne - ezúttal se - "szaladjunk" bele!

Az egymás között vívott (szabadság)harc meglehetősen kétes kimenetelű; s mintha az időszakos világbékék idején lenne több a kockázat. Azok is fenik ránk a kést, akiket a legközelebb enged(t)ünk magunkhoz. Nekik a legkönnyebb elbánniuk velünk.

S ha jön egy közös ellenség, akkor vajon félre tudjuk-e söpörni kisstílűségünket?

Ha történetesen a zombiknak jut eszükbe (vagy milyükbe is?), hogy a maguk képére formáljanak bennünket, ha tetszik, ha nem; akkor mi légyen? Mindezt a témakört is feszegeti a Z világháború (World War Z) című amerikai-máltai(?) akció-horror, egy ENSZ-alkalmazott főhős fókuszba állításával, aki megmenti e sárgolyót és a lakóinak jelentős részét.

Brad Pitt nem szokta a nevét adni tinglitanglihoz. Most sem teszi. És az is be-bevillanhat, hogy nincsenek véletlenek: ez a szivar valahol zseni.Nem az őrült típusból, hanem az isteni szikrával megáldottból.

A gondolkodás és a tett szabadságának érzetét keltik képsorozatok, eseményzuhatagok, az egyes egyén felelősségének hangsúlyozása, az, hogy rajtunk - igen: rajtam is! - múlhatnak a dolgok, ne legyek olyan kishitű, mert akkor törpe maradok végérvényesen és örökre; legalább egyszer az életben növekedjünk önmagunk fölé - mindettől szép a film.

És még azt az érzést is előcsalogat(hat)ja, hogy nem csak mindenféle (annyi, de annyi) rossz történhet meg velünk bárhol és bármikor, hanem jó is. De a sült galamb soha nem repül a szánkba, egyszerűen nincs kedve hozzá...

Aki kispályázik, az egyben degradálja, lefokozza, leírja önmagát. Még jó, hogy vannak ilyen (ha nem is tökéletes) alkotások, melyek a "csudakardunkat" élesítik a (saját) sárkányaink ellen.

Casting a forró flaszteron

Válogat, mint tót a vadkörtésben...
A szemelgetés, a rostálás, a szelektálás, a besorolás, a szűrés, a szortírozás - tetszik, nem tetszik - életünk része. Ám nem mindegy, hol s miképpen zajlik egy casting (szereposztás). Aki s ahogyan csinálja: őt minősíti.

Példának okáért a telefonon összetrombitált mustra fura ízűvé válik, ha a három helyre pályázó tucatnyi - álldogáló - jelentkezőt az üzem kapujában, az út szélén noszogatják: meséljen már valamit magáról!
Ki-ki meg is teszi az éhbér reményében.

S amikor kihirdetik a forró flaszteron a nyertesek nevét, a kipottyanók összekacsintanak: azért inkább mázli, hogy ezek, ide nem vettek fel...