Utcára kerül Benkő Sándor, a nagydíjas fotós

"Ha valamit csinál az ember, azt vagy tegye szívvel-lélekkel, a tőle telhető legjobban, vagy inkább hagyja abba." A mai napig ezt vallja Benkő Sándor fotós, aki  "Az év fotóriportere" címet - egyben a Magyar Sajtófotó pályázat nagydíját - 2003-ban érdemelte ki Utolsó nap a tűzősoron című sorozatával.
Harminc éve van a pályán, egyik alapítója és a képszerkesztője volt a Tér-Kép című független nyugat-dunántúli hetilapnak, amelynek próbaszáma 1988. december 19-én jelent meg.
Utóbb több mint húsz esztendeig - mostanáig - vezette a Vas Népe fotórovatát. A munkáltatója, a Pannon Lapok Társasága fölmond neki; emblematikus képei nélkül a vasi megyei lap már nem lesz, mert már nem lehet olyan, mint eddig volt. Egy korszak - fájdalom! - lezárulni látszik. Hacsak nem valami fatális félreértésről van szó. (Az abszurd magyar létben minden és mindennek az ellenkezője is megtörténhet; Örkény István után - szabadon...)

Képeinek zöme sorsokról mesél - írtam az egyik tárlata kapcsán (Budapest, Mai Manó Ház, 2004.); amúgy kiállításainak se szeri, se száma.
Benkő Sándor művei élet-történetek egy-egy kockába sűrítve. Látunk valamit, pontosabban valakit, akiről megsejteti velünk a fotográfus, milyen az élete. Mi mindenen mehetett át. Milyen a jelene, mennyire reménytelen a jövője.
A kiszolgáltatott ember fájdalma "beszél" képeinek jelentős részéről. Átjárja őket a fotós humánuma, ami korántsem jelenti azt, hogy szépítene. Nem. "Csak" velük van. Hogy mi is velük lehessünk. Nem részvétből. Hanem hogy tudjuk: az élet sokszor kegyetlenül nehéz. Bele is lehet borzongani. Miközben meg is lehet szeretni azokat, akik méltósággal viselik a sorsukat. Ki tudná megmondani, hogy akkor miért adnak mégis erőt? Talán mert az áramkörök tényleg létrejönnek, új minőség születik. Félve mondom, de biztosan tudom, s valahogy így nevezik: művészet.
Tudathasadásos állapot kint is lenni, bent is lenni. Azonosulni a témával, miközben azt madártávlatból is fürkészni. A nagydíjas Utolsó nap a tűzősoron című sorozat a mezsgyén egyensúlyoz, ott vagyunk, és mégsem, miközben valamennyi kocka felkavarja a bensőnket. Nem csak azért, mert mi is bármikor úgy járhatunk, mint a tűzőnők: utcára kerülhetünk.
                                                                                                                                                           (szp)

Időutazás

Az illatok és az ízek rendszerint képesek arra, hogy újra és újra átélhessünk bizonyos, egykor megélt, megtapasztalt dolgokat. Már-már elfeledetteknek hitteket, a múlt batyujának mélyrétegeiben rejtezőket. S lám, egyszer csak megint a felszínre bukkannak. A szamóca történetesen remek "időfutár", már maga a megpillantása - mezei, erdei úton, árokparton, gaztanya mélyén - bizseregtető érzés; fel-felidéz emlékképeket. Leginkább a gyermekkorból. Igen, ott és akkor (is) majszoltuk önfeledten e csemegét. Csipegetjük most is. Viszünk haza tenyérben, pikszisben, édesedjen gyerkőcünk szájíze.

                                                                             (szp - Jó reggelt Vas megye! - Vas Népe, 2013 júliusa)


/A szájíz megkeseredéséről: miután az ember  fia leesik a lóról, ráesik a csuklójára, mentő, megyeszékhely egyetemi oktatókórháza. Összeillesztik a csuklót, gipszet tesznek rá. Másnap kontroll, ránézésre minden rendben. Újabb röntgen már nincs. Végleges gipsz, nyolc nap múlva várják vissza.
A Budapesten gyógyító - szakmai körökben magának rangot kivívó - amúgy sebész barát ránéz (vidéki otthonában) a felvételekre. Ingatja a fejét, itt valami nem stimmel...
Röntgenkontroll egy kis egészségügyi intézetben. Az asszisztensnőből kibuggyan: nagyon nincs jól...
A sebész: nincs mese, viszem magammal a gyereket Pestre...
Ott kiderül, hogy a véglegesnek szánt gipsz alatt nem illeszkednek rendesen a csukló csontjai... Vállig nem is kellett volna begipszelni a lurkót; ugyanis a könyökével - ami már sebesedik - semmi gond, mint azt korábban feltételezték (vajon mi alapján?).
Hármas szakmai konzílium: ha nyolc napig így maradt volna gipszben, lerohadt volna a gyerek keze...
Helyreillesztik - valóban oda, ahová kell - a csontokat. Nyitott gipsz. Folyamatos kontroll, három nap kórház.
Ideiglenes gipsszel haza.
Két nap múlva várják a fővárosban, hogy eldönthessék, hogyan tovább?
Valahol ez is egy bődületes időutazás.../

Nemzeti Színház - Budapest

Postai úton érkezett - megrendelésre - egy kiadvány, a címe: Nemzeti Színház 2008/2013

A következők is olvashatók benne (részletek):"Kedves Nézőnk! ... Mégis azt szeretném, ha tudná, igazán tudná, hogy ha Ön, Önök nincsenek velünk, nem tartanak velünk az úton az elmúlt öt évben, akkor semmi, de semmi sem sikerült volna. és ma nem egy igazán nyitott, szabad és magyar, valódi jelentéssel bíró nemzeti, európai Nemzeti Színháztól búcsúznánk el.
...
Alföldi Róbert
a Nemzeti Síznház főigazgatója 2008-2013"

"Kedves Néző!
...
Nem tudjuk eléggé megköszönni kitartó érdeklődését, támogatását szeretetét - Ön nélkül nem sikerült volna jó színházat csinálnunk. Hiszen ez volt a cél: izgalmas, korszerű, nyitott, integráló, a párbeszédre mindig készen álló Nemzeti Színházat teremteni és hatni. Hatni a világra, ami körülvesz minket, hatni a közgondolkodásra, közérzetünkre. Tisztelni az embert, a gondolkodás, a véleménynyilvánítás, az alkotás szabadságát.
...
Gálos Orsolya
kommunikációs vezető
Nemzeti Színház 2008-2013"
(Kiadja - Nemzeti Színház Nonprofit Zrt.)


Elektronikus úton érkezett az a hírlevél, amely a Nemzeti Színház 2013/2014-es évadtervéről tudósít.

"Nagyszínpadi bemutatók:
Tamási Áron Vitéz lélek (2013. szeptember 27.)
Paul Claudel - Arthur Honegger Johanna a máglyán (2013. november 29.)
William Shakespeare Ahogy tetszik (2014. február 7.)
Petőfi Sándor János vitéz (2014. március 7.)
Witold Gombrowicz Operett (2014. május 16.)

Gobbi Hilda Terem:
Ion Luca Caragiale Zűrzavaros éjszaka (2013. október 19.)
Pilinszky János KZ Oratórium (2014. január 27.)
Galambos Péter -Kovács Cohner Róbert Boldogságtöredék (2014. március 22.)
Weöres Sándor Psyché (2014. április 26.)

Kaszás Attila Terem:
Maxim Gorkij Éjjeli menedékhely (2014. június 8.)
...
Budapest, 2013. július 5.    
Nemzeti Színház"

Gordon Zsuzsa - József Attiláról, Jávor Pálról, Darvas Ivánról

A Budapesti tavasz (1955) Jutkájaként írta be magát a filmtörténetbe Gordon Zsuzsa érdemes művész, kétszeres Jászai-díjas. Szombaton ünnepeljük a születésnapját.
Sokszor beszégettünk, illetve beszélgetünk. A gondolatait, emlékezéseit idézve kívánunk neki jó egészséget, a Jóisten éltesse nagyon-nagyon sokáig!

"Édesapám, dr. Gartner Pál ideg- és elmegyógyász professzor volt, rengeteg könyve jelent meg. József Attilával mint betegével volt kapcsolata. Adott dedikált verseskötetet édesapámnak, ma is megvan. Egyszer az ölébe ültetett, és akkor kérleltem. 'Tessék nekem elmondani a brumma, brumma, brummadzát!' Erre ő: 'Mondd te, mert szépen mondod!'. Kisgyerek voltam ugyan, ám mégis mély hangom volt. Mondtam. Így ismertem én József Attilát. Nagyon sok versét tudom, van is egy összeállításom, amit mindig szoktam mondani. Imádom a verseit."

"A Jávor Pált is jól ismerte apukám. Amikor gyerek voltam, elvitt a Nemzeti Színházba egy ifjúsági előadásra, aminek a Jávor volt a főszereplője. Bevitt az öltözőjébe, és én teljesen meg voltam hatva, hogy egy ilyen nagy színész... Később, amikor már színésznő lettem, és ő hazajött Amerikából, ahhoz a színházhoz (az Ifjúságiba, illetőleg a Petőfibe) szerződött, ahol én is voltam. Simor Zsuzsa, az igazgatónő behozta az öltözőbe, és mondom neki: 'Művész úr, mi ismerjük egymást, édesapám, dr. Gartner Pál gyerekként bevitt magához az öltözőbe'. Azt mondja a Jávor: 'Te voltál abban a gyönyörű szép, sötétkék bársonyruhában, fehér csipkegallérral nálam, az öltözőmben?'. Mondom, igen, és teljesen elájultam, hogy erre emlékszik. 'Nagyon szép kislány voltál!' Azt feleltem: 'Igen, most is az vagyok!'. Nevetett. Aztán odaszerződött, és sokat játszottam vele. Amikor először fellépett, egy Tabi László darab főszerepét játszotta, Mezei Mária volt a partnere, én másod női főszerepet játszottam. Valami olyasmit éltem át, amit még életemben soha. Hetekkel a premier előtt hosszú sorok kígyóztak a jegypénztár előtt (ez úgy a hatvanas évek elején lehetett). Amikor pedig bejött a színpadra, ilyet se azelőtt, se azóta nem hallottam, húszperces taps volt. Állva tapsolta a közönség. Őrjöngtek érte. Édes, aranyos volt.
Élete utolsó előadása előtt - már gyomorrákja volt - jégkockákat evett, mielőtt színpadra lépett. Hideg volt a keze, csont és bőr, nagyon sokat szenvedett... Onnan vitték be a kórházba, két hét múlva meghalt. Csodálatos színész volt! Évekkel később a rádióból valaki elküldte nekem az előadásról készült felvételt (Maugham A királyért című darabját játszottuk), és a megboldogult férjemmel meghallgattuk. Elképedtünk azon, hogy micsoda nagy színész. Akkor, a színpadon nem is vettem észre, hogy valójában mekkora is."

"Számomra Darvas Iván volt az egyetlen európai magyar színész. Kafka három novelláját dolgozta át későbbi, immár utolsó társulatomnál, a Radnótiban. Csodálatos, izgalmas próbák voltak vele. Egész életemben nagyon utáltam próbálni, nem tudom miért, csak játszani szerettem. De a Darvassal imádtam próbálni. A Metamorfózisban - átváltozásban - játszottam életem első anyaszerepét. Álattá változik a fiam, akit Simon Péter alakított; hasonló típusú színész, mint a Darvas, fiatal változatban. Iván tervezte, rajzolta meg neki az állatot, amivé válik. A filmgyár egyik részlege készítette el; bele kellett bújnia. Megérkezett az állat, amit kitettek a folyosóra, egy asztalra. Rosszul lettünk a félelemtől. Majd belebújt ez a kolléga, állattá változott, s négykézláb mászkált a színpadon. Dermesztő volt.
Másnap reggel öt órakor csöng a telefon a lakásomon, az Iván volt: 'Te, Zsuzsi, légy szíves, nyolcra gyere be, tízkor főpróba, közönség lesz, előtte valamit kell csinálni!'. Végigtelefonálta az egész társulatot hajnalban. Nyolcra bementünk. A Darvas megállt és kijelentette: 'Gyerekek! Én egy őrült vagyok. Nem lehet belebújni egy színésznek egy valamibe, mert színész szem nélkül nem színész, és szem nélkül játszani sem lehet. Úgyhogy ezt az egész állatot eldobjuk, a Péter egy fekete kezeslábas trikóban lesz, a karjáról fekete szőrök fognak lelógni. Nektek kell azt eljátszanotok, hogy ő egy állat. Szóval azt játsszátok el, hogy - arra gondoltok: ő az. S akkor állat lesz'.
Ez valami olyan csodálatos volt! Hogy ez az ember elismeri saját magáról, hogy amit addig elképzelt, az mégsem jó... Fantasztikus előadás, s életem egyik legjobb alakítása volt. Mert én tényleg állatnak láttam azt. Az Ivánnak ez a szuper agya, kultúrája!
Nagyon elsirattam, mert nagyon nagy vesztesége a magyar színjátszásnak."
                                                                                                                                                           (szp)

Ne adjuk fel!

Mindenkit az minősít, mit tesz le az asztalra. Milyen értékeket, amelyektől önmaga is több lesz, s amelyek a szűkebb-tágabb környezetében élőket is építik.
Eközben meg kell(ene) próbálni szívet és fejet cserélni, azaz mások érzéseit elfogadni, mások agyával gondolkodni. Kölcsönösen tisztelni egymást, nem lenézni, bedarálni, leigázni, megalázni a másikat.
S meg kellene tanulni, miután hibáztunk, azt mondani: bocs', tévedtem!
Egyre nehezebb - tollforgatónak - is lenni, mert a szavak többsége elkopott, frissítésre vár. Ám csak az igazi tettek lehelhetnek beléjük új életet.
De ne adjuk fel, higgyünk abban, hogy akár egy sajtóorgánum, avagy történetesen egy blog - több önmagánál. 
                                                                                                                                                           (szp)